A vallás szerepe a háborúkban

„NEM volt még olyan nép, amelynek ne lett volna valamilyen vallása” — írja a The World Book Encyclopedia (1970-es kiadás). Will és Ariel Durant történész mégis ezt írja: „A háború a történelem egyik elmaradhatatlan velejárója.” Vajon e két állandó tényező, a háború és a vallás között van valamiféle kapcsolat?

A történelem folyamán a vallás és a háború valóban elválaszthatatlan volt egymástól. Az egyik első világhatalomról, Egyiptomról ezt írta Lionel Casson az Ancient Egypt című könyvében: „Minden győztes háború után az istenek megkapták a zsákmányból a maguk részét; ezért a papok a még nagyobb gazdagság utáni mohóságukban ugyanúgy szorgalmazták az idegenek leigázását, mint a fáraók.”

Hasonló módon írt W. B. Wright lelkész Asszíriáról, erről a másik korai világhatalomról: „A nemzet legfontosabb dolga a harc volt, és a papok voltak a háború örökös szítói. A hódításból eredő zsákmány jelentős része őket illette.”

Gerald Simons ezt írta az ő szóhasználatával élve a „barbár Európáról”: „Társadalmi életük egyszerű volt, kimondottan egy dologra rendezkedtek be: a háborúskodásra.” De ettől elválaszthatatlan volt a vallás is. „Sok legenda beszél olyan kardokról, amelyekben démonok laktak, vagy olyan tettekről, amelyeket az istenek szolgáiként hajtottak végre” — jegyezte meg Simons.

Hasonló volt a helyzet a Római Birodalomban is, amelyet magasan civilizáltnak tartottak. „A rómaiakat harci életre nevelték” — fejtegeti Moses Hadas az Imperial Rome című könyvében. A római katonák hadi lobogókat vittek magukkal, melyeken az isteneik jelképei voltak láthatók. Az egyik enciklopédia szerint: „Nem volt szokatlan dolog, hogy a tábornok a lobogót az ellenség soraiba dobatta, ezzel is fokozva a katonák harci kedvét, hogy utána visszahódítsák az ellenségtől azt, amelyet a világon talán a legszentebb dolognak tartottak.”

Háború és a névleges keresztények

A keresztény országok megjelenése a világ színpadán semmi lényeges változást nem hozott e tekintetben. Anne Fremantle írónő az Age of Faith című könyvében ezt írta: „Az eddigi háborúk közül, amelyeket emberek folytattak egymás ellen, egyikben sem vettek részt olyan lelkesedéssel és hévvel, mint a hitért folytatott háborúkban. E ’szent háborúk’ közül a legvéresebb és legtovább elhúzódó háborúk éppen a középkori keresztes hadjáratok voltak.”

Meglepő módon ma sem változott lényegesen a helyzet. „Az állandósult erőszakban ma is vallásos lobogók alatt küzdenek és halnak meg az emberek — írja a Time folyóirat. — Ulsterben protestánsok és római katolikusok gyilkolják egymást egyfajta értelmetlen örökmozgásban. Arabok és izraeliek vigyázzák éber szemmel a határaikat, amelyek a területi, kulturális és vallási nézeteltéresek állandó forrásai.” Az egykori Jugoszlávia köztársaságaiban, valamint ázsiai országokban folynak szörnyű vérengzések etnikai és vallási különbözőségek miatt.

Bármennyire hihetetlen is, a magukat keresztényeknek valló emberek gyakran saját hittársaik ellen harcolnak. Így például katolikusok katolikusokat ölnek meg a harcmezőkön. E. I. Watkin katolikus történész elismerte: „Bármennyire fájdalmas is beismernünk, semmiféle hamis tájékoztatás és tisztességtelen lojalitás kedvéért sem tagadhatjuk le vagy hagyhatjuk figyelmen kívül azt a történelmi tényt, hogy a püspökök mindig is támogatták az országuk kormánya által vívott háborúkat. Igazában egyetlen olyan esetről sem tudok, amelyben a nemzeti hierarchia igazságtalannak bélyegzett volna meg egy háborút . . . Bármilyen legyen is a hivatalos állásfoglalás, a gyakorlatban a katolikus püspökök háború idején azt az elvet vallják, hogy a ’mi hazánknak mindig igaza van’.”

De nem csak a katolikusok vallják ezt az elvet. A vancouveri Sun újságban megjelenő vezércikkben az író megjegyezte: „A protestantizmus sem mondhatja magáról, hogy mentes a nacionalista viszályszítástól. Az összes szervezett vallás talán egyik legnagyobb gyengéje az, hogy az egyház a lobogót követi . . . Volt-e olyan háború, amelybe ne vonták volna bele Istent olyan címen, hogy állítólag valamelyik harcoló felet támogatja?”

Szemmel láthatóan ilyen nem volt! Harry Emerson Fosdick protestáns lelkész elismerte: „Még a templomainkra is kitűztük a hadi lobogókat . . . Szájunk egyik szögletével dicsértük a Béke Fejedelmét, a másikkal pedig a háborút dicsőítettük.” Mike Royko rovatvezető is azt írta, hogy a keresztények soha „nem finnyáskodtak, ha más keresztények elleni harcról volt szó”. Így fejtegette: „Ha ők keresztények lettek volna, az Európában folytatott legsúlyosabb háborúk legtöbbjére sohasem kerülhetett volna sor.” Figyelemre méltó, hogy ezek között volt a harmincéves háború Németországban a protestánsok és katolikusok között.

A tények nagyon is beszédesek. A vallás mindenkor támogatta, sőt időnként még szította is a háborúkat. Sokan felvethetik a kérdést: Támogatja-e Isten valamelyik harcoló felet a háborúban a másikkal szemben? Részt vesz-e Isten a nemzetek küzdelmében valamelyik oldalon? És lesz-e olyan idő, amikor nem lesz többé háború?

[Oldalidézet a 3. oldalon]

A római katonák az ellenség soraiba dobták az isteneik jelképeit ábrázoló hadi lobogóikat