Városi élet Caracas hegyoldalain

Az Ébredjetek! venezuelai tudósítójától

CARACAS, Venezuela. Magas, modern irodaépületek emelkednek a zajos közlekedés, a forgalmas üzletek és a zsúfolt éttermek fölé. Turisták kóborolnak a tereken sortjukban, széles karimájú kalapjukban és fényképezőgéppel a nyakukban. A járdán nyüzsögnek az emberek.

Van azonban egy másik arca is Caracasnak. A króm, az acél és az üveg mögött fekszenek a hegyek (los cerros), azaz a hegyoldalra épített szokatlan közösségek. Megkapaszkodnak a meredek lejtőkön, amelyek körülveszik a várost kelet, nyugat és dél felől. Majdnem kétmillió ember él itt szomszédságok százaiban, amelyeket barrióknak hívnak.

Hogyan jöttek létre ezek a közösségek? A kormány 1958-ban elfogadott egy tervet, amely pénzt adott a munkanélküli városlakóknak. Ezért az emberek a fővárosba özönlöttek, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel. Sokan elhagyták a vidéket, hogy megleljék a város által nyújtott előnyöket — a kórházakat, az iskolákat, az egyetemeket.

A szomszédos országokban levő politikai erőszak és gazdasági válság szintén bevándorlást váltott ki, mivel az emberek Caracasba jöttek, hogy munkát keressenek. Hamarosan Caracas völgyének lakóterületét teljes mértékben elfoglalták, ami sok embert arra késztetett, hogy költözzön feljebb, lakható területet keresve. Így születtek meg a hegyoldalon levő közösségek.

Utazás felfelé

Az utunkat azzal kezdjük, hogy beállunk egy hosszú sorba. Az emberek nem buszra, hanem terepjáróra várnak, amely alkalmasabb arra, hogy felkapaszkodjon az emelkedőkre, amelyek előttünk állnak. Megáll egy hosszú alvázú terepjáró, és mintegy tizenkét ember tolakszik fel rá. Öten ülnek a hátsó két padon, ketten osztoznak az értékes első ülésen. Hamarosan kétrét görnyedve bejutunk a hátsó ajtón. Bepréseljük magunkat egy helyre a padon, állunkig húzzuk fel a térdünket, és megpróbálunk nem rátaposni az egyik hölgy zöldségeskosarára.

Nekivágunk egy meredek emelkedőnek. Az utcák keskenyek és gyakran kacskaringósak. Időnként majdnem függőlegesnek tűnnek. A vezető berakja a kedvenc kazettáját, és a talpak rövidesen a latin ritmust verik. Hirtelen valaki így kiált oda a vezetőnek: „¡Donde pueda!” (Ahol meg tudsz állni!) Úgy tűnik ez a furcsa módja annak, hogy megkérje őt a megállásra. A legjobb azonban bízni a vezető ítélőképességében. Ha a terepjárónak az út egyik meredek szakaszán kellene megállnia, akkor esetleg nem indulna el újra — legalábbis nem előrefelé! Néhány zilált utas kiugrik a hátsó ajtón, miközben mások lábujjára tapos.

Nemsokára egy lassú jármű mögött találjuk magunkat, amely csöpög minden illesztésénél. Ez a vízszállító teherautó, amely értékes rakományát azokba az otthonokba szállítja, ahol a folyóvíz gyakorlatilag ismeretlen luxus. Az emberek általában tartályokban vagy használt olajoshordókban tárolják a vizet.

A terepjáró zötykölődve érkezik meg a sok megállóhelye közül egy újabbhoz, és észrevesszük, hogy elérkezett az idő a kiszállásra. A szilárd talaj csaknem idegennek tűnik lábaink alatt, megállunk, hogy tájékozódni tudjunk.

A hegyoldali otthonok

Bárhol és bármilyen módon építenek házakat. Úgy tűnik, hogy az új szobákat vagy akár az új emeleteket is egyszerűen hozzáépítik a meglevőkhöz, ahogy növekedik a család. Némelyik kicsiny, szilárd, terrakotta téglából készült lakás. Másokat azonban deszkából, kiegyengetett bádogtartályokból készítenek, vagy akár olyan szállítóládákból, melyeken még látszanak a rápecsételt szavak: „Ezzel az oldalával felfelé!”

Most, hogy a terepjáró elrobogott útján és már nem látjuk, csend van. A kilátás lélegzetelállító. Ott van — messze lent — Caracas központja. Hirtelen egy hangszóróból rekedten kiabáló hang töri meg a csendet: „Itt a hagyma! Krumpli, jukka és banán eladó!” Amikor odafordulunk, látjuk, hogy az a teherautó, amelyik csendesen parkolt a közelben, most a figyelem középpontjába került. Egy fiú szolgálja ki a vevőket a teherautó végéből.

Caracasban ötszázra becsülik a barriók számát. Néhányat „szentekről” neveztek el, másokat híres évszámokról vagy politikai személyekről. Megint más nevek inkább a lakosok vágyakozásaira világítanak rá, mint a valóságra. Például: El Progreso (Haladás), Nuevo Mundo (Új Világ), valamint El Encanto (Öröm).

Élet a barrióban

Itt közösségi szellem uralkodik. Gyakran az egyesült erőfeszítések szabadítanak meg egy barriót a kábítószerekkel való visszaéléstől vagy a bűnözéstől. A legtöbb barriónak van bodegája — vegyesboltja, amely különböző termékeket árusít —, valamint iskolája és gyógyszertára, ahol a gyógyszerész mindig kész segíteni abban, hogy megállapítsa a bajt és gyógymódot javasoljon az enyhébb betegségekre.

Mégsem könnyű itt az élet. Dr. Elio Gómez Grillo kriminológus így írta le a problémákat: „Jelenleg kétmillió ember él ebben a külterületi térségben, akik alig képesek gondoskodni az alapvető életszükségletek kielégítéséről . . . Az öngyilkosságok, a rablótámadások, a bankrablások és a gyilkosságot eredményező fegyveres támadások aggasztóak.” A vízhiány és az áramszünet a mindennapok rendjéhez tartozik.

Az esős évszakban a hegyek (los cerros) teljesen megváltoznak. A föld sárrá alakul, a lépcsők miniatűr zuhatagokká, és a szemét a tobogánhoz hasonlóan szánkázik azokon a folyókon, amelyek a vízelvezető árkokban áradnak. Az eső zaja a bádogtetőkön fülsiketítő; odabent megszűnik a beszélgetés, amint a lakók arra összpontosítják figyelmüket, hogy edényeket és vödröket találjanak, és a rések alá helyezzék őket. A nap azonban hamarosan újból kisüt, és felszárítja az átázott tetőket és utakat. Ehhez hasonlóan a legyőzhetetlen venezuelai mentalitás is újból felszínre jön. Az élet folytatódik.

Előre és felfelé gyalog

Utunk még nem ért véget. Még el kell érnünk barátaink otthonát. Két ház között egy meredek, egyenetlen betonlépcső fut fel a hegyre. A szorosan egymás mellé épített házak — melyek úgy tűnik versengenek a térért — felirataikkal a figyelmünkre pályáznak. Pego Cierres (Cipzárat varrok be); Cortes de Pelo (Hajvágás); Se Venden Helados (Fagylaltárusítás). A lakosok mindenfélét kitalálnak, hogy megéljenek. Néhányan autókat fényeznek, olajat cserélnek és javításokat végeznek — természetesen mindezt az utcán.

Amint elérjük a lépcső tetejét, kis szünetet tartva visszanyerjük normális légzésünket, utána befordulunk a házak közötti keskeny átjárók labirintusába. Amint kibukkanunk ebből az útvesztőből, csak hunyorgunk a ragyogó napfényben. Barátaink otthona ezen kikövezetlen út mentén található. Itt nincsenek házszámok — és postaszolgálat sincs. A frissen főzött kávé illata árad szét a levegőben. Nem kétséges, hogy vendéglátóink kávéval fognak üdvözölni bennünket, amit pöttöm csészékben szolgálnak fel arepával együtt (ez íztelen kukoricakenyér, amelyet különböző töltelékekkel ízesítenek).

Légy üdvözölve!

Ahogy vártuk, a család a szokásos vendégszeretettel üdvözöl bennünket egyszerű, de tiszta ranchitójukban, ahogy ezeket a kis házakat hívják. „Están en su casa” (Érezzétek magatokat otthon!) — többek között ez az első, amit mondanak.

Ahogy a nap a bádogtetőkre tűz, hálásak vagyunk az üveg nélküli ablakon keresztül beáramló szellőért. Az ablakokon azonban rácsok vannak, mivel a betörés eléggé gyakori. Amint észreveszik, hogy melegünk van, vendéglátóink egy elektromos ventilátort hoznak, amely itt, akárcsak a hűtőszekrény és a televízió, az alapvető berendezési tárgyakhoz tartozik. A padló beton. Sok szomszédnak csak földből van a padlója.

A férj, aki öt kisgyermek apja, tizenévesként költözött vidékről Caracasba, hogy jobb kilátásokat keressen a nagyvárosban. Idősebb, már nős bátyjához ment lakni, aki sok más személyhez hasonlóan előtte, egyszerűen csak egy darabka szabad földterületre tartott igényt fent a hegyoldalon. Amikor barátunk később megismerkedett leendő feleségével, bátyja nagylelkűen azt mondta, felhasználhatják a rendelkezésre álló földdarabkát a háza oldalánál, hogy felépítsenek egy rögtönzött otthont. A szomszédok és rokonok segítségével ez a házaspár apránként fel is építette ott a téglaházát.

A család érzi ugyan, hogy a lakhely távolról sem ideális, de már megszokták. Amijük van, azt a legjobban kihasználják. „Talán egy napon majd lejjebb költözhetünk a hegyről — mondják —, »si Dios quiere« (ha Isten is úgy akarja).”

Egy nagyon kellemes délutánt töltünk el ezzel a szegény, de kedves családdal. Időnként a beszélgetést kisgyermekek szakították meg, akik az utcára néző ablakhoz jöttek, hogy édességet vásároljanak. Ezen a módon segít a feleség kiegészíteni férje jövedelmét.

A lemenetel

Sötétedés előtt szeretnénk indulni. Ma péntek van, és a barrio felélénkül, amint a férfiak hazajönnek a fizetésükkel. A bodegák tevékeny üzletet folytatnak a sör eladásából, a salsa hangja és merengue ritmusa hozzájárul a nyugodt hétvégi légkörhöz.

Mihelyt leérünk, elsétálunk a legközelebbi metróállomás felé. Onnan egy jó metrójárat elvisz majd bennünket a városközpontba. Egy kicsit megkönnyebbülünk, hogy visszatérünk az ismerősebb talajra. De ahogy visszanézünk a los cerrosra, ahol most fények sokasága csillog a sötétségben, örülünk, hogy jobban megismerhettük Caracasnak ezt a másik arcát is.