A döntéseimnél mindig Jehova volt az első

1940. május 19-én születtem egy libanoni városban, Amjúnban. Néhány évvel később a szüleimmel, a három nővéremmel és a bátyámmal Tripoliba költöztünk. Szép gyerekkorunk volt, és a szüleink Jehova szeretetére neveltek bennünket. Sosem az anyagiak voltak a legfontosabbak, hanem a Biblia tanulmányozása, az összejövetelek és a prédikálómunka.

A gyülekezetünkben számos felkent testvér szolgált. Az egyikük Mísel Abud volt, aki a csoportunkban a könyvtanulmányozást vezette. Ő hozta el az igazságot Libanonba az 1920-as évek hajnalán, amikor visszatért New Yorkból. Élénken él az emlékezetemben, hogy milyen szeretettel és tisztelettel törődött két fiatal testvérnővel, Anne és Gwen Beavorrel, akik a Gileád-iskoláról érkeztek. Jó barátok lettünk velük. Csodás meglepetés volt, amikor évtizedek múlva találkoztam Anne-nel az Egyesült Államokban. Valamivel később Gwennel is összefutottam, aki hozzáment Wilfred Goochhoz, és a londoni Bételben szolgált.

TANÚSKODÁS LIBANONBAN

Gyerekkoromban nem sok Tanú élt Libanonban. Ennek ellenére lelkesen megosztottuk másokkal a Biblia üzenetét. Sajnos a szolgálatunkat sokszor akadályozták rosszindulatú vallási vezetők. Hadd meséljek el néhány ilyen esetet.

Egy nap a nővéremmel, Szanával egy emeletes házban prédikáltunk. Egyszer csak felbukkant egy pap, akinek az egyik lakó szólhatott. A pap sértegetni kezdte Szanát, egyre dühösebb lett, és végül lelökte a lépcsőn. Szerencsére valaki kihívta a rendőröket, akik intézkedtek, hogy Szaná sérülései el legyenek látva, a papot pedig elvitték kihallgatásra. Miután kiderült, hogy fegyver is van nála, a rendőrfőnök ráförmedt: „Mégis micsoda maga?! Pap vagy bandavezér?”

Egy másik alkalom, amely eszembe jut, az, amikor a gyülekezetünkkel bérelt busszal egy távoli városba mentünk prédikálni. Az elején minden jól ment, de aztán a helyi pap összegyűjtött ellenünk egy csőcseléket. A tömeg ránk támadt, és kövekkel dobáltak minket. Apukámat el is találták. Mindannyian visszamenekültünk a buszhoz. Apa arca csupa vér volt. De sosem felejtem el, mit mondott anyukám, miközben leápolta őt: „Jehova, bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit tesznek.”

Ezenkívül emlékszem még egy érdekes esetre. Amikor meglátogattuk a rokonainkat a szülővárosomban, a nagypapámnál találkoztunk egy püspökkel. Tudta, hogy a szüleim Jehova Tanúi, és bár még csak hatéves voltam, nekem szegezte a kérdést: „Te meg miért nem vagy megkeresztelve?” Azt feleltem, hogy még kicsi vagyok, és ahhoz, hogy megkeresztelkedhessek, jobban meg kell ismernem a Bibliát, és erősebb hitre van szükségem. A püspök dühösen csak annyit mondott a nagypapámnak, hogy milyen tiszteletlen vagyok.

Persze általában ritkán voltak ennyire rossz tapasztalataink. A legtöbb libanoni ember barátságos és vendégszerető, úgyhogy jókat beszélgettünk a szolgálatban, és sok bibliatanulmányozást vezettünk.

KÜLFÖLDRE KÖLTÖZÜNK

Még iskolás voltam, amikor a gyülekezetünkben megjelent egy fiatal, venezuelai testvér, aki egy ideig Libanonban tartózkodott. Elkezdett udvarolni a nővéremnek, Vafának, és miután összeházasodtak, Venezuelában telepedtek le. Vafá a leveleiben mindig kérlelte aput, hogy költözzünk utánuk, mert nagyon hiányzunk neki. Végül apa belement a költözésbe.

1953-ban érkeztünk meg Venezuelába, és Caracasban, az elnöki palota közelében találtunk lakást. Kisfiúként engem nagyon lenyűgözött, amikor láthattam elhaladni előttünk az elnöki autót. A szüleimet viszont eléggé megviselte, hogy alkalmazkodniuk kellett az új nyelvhez, kultúrához, ételekhez és éghajlathoz. Már pont kezdték megtalálni a helyüket, amikor valami szörnyű dolog történt.

TRAGÉDIA SÚJTJA A CSALÁDUNKAT

Az apukám váratlanul megbetegedett. Nagyon csodálkoztunk, mert mindig is életerős ember volt. Nem emlékeztünk rá, hogy bármikor is beteg lett volna. Kiderült, hogy hasnyálmirigyrákja van, és meg kellett műteni. Sajnos egy hétre rá meghalt.

Nehéz szavakba önteni, hogy ez mennyire megrázott minket. Még csak 13 éves voltam. Le voltunk sújtva. Úgy éreztük, mintha kihúzták volna a lábunk alól a talajt. Anya különösen nehezen tudta feldolgozni, hogy apa nincs többé mellette. De aztán fel kellett ismernünk, hogy az élet így is megy tovább, és Jehova erőt adott a folytatáshoz. Amikor 16 évesen befejeztem a középiskolát Caracasban, az volt a legfőbb célom, hogy támogatni tudjam a családomat anyagilag.

Időközben a nővérem, Szaná hozzáment Rubén Araujóhoz, aki a Gileád-iskola elvégzése után visszatért Venezuelába. Úgy döntöttek, hogy New Yorkban telepednek le. Mivel a családom szerette volna, hogy egyetemre menjek, észszerűnek tűnt, hogy én is hozzájuk költözzek. A nővérem és a sógorom sokat segített abban, hogy előrehaladjak szellemileg. Ezenkívül nagy hatással voltak rám azok az érett testvérek, akikkel együtt jártam a brooklyni spanyol gyülekezetbe. Ilyen volt például Milton Henschel és Frederick Franz, akik a Bételben szolgáltak.

Az első egyetemi évem vége felé elgondolkoztam rajta, hogy merre is tart az életem. Olvastam az Őrtoronyban néhány cikket arról, hogy milyen célokat tűzzenek ki a keresztények. Láttam, hogy mennyire boldogok az úttörők és a bételesek a gyülekezetemben, és én is olyan akartam lenni, mint ők. De még meg sem voltam keresztelkedve. Felismertem, hogy át kell adnom az életemet Jehovának. Aztán 1957. március 30-án meg is keresztelkedtem.

FONTOS DÖNTÉSEK

A keresztelkedésem után egyre jobban vágytam arra, hogy belevágjak a teljes idejű szolgálatba. De tudtam, hogy az egyetem mellett ez nem fog sikerülni. Ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom a tanulmányaimat, visszamegyek Venezuelába, és elkezdem az úttörőzést. Jó néhány levelet kellett váltanom a családommal, hogy ők is megértsék a döntésemet.

1957 júniusában érkeztem haza Caracasba. Szembesültem vele, hogy a családom elég rossz körülmények között él, és szükség lenne még egy keresetre. Kaptam egy állásajánlatot egy bankban, de úttörőzni is nagyon szerettem volna, hiszen ezért mentem vissza. Arra jutottam, hogy mindkettőt elvállalom. Évekig teljes időben dolgoztam a bankban, és mellette végeztem az úttörőszolgálatot is. Még soha nem voltam annyira elfoglalt, de olyan boldog sem!

A boldogságomat csak fokozta, hogy megismertem egy csodaszép német testvérnőt, Sylviát, aki a szüleivel költözött Venezuelába, és nagyon szerette Jehovát. Összeházasodtunk, és két gyermekünk született: egy kisfiú, Mísel (Mike), és egy kislány, Szamíra. Az anyukámat is magunkhoz vettük, hogy gondoskodjunk róla. Bár a családi kötelezettségeim miatt abba kellett hagynom az úttörőzést, igyekeztem megőrizni a buzgalmamat. Sylviával, amikor csak tudtunk, kisegítőúttörő-szolgálatot vállaltunk a szabadságunk alatt.

EGY ÚJABB FONTOS ELHATÁROZÁS

A gyerekek még iskolába jártak, amikor arra a felismerésre jutottam, amelyről a cikk elején beszéltem. Bevallom, elég kényelmesen éltünk, és nagy tisztelet övezett a bankszakmában. De én azt szerettem volna, hogy az emberek elsősorban Jehova szolgájaként tekintsenek rám. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, úgyhogy Sylviával leültünk, hogy megbeszéljük az anyagi helyzetünket. Nem volt adósságunk, és a felmondásom esetén tekintélyes végkielégítésre számíthattam. Láttuk, hogy ha egyszerűsítünk az életünkön, egy jó ideig nem fog gondot okozni a megélhetés.

Nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de a drága feleségem és az anyukám teljesen egyetértettek vele. Nagyon izgatott voltam, hogy újra úttörő lehetek. Úgy tűnt, minden sínen van. Ám ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottunk.

EGY KELLEMES MEGLEPETÉS

Egy nap megtudtuk, hogy Sylvia ismét babát vár. Mindketten meglepődtünk, de szívből örültünk ennek a hírnek. Könnyen ráhangolódtunk érzelmileg az új családtag érkezésére. De persze az is felmerült bennünk, hogy mi lesz így a tervünkkel, hogy újra úttörő legyek.

Megbeszéltem a helyzetet a családommal, és arra jutottunk, hogy ragaszkodunk az eredeti elhatározásunkhoz. 1985 áprilisában megszületett a fiunk, Gabriel, én pedig még az év júniusában elkezdtem az úttörőzést, miután eljöttem a banktól. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a venezuelai fiókbizottság tagja lettem. Ez a munka azzal járt, hogy heti két-három nap ingáztam, ugyanis a fiókhivatal La Victoriában volt, mintegy 80 kilométerre tőlünk.

KÖLTÖZIK A CSALÁD

Idővel úgy döntöttünk, hogy La Victoriába költözünk, hogy közelebb legyünk a Bételhez. Ez egy igazán nagy változás volt az életünkben. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok a családom támogatásáért. A nővérem, Bahá szívesen elvállalta, hogy nála lakjon az édesanyánk. A fiunk, Mike már nős volt, de Szamíra és Gabriel még velünk lakott. A költözés miatt távolabb kerültek a caracasi barátaiktól. Sylviának hiányzott a főváros nyüzsgése, és mindannyiunknak hozzá kellett szoknia, hogy kisebb házban élünk. Szóval mindenki hozott valamilyen áldozatot.

Aztán újabb változások jöttek. Gabriel megnősült, és Szamíra is elköltözött tőlünk. Majd 2007-ben az a kiváltság ért minket Sylviával, hogy beköltözhettünk a Bételbe. Mike most vénként szolgál, és a feleségével, Monicával általános úttörők. Gabriel is felvigyázó, és Olaszországban él a feleségével, Ambrával. Szamíra pedig, amellett, hogy úttörő, a Bételnek is dolgozik külső munkatársként.

SEMMIT NEM BÁNTAM MEG

Igen, az életem során többször is kellett fordulópontot jelentő döntést hoznom. De semmit sem csinálnék másként! Nagyon hálás vagyok Jehovának, hogy számos kiváltságban volt részem a szolgálatában. Az évek során megértettem, hogy mennyire fontos szoros barátságot ápolni Jehovával. Akár kis, akár nagy döntéseket kell hoznunk, ő meg tudja adni azt a békét, „amely felette áll minden gondolkodásnak” (Flp 4:6, 7). Sylviával nagyon élvezzük azt, hogy a Bételben szolgálhatunk. Meg vagyunk róla győződve, hogy Jehova megáldotta a döntéseinket, mivel mindig őt tettük az első helyre.