Az orvosok tanultak abból az esetből, amikor hajszál híján meghaltam

VALAMIKOR 1991 májusának közepén megtudtuk, hogy negyedik gyermekünket várjuk. Legkisebb gyermekünk, Mikael kilencéves volt, ikerlányaink, Maria és Sara pedig 13 évesek voltak. Jóllehet a következőt nem terveztük, hamar hozzászoktunk a gondolathoz, hogy lesz még egy kisbabánk.

Terhességem harmadik hónapjában egyik este hirtelen fájdalmat éreztem a tüdőmben. Másnap alig tudtam járni. Az orvos azt mondta, hogy tüdőgyulladásom van, és penicillint adott. Néhány nap múlva kezdtem jobban érezni magamat, de elég gyenge voltam. Azután hirtelen a másik tüdőmben észleltem fájdalmakat, és megismétlődött ugyanez az eljárás.

A következő napok folyamán nem tudtam feküdni, mivel légzési nehézségeim voltak. Valamivel több mint egy héttel az első fájdalomroham után az egyik lábam elkékült és feldagadt. Ez alkalommal beutaltak a kórházba. A doktornő arról tájékoztatott, hogy a tüdőmben tapasztalt fájdalom nem tüdőgyulladás, hanem vérrögök következménye volt. Azt is elmondta, hogy vérrög van a lágyékomban. Megtudtam, hogy Svédországban a terhes nők között a vérrögök jelentik az egyik leggyakoribb halálozási okot. Néhány nappal később átvittek a stockholmi Karolinska Sjukhuset Kórházba, melynek van egy különleges szülészeti rendelőintézete a komplikált terhességekre.

Az orvosok úgy döntöttek, hogy a heparin nevű véralvadásgátló gyógyszert alkalmazzák nálam. Biztosítottak afelől, hogy a heparin szedése miatt fellépő vérzés veszélye kicsi ahhoz képest, amekkora kockázattal az jár, ha még egy rög keletkezik a tüdőmben. Néhány hét múlva elég jól voltam ahhoz, hogy hazamehessek. A boldogság melege és forrósága hatott át azért, hogy élek, hasamban a növekvő, mozgékony kisgyermekkel.

A szülés ideje

Úgy döntöttek, hogy megindítják a szülést, de még mielőtt lépéseket tehettek volna a művelet elkezdéséhez, súlyos fájdalmat éreztem az alhasamban. Így hát sietve bevittek a kórházba. Az orvosok azonban nem találtak semmi hibát.

Másnap este a hasam nagyon feldagadt, a fájdalom pedig nem enyhült. Az éjszaka kellős közepén egy orvos megvizsgált, és azt állapította meg, hogy vajúdok. Következő reggelen az alhasam még jobban fel volt dagadva, és elviselhetetlen fájdalmaim voltak. Az orvos nyugtalannak látszott, és megkérdezte, mikor észleltem utoljára a gyermek mozgását. Hirtelen ráeszméltem, hogy már régóta nem.

Rögtön bevittek a szülőszobába. Messziről hallottam a személyzet beszélgetését. „Visszautasítja a vérátömlesztést” — mondta valaki. Ekkor egy ápolónő fölém hajolt, és hangosan ezt mondta: „Ugye tudja, hogy a gyermeke halott?” Úgy éreztem, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe (Példabeszédek 12:17).

Határozottan visszautasítom a vérátömlesztés elfogadását

Hirtelen megjelent az orvosom, és elmondta, hogy az állapotom rendkívül súlyos. Megkérdezte, hogy még mindig szeretnék-e ragaszkodni ahhoz a döntésemhez, hogy nem fogadok el vérátömlesztést. Nyomatékosan kijelentettem, hogy igen, de nem sokra emlékszem, mi történt azután. Azt azonban korábban nagyon világossá tettem az orvosom előtt, hogy a keresztények azt a parancsot kapják, tartózkodjanak a vértől, valamint hogy én engedelmeskedni akarok Isten törvényének (Cselekedetek 15:28, 29; 21:25).

Időközben hívattak egy másik orvost, Barbro Larson doktornőt, aki gyakorlott sebész. Hamar megérkezett, és azonnal megműtött. Amikor felnyitották a hasamat, azt állapították meg, hogy három liter vért veszítettem belső vérzés útján. Larson doktornő azonban tiszteletben tartotta a vérátömlesztéssel kapcsolatos döntésemet.

Utólag egy másik orvos azt mondta, perceken múlott, hogy nem haltam meg. „Nem tudom, most életben van-e” — mondta állítólag. Később megtudtuk, hogy az orvosok nem találták a vérzés forrását, így hát tampont helyeztek a hasamba. Az orvosok és az ápolónők egyáltalán semmi reményét sem adták annak, hogy életben maradok.

Amikor a gyermekeim megérkeztek a kórházba és értesültek az állapotomról, egyikük azt mondta, hogy Armageddon hamarosan itt lesz, és azután a feltámadáskor újra velük leszek. Milyen csodálatos és igazságos elrendezés a feltámadás! (János 5:28, 29; 11:17–44; Cselekedetek 24:15; Jelenések 21:3, 4).

Az életem forog kockán

A hemoglobinszintem 4 gramm/deciliterre esett, de úgy tűnt, a vérzés csökkent. Korábban már betettem egy példányt az Ébredjetek! folyóirat 1991. december 8-i számából a kórlapomba. Larson doktornő megtalálta, és észrevette a „Vérzés megszüntetése és elkerülése vérátömlesztés nélkül” című fejszöveget. Buzgón megvizsgálta, hogy lássa, van-e valami, amit fel tud használni segítségként az életben maradásomhoz. Megakadt a szeme az „erythropoietin” szón, ami olyan gyógyszer, mely vörösvérsejtek termelésére ösztönzi a testet. Most ebből adott nekem. De időbe telik, míg a gyógyszerelés eredményt hoz. Így a kérdés az volt: időben hat-e az erythropoietin?

Másnap a hemoglobinszintem 2,9-re süllyedt. Amikor felébredtem, és az ágyamnál találtam az egész családomat, kíváncsi voltam, hogy mi történt. A lélegeztetőgép miatt nem tudtam beszélni. Szinte hisztériás szomorúságot éreztem, de még sírni se tudtam. Mindenki azt mondta, hogy takarékoskodjak az erőmmel az életben maradás érdekében.

A következő napon lázas lettem a hasamban lévő tampon okozta gyulladás miatt. A hemoglobinszintem 2,7-re csökkent. Bár nagyon veszélyes valakit ilyen állapotban elaltatni, Larson doktornő elmagyarázta, hogy a kockázat ellenére kénytelenek újra megműteni, hogy kivegyék a tampont.

A műtét előtt megengedték a gyermekeimnek, hogy bejöjjenek és lássanak. Mindenki azt hitte, hogy ez a búcsú. Az orvosi személyzet tagjai közül többen is sírtak. Nem hitték, hogy végigcsinálom. Gyermekeink nagyon bátrak voltak, és ettől nyugodt és magabiztos voltam.

Mivel minimális altatószert kaptam, néha hallottam, hogy mit mondtak egymásnak a személyzet tagjai. Egyesek úgy beszéltek rólam, mintha már halott lennék. Később, amikor elmeséltem, hogy a műtét alatt mit hallottam, egy ápolónő azt mondta, hogy sajnálja. De — mondta — meg volt győződve arról, hogy meg fogok halni, és még mindig nem érti, hogyan éltem túl.

A rákövetkező napon kicsit jobban éreztem magamat. A hemoglobinszintem 2,9, a hematokritértékem pedig 9 volt. Keresztény testvéreim és testvérnőim meglátogattak, és hoztak élelmet meg kávét a családomnak. Hálásak voltunk szeretetükért és ragaszkodásukért. Estére az állapotom még mindig kritikus volt, ám stabilizálódott, és átvittek egy másik osztályra.

Az orvosok tanulnak

Az orvosi személyzet sok tagja kíváncsi volt rám, és a legtöbbjük nagyon kedves volt. Egy ápolónő ezt mondta: „Biztosan az Istene mentette meg magát.” Egy másik osztály orvosa átjött, és ezt a megjegyzést tette: „Csak látni akartam, hogy néz ki az a személy, akinek ilyen alacsony a hemoglobinszintje. Nem értem, hogy tud ilyen élénk lenni.”

Másnap bejött a doktornőm, hogy lásson, pedig szabadnapos volt. Elmondta, hogy a történtek miatt alázatosságot érez. Kijelentette, hogy ha felépülök, új kutatásba kezdenek a betegek kezelése során alkalmazott vérátömlesztéses terápiák alternatív módszereiről.

A gyógyulásom drámai volt. Két és fél héttel a tragikus szülés után a hemoglobinszintem egy kicsivel 8 fölé emelkedett. Így kiengedtek a kórházból. Három nappal később tartottuk Jehova Tanúi évenkénti körzetkongresszusát, és én ott voltam. Milyen buzdító volt újra látni keresztény testvéreinket és testvérnőinket, akik olyan nagy támaszt nyújtottak megpróbáltatásunk idején! (Példabeszédek 17:17).

Ahogy Larson doktornő megígérte, később a Läkartidningen című svéd orvosi lapban megjelent egy beszámoló az esetemről „Erythropoietin helyettesíti a vérátömlesztést” címmel. Ez állt benne: „Egy 35 éves asszony, aki Jehova Tanúja, akut, erős szülési vérzést szenvedett. Visszautasította a vértranszfúziót, de elfogadta az erythropoietin terápiát. A kilenc napig tartó posztoperatív kezelés után, mely nagy dózisú erythropoietinből állt, a hemoglobinszintje 2,9-ről 8,2 gramm/deciliterre emelkedett minden mellékhatás nélkül.”

A cikk így fejeződött be: „Kezdetben a beteg nagyon gyenge volt, ám meglepően gyorsan felépült. Azonfelül, a posztoperatív folyamat teljesen komplikációmentes volt. A beteget két hét múlva ki tudtuk engedni a kórházból.”

Még ha nagy csapás volt is ez a tapasztalat számunkra, örülünk, hogy ennek eredményeként néhány orvos talán még többet tanult a vérátömlesztés alternatív módszereiről. Remélhetőleg felkészültek lesznek azoknak a kezelési módszereknek a kipróbálására, melyek eddig sikeresnek bizonyultak. (Ann Yipsiotis elmondása alapján.)

[Kép a 26. oldalon]

Segítőkész doktornőmmel