Misszionáriusok a világosság vagy a sötétség képviselői? 2. Rész
Nyugatra haladva Európa felé
HA Jézus missziós küldetését elvégeznék, akkor szükségszerűen velejárna, hogy a keresztényiség üzenete elérné az embereket világszerte (Máté 28:19; Cselekedetek 1:8). Ez a tény kapott hangsúlyt, amikor Pál apostol három missziós útja közül a második alkalmával látomást látott, melyben erre kérték: „Jer által Macedóniába, és légy segítségül nékünk!” (Cselekedetek 16:9‚ 10).
Pál elfogadta ezt a meghívást, és i. sz. 50 körül átment, hogy az európai városban, Filippiben prédikáljon. Lídia és a háza népe hívővé lett, és megalakult egy gyülekezet. Ez a keresztényiség egész Európán átvonuló győzedelmes menetének csupán első állomása volt. Maga Pál később Olaszországban, sőt esetleg Spanyolországban is prédikált (Cselekedetek 16:9–15; Róma 15:23‚ 24).
De azért nem Pál volt a keresztényiség egyedüli misszionáriusa. J. Herbert Kane író megjegyzi: „Sok más embernek is lennie kellett, akiknek neve elveszett a történelemben . . . Az Apostolok Cselekedetei nem mondja el nekünk az egész történetet” (A Global View of Christian Missions From Pentecost to the Present).
Ellenben azt nem tudjuk, hogy Jézus más követői milyen mértékben szolgáltak misszionáriusként külföldi országokban. Azok a hagyományos meggyőződések, melyek szerint Tamás Indiába, Márk evangéliumhirdető pedig Egyiptomba ment, nem bizonyíthatók. Amit viszont tudunk, az az, hogy Krisztus minden igaz tanítványa misszionáriusi szellemmel rendelkezett, és mindannyian végeztek missziós munkát, legalábbis a szülőföldjükön. Ahogyan Kane megjegyzi: „Ez a történelmi esemény [Pünkösd] jelezte a keresztény egyház kezdetét és a missziós mozgalom életbe léptetését, mivel azokban a napokban az egyház misszió volt.”
Európa távoli vidékeihez
A zsidók egy igaz Isten imádatában hittek. Egy megígért Messiásba vetették reményüket. Elfogadták a Héber Iratokat mint Isten Igazság-Szavát. Ezért azoknak az országoknak az állampolgárai, melyekbe a zsidók szétszéledtek, valószínűleg valamennyire ismerték ezeket a hitnézeteket. Mivel ezek az imádatnak olyan oldalai voltak, melyekben a keresztények és a zsidók közösek voltak, a keresztényiség üzenete — amikor megjelent — nem volt teljesen új. Kane szerint ezek „roppantul nagy segítséget jelentő tényezők voltak a keresztény misszionáriusok számára, amint beutazták a római világot, prédikálva az evangéliumot, és egyházakat alapítva”.
Így a zsidók szétszóródása előkészítette az utat a keresztényiségnek. A keresztényiség gyors terjedése azért ment végbe, mert a keresztények misszionáriusi szellemmel rendelkeztek. „Laikus emberek prédikálták az evangéliumot” — mondja Kane. Majd megjegyzi: „Bárhova mentek, örömmel osztották meg újonnan felfedezett hitüket a barátaikkal, szomszédaikkal és az idegenekkel.” Will Durant történész ezt így magyarázza: „Szinte minden megtért személy egy forradalmár lelkesedésével vállalta a hitterjesztés feladatát.”
Időszámításunk szerint 300-ra az egész Római Birodalomban széles körben elterjedt a keresztényiség meghamisított formája. Az effajta romlás, az igaz imádattól való elpártolás meg lett jövendölve (2Thessalonika 2:3–10). Tulajdonképpen hitehagyás következett be. Durant kifejti: „A kereszténység nem semmisítette meg a pogányságot; átvette azt.”
Ahogy a magukat keresztényeknek valló egyének tovább sodródtak az igaz keresztényiségtől, legtöbbjük elveszítette a misszionáriusi szellemet. Egyvalaki azonban, aki a negyedik század vége felé Nagy-Britanniában katolikus szülők gyermekeként született, rendelkezett misszionáriusi szellemmel. Patriknak hívták, és arról ismeretes, hogy Krisztus üzenetét Európa nyugati szélére — Írországba — vitte, ahol a legenda szerint több ezer embert térített meg, és több száz egyházat alapított.
Írország hamarosan a missziós munka élére állt. Kane szerint „misszionáriusai izzó lelkesedéssel vetették magukat a pogányság elleni harcba”. Ezek közül a misszionáriusok közül az egyik Kolumbán volt, aki látszólag jelentős szerepet játszott Skócia megtérítésében. Körülbelül i. sz. 563-ban 12 társával apátságot alapított Ionában, egy Skócia nyugati partjai előtt lévő szigeten, amely a missziós tevékenység központja lett. Kolumbán nem sokkal i. sz. 600 előtt meghalt, de az elkövetkező 200 év során továbbra is küldtek ki misszionáriusokat Ionáról a Brit Szigetek és Európa minden részére.
Miután az állítólagos keresztényiség eljutott Angliába, néhány angol megtért ember utánozta az írek misszionáriusi szellemét, és maga is misszionáriussá lett. I. sz. 692-ben például a Northumberlandból — ősi angolszász királyság Észak-Angliában — származó Willibrord tizenegy társával a Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot magában foglaló Németalföld első misszionáriusa lett.
A nyolcadik század elején egy angol bencés szerzetes, Bonifác, Germánia felé fordította figyelmét. Kane elmondja, hogy Bonifác „negyven évig tartó ragyogó misszionáriusi életútja kivívta számára a Germánia Apostola címet”, és segített neki „a sötét középkor legnagyobb misszionáriusává” válni. Amikor Bonifác elmúlt 70 éves, őt és 50 társát fríziai hitetlenek megölték.
A The Encyclopedia of Religion leírja azt a módot, ahogy Bonifác sikeresen térítette az embereket a katolicizmushoz: „Geismarban [Göttingenhez közel, Németországban] ki merte vágni Thór szent tölgyfáját . . . [Amikor] a helybeli germán isten részéről semmilyen büntetést nem szenvedett el, világos volt, hogy az az Isten volt az igaz Isten, akiről prédikált, és egyedül neki jár az imádat és a hódolat.”
Néhány misszionárius más módszereket alkalmazott, nyilván azt gondolva, hogy a cél szentesíti az eszközt. Kane elismeri, hogy a szászok térítését „inkább a katonai hódítás, semmint erkölcsi vagy vallási meggyőzés okozta”. Hozzáfűzi: „Az egyház és az állam közti szentségtelen szövetség . . . arra ösztönözte az egyházat, hogy test szerinti eszközöket alkalmazzon a szellemi célok eléréséhez. Sehol sem volt annyira katasztrofális ez az eljárásmód, mint a keresztény missziók munkájában, különösen a szászok között . . . Kegyetlenségeket követtek el.” És azt is mondják, hogy amikor a misszionáriusok Skandináviába mentek, „többnyire békés volt az átmenet; csak Norvégiában alkalmaztak erőszakot”.
Erőszakot alkalmaztak? Kegyetlenségeket követtek el? Test szerinti eszközöket alkalmaztak a szellemi célok eléréséhez? Vajon ezt kell várnunk azoktól a misszionáriusoktól, akik a világosság képviselőiként szolgálnak?
Misszionáriusok egy megosztott házban
Az állítólagos keresztényiség Rómában és Konstantinápolyban gyakorolt két ága külön missziós hadjáratokat vezetett. Az a kísérletük, hogy „keresztény hitre térítsék” Bulgáriát, egy vallásilag megosztott házra jellemző kavarodáshoz vezetett. Bulgária uralkodója, I. Borisz áttért a görög ortodox vallásra. Amikor azonban azt látta, hogy Konstantinápoly szigorúan korlátozta a bolgár egyház függetlenségét, nyugat felé fordult, és a Rómát képviselő germán misszionáriusoknak megengedte, hogy behozzák a keresztényiség általuk alkotott változatát. I. sz. 870-re nyilvánvaló volt, hogy a nyugati egyház még szigorúbb volt a korlátozásban a keletinél, tehát a germánokat kikergették, Bulgária visszatért a keleti ortodox vallás karjaiba, és vallási értelemben azóta is ott van.
Nagyjából ugyanebben az időben nyugati misszionáriusok bevezették a „keresztényiséget” Magyarországra. Időközben a „keresztényiség” mindkét formája támaszra talált Lengyelországban. A The Encyclopedia of Religion szerint „a lengyelek egyháza többnyire a nyugat irányítása alatt volt, miközben ugyanazon idő alatt jelentős keleti befolyás jellemezte”. Litvániát, Lettországot és Észtországot is „utolérte a nyugati és keleti erők közti versengés, minden egyházi következményével együtt”. Majd Finnország, miután a XI. század végén és az XII. század elején átvette a „keresztényiséget”, ugyanabban a kelet és nyugat között folyó huzavonában találta magát.
A kilencedik század során egy Thessalonikában élő, kiemelkedő görög családból származó testvérpár behozta a bizánci „keresztényiséget” Európa, illetve Ázsia szláv részeire. Cirill, akit Konsztantinosznak is hívtak, és Metód a „szlávok apostolai” néven váltak ismertté.
Cirill egyik elért eredménye az volt, hogy kifejlesztette a szlávok írott nyelvét. A héber és görög betűkön alapuló ábécéje cirill ábécé-ként ismert, és még mindig használják olyan nyelvekben, mint például az orosz, ukrán, bolgár és szerb. Ez a testvérpár lefordította a Biblia részeit erre az új írott nyelvre, valamint bevezette a liturgiát szláv nyelven. Ez ellenkezett a nyugati egyház álláspontjával, amely latinul, görögül és héberül akarta hagyni a liturgiát. Kane író ezt mondja: „A helyi nyelv alkalmazása az imádatban, mely olyan gyakorlat volt, amit Konstantinápoly támogatott, Róma viszont elítélt, egy új irányzat volt, és olyan példát állított, mely teljes virágzásnak indult a tizenkilencedik és huszadik század modern missziós vállalkozásában.”
A tizedik század végére a névleges keresztényiséget olyan területekre is bevezették, amelyeket most a volt Szovjetunió területeiként ismerünk. I. Vlagyimir, kijevi (Ukrajna) nagyfejedelem a hagyomány szerint i. sz. 988-ban megkeresztelkedett. Állítólag hatást keltő rituáléja miatt, nem pedig a reményről és igazságról szóló valamilyen üzenete miatt választotta a „keresztény” vallás bizánci formáját a judaizmus és az iszlám helyett.
Valójában „Vlagyimir megtérésének ideje — mondja a Keeping the Faiths—Religion and Ideology in the Soviet Union című könyv — azt sugallja, hogy azért vette át az új vallást, hogy politikai érdekeit szolgálja, ezzel egy olyan hagyományt kezdve, amely gyakorlatilag szakadatlanul végigfutott az Orosz Ortodox Egyház történetében.” Majd ezt a kijózanító gondolatot fűzi hozzá a könyv: „Az egyház általában kész volt a kormány érdekeit szolgálni, még akkor is, amikor a kormány megsértette az egyház érdekeit.”
Vlagyimir megparancsolta az alattvalóinak, hogy keresztelkedjenek meg mint keresztények; nem volt választásuk ebben a dologban. Mihelyt „átvette az ortodox vallást mint államvallást — mondja Paul Steeves —, nekilátott egy olyan programnak, amely abból állt, hogy gyökerestől kiirtsa az őshonos szláv törzsek hagyományos vallási gyakorlatait”. Olyan helyeken például, ahol az emberek korábban pogány bálványoknak áldoztak, ő templomot építtetett. Steeves hozzáfűzi: „Mindamellett a pogányság maradékai több évszázadig fennmaradtak, és végül nem annyira eltávolíttattak, mint inkább beleolvadtak az orosz vallásos életbe.”
Ezen ingatag alap ellenére az Orosz Ortodox Egyház buzgón támogatta a missziós munkát. Thomas Hopko a Szent Vlagyimir Ortodox Teológiai Papneveldéje képviseletében ezt mondja: „Ahogy a birodalom keleti részeit betelepítették és ahogy ezeken a helyeken hirdették az evangéliumot, az egyház írásait és szertartási előírásait több szibériai nyelvre és alaszkai dialektusra lefordították.”
Fokozott missziós tevékenység
A XVI. századi reformáció szellemi lángokat gyújtott Európa-szerte. A fokozott „keresztény” missziós munkához való alapot úgy fektették le, hogy a protestáns vezetők — mindenki a maga módján — felfrissítették a nyilvánosság vallás iránti érdeklődését. Kiemelkedő volt Luthernek a Bibliáról készült német fordítása, valamint William Tyndale és Miles Coverdale angol nyelvű bibliafordítása.
Majd a XVII. században egy pietizmus néven ismert mozgalom keletkezett Németországban. A bibliatanulmányozásra és a személyes vallási tapasztalatokra fektetett hangsúlyt. A The Encyclopedia of Religion így részletezi ezt: „A Krisztus evangéliumát hiányoló emberiségről alkotott képe hozzájárult a külföldi és hazai missziós vállalkozások megalakításához és gyors elterjesztéséhez.”
Ma látható, hogy a kereszténység misszionáriusai sajnálatos módon kudarcot vallottak abban, hogy európai megtért embereikbe olyan keresztény hitet és reményt csepegtessenek, amely elég erős lett volna ahhoz, hogy XX. századunkban megakadályozza az ateista kommunizmus és más diktatórikus ideológiák keletkezését. Mióta bizonyos országokban megszűnt a kommunizmus, a misszionáriusok felfrissítették tevékenységüket, de a római katolikusok, az ortodox katolikusok és a protestánsok nem egységesek abban a keresztény hitben, melyben állításuk szerint osztoznak.
A római katolikus horvátok és az ortodox szerbek a kereszténység misszionáriusai által aratott gyümölcs részét képezik. Mi szemlélteti jobban, hogy gyalázatos dolog megosztott háznak lenni, mint a kereszténység szégyenfoltja? Milyenfajta keresztény „testvérek” azok, akik először egymásra emelnek fegyvert, és azután csatlakoznak ahhoz, hogy nem keresztény felebarátaik felé forduljanak? Csakis hamis keresztények lehetnek bűnösök ilyen nem keresztény viselkedésben (Máté 5:43–45; 1János 3:10–12).
Vajon a kereszténység misszionáriusai közül egy sem felel meg? Folytassuk a vizsgálódásunkat azáltal, hogy megnézzük, mit vittek véghez Ázsiában. Olvasd el a következő számunkban lévő cikket „A kereszténység misszionáriusai visszatérnek oda, ahonnan minden indult” címmel.
[Kép a 21. oldalon]
Bonifác állítólag bebizonyította, hogy a pogány istenek erőtelenek
[Forrásjelzés]
Kép a Die Geschichte der deutschen Kirche und kirchlichen Kunst im Wandel der Jahrhunderte című könyvből