A kereszténység aratása Afrikában
CHARLES LAVIGERIE álma arról, hogy Algéria megtérjen és „keresztény nemzet” legyen, nem vált valóra — egy álom maradt csupán. Napjainkban Algéria népességének 99 százaléka muszlim, és a kereszténység Észak-Afrika nagy részén elvesztette a lába alól a talajt. Mi a helyzet azonban a földrész többi részén?
„A kereszténység — állítja dr. J. H. Kane A Concise History of the Christian World Mission című művében — több embert térített meg Fekete-Afrikában, mint az egész harmadik világban együttvéve.” Ezek a megtértek azonban tényleg keresztények? „Az afrikai egyházban nagy veszély rejtőzik — ismeri el dr. Kane —, a keresztény pogányság.” Ráadásul, még az „afrikai egyház” kifejezés is téves elnevezés. Ugyanis szó szerint több ezer afrikai egyház van, és mindegyik saját imádati formát gyakorol. Vajon miért?
A megosztottság magvainak elvetése
A megosztottság magvait már azelőtt elvetették, mielőtt a misszionáriusok kikötöttek Afrika földjén. A London Misszionárius Társaság különböző egyházakból gyűjtötte tagjait, és a misszionáriusok a kijelölt területükre történő utazásuk alatt parázs vitákat folytattak egymás közt a hittételekről. Az ellentét csak mélyült azután, hogy megalapították missziós állomásaikat.
„A misszionáriusok — írja Robert Rotberg professzor a Christian Missionaries and the Creation of Northern Rhodesia 1880-1924 című könyvében — elkeseredett harcot folytattak egymással és felügyelő igazgatóikkal, és ezt az evangéliumhirdetői tevékenységük rovására művelték . . . Úgy tűnt, hogy a misszionáriusok ugyanannyi időt és energiát fordítottak ezeknek a civódásoknak a leírására, mint a térítésre.”
A misszionáriusok közti civakodások olykor rivális missziók megalakítását eredményezték. A katolikus és protestáns missziók ádázul versengtek a megtérőkért. Az egység ugyanezen hiánya tükröződött vissza a megtértek között. Idővel afrikaiak milliói hagyták ott a missziós egyházakat, és alapítottak saját egyházakat.
„Az Afrikai Független Egyházak — írja dr. Kane misszionárius történész — megtalálhatók Afrika egész területén . . . Ennek a mozgalomnak jelenleg mintegy hétezer különálló csoportja van.” Az ellentétes hitű misszionáriusok versengésének azonban más oka is volt. Geoffrey Moorhouse The Missionaries című könyvében megmagyarázza, hogy a „fekete reformáció” másik oka „a fehér felsőbbrendűség miatti neheztelés” volt.
Keresztények vagy európai fajvédők?
„A misszionáriusoknak — ismeri el dr. Kane — felsőbbrendűségi komplexusuk volt.” Szilárdan „hitték, hogy a keresztény vallásnak együtt kell járnia az európai kultúra és az európai vezetés elfogadásával” — mondja Adrian Hastings az African Christianity című könyvében.
A francia Charles Lavigerie az egyike volt azoknak a vezető misszionáriusoknak, aki ezt a nézetet táplálta. Egy másik pedig John Philip, a London Misszionárius Társaság dél-afrikai szuperintendense volt. „Misszionáriusaink — büszkélkedett 1828-ban — . . . kiterjesztik a brit érdekszférát, a brit befolyást és a brit birodalmat. Mindenhol, ahol a misszionáriusok kitűzik zászlajukat a vad törzsek között, megszűnnek a gyarmatosító kormányzattal szembeni előítéletek, a termékek iránti igények mesterséges kialakításával nő a gyarmatok függősége; . . . gyors fejlődésnek indul az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság; és minden őszinte hívő közülük . . . szövetségese és barátja lesz a gyarmatosító kormányzatnak.”
Csodálkozhatunk-e azon, hogy az európai kormányzatok a gyarmatosító terjeszkedés hasznos ügynökeinek tekintették az ilyen misszionáriusokat? A misszionáriusok pedig üdvözölték Afrika gyarmatosítását. Amint 1910-ben az edinburghi Misszionárius Világkonferencián kijelentették: „Talán . . . nem is lehetne mindig választóvonalat húzni a misszionárius célja és a kormányzat célja között.”
Királyokként uralkodva Afrikában
Némelyik misszionárius a gyarmatosító haderőre támaszkodva biztosította fennhatóságát. Előfordult, hogy a brit haditengerészet ágyúi leromboltak egyes tengerparti városokat, mivel azok lakói nem fogadták el a misszionáriusi fennhatóságot. Dennis Kemp, nyugat-afrikai wesleyánus misszionárius 1898-ban kifejezte azt a ’szilárd meggyőződését, hogy Isten a brit hadsereget és haditengerészetet használta fel szándékának megvalósításához’.
A misszionáriusok, miután egy helyen megvetették lábukat, olykor a világi hatalmat is átvették a törzsfőnököktől. „A London misszionáriusok — írja Rotberg professzor — gyakran kényszerrel tartatták be teokratikus törvényüket. Rosszallásuk kifejezésének egyik kedvelt eszköze a cikoti, egy kikészített vízilóbőrből készült hosszú ostor volt. Szinte bármilyen ürüggyel habozás nélkül megkorbácsolták az afrikaiakat ezzel a szerszámmal.” „Az egyik afrikai megtérített — jegyzi meg David Lamb The Africans című könyvében — visszaemlékezik egy anglikán misszionáriusra — Ugandában Bwana Botrinak nevezték őket — aki istentisztelet közben szolgálat közben gyakran leszállt a szószékről, hogy egy bottal elnáspángolja a későn jövő afrikaiakat.”
Az ilyen cselekedeteken felháborodva, egy misszionárius, James Mackay panaszt tett a London Misszionárius Társaság igazgatójánál. „Ahelyett, hogy tisztelnének minket, fehér embereket, akik elhoztuk számukra Isten szeretetének jó hírét — figyelmeztet —, hírhedtek vagyunk előttük, és félnek tőlünk.”
A világháborúk
„Több mint egy évszázadon át — állítja a The Missionaries című könyv — szüntelenül és erőteljesen bizonygatták az afrikaiaknak, hogy a hadakozás és az összes vad ösztön gyümölcstelen és gonosz dolog.” Majd 1914-ben kitört az első világháború Európa úgynevezett keresztény nemzetei között.
„Majdnem mindegyik nemzet misszionáriusai beleártották magukat a Nagy Háborúba” — magyarázza Moorhouse. Szégyenükre mondva, a misszionáriusok arra ösztönözték afrikai híveiket, hogy foglaljanak állást. Némely misszionárius még csatába is vezetett afrikai csapatokat. Jó leírást ad a háború hatásáról Stephen Neill professzor a History of Christian Missions című könyvében: „Az európai nemzetek, miközben fennhangon hirdették azt, hogy ők a keresztény hit és a civilizáció egyedüli letéteményesei, vakon és ész nélkül rohantak egy polgárháborúba, amely gazdasági csődöt hozott számukra, és megfosztotta őket a tisztesség utolsó foszlányától is. A második világháború — folytatja Neill — csupán befejezte azt, amit az első már elkezdett. A Nyugat erkölcsi indokai képmutatásnak bizonyultak; kiderült, hogy a ’kereszténység’ létezése nem több, mint egy mítosz. Többé már nem lehetett ’a keresztény Nyugatról’ beszélni.”
Így már érthető, hogy miért gyorsult fel a fekete reformáció az első világháború után. Mit mondhatunk azonban azokról az afrikaiakról, akik ragaszkodtak a kereszténység egyházaihoz? Ezek után végre az igazságra tanították őket a Bibliából?
Az afrikai ősi hiedelmek
A kereszténység misszionáriusai elítélték az afrikaiak vallási szokásait, például azt, hogy varázslókhoz fordulnak segítségért a halott őseik kiengesztelése végett. Ugyanakkor a misszionáriusok is azt bizonygatták, hogy minden embernek halhatatlan lelke van. Továbbá, támogatták Máriának és a „szenteknek” a tiszteletét is. Ezek a tanítások megerősítették az afrikaiak hitét abban, hogy meghalt őseik életben vannak. Az olyan vallásos jelképek tisztelete által pedig, mint a kereszt, a misszionáriusok igazolták az afrikai amuletthasználat jogosságát, hogy ilyen eszközökkel védekezzenek a gonosz szellemek ellen.
C. G. Baëta professzor kifejti a Christianity in Tropical Africa című könyvében: „Egy afrikai számára természetes, hogy lelkesen énekli a templomban, hogy ’Istenen kívül nincs más menedékem’, miközben a testén valahol egy amulettet visel, vagy a templomból azonnal a varázslójához siet, és nem érzi, hogy megsért bármilyen alapelvet.” (Vö. 5Mózes 18:10–12; 1János 5:21.)
Számos misszionárius azt mondta az afrikaiaknak, hogy pogány őseiket a tüzes pokolban gyötrik, és rájuk is ugyanaz a sors vár, ha nem fogadják el a misszionáriusi tanításokat. Az örök gyötrelem tanítása azonban ellentétben áll azokkal az egyértelmű kijelentésekkel, amelyek magában a Bibliában olvashatóak, melynek afrikai nyelvekre történő lefordítására a misszionáriusok oly nagy erőfeszítéseket tettek (1Mózes 3:19; Jeremiás 19:5; Róma 6:23).
Valójában a Biblia azt állítja, hogy a bűnös emberi lelkek meghalnak és „a halottak semmit nem tudnak” (Prédikátor 9:7, 12; Ezékiel 18:4). Azoknak az afrikaiaknak is, akiknek nem volt lehetőségük hallani a bibliai igazságot, kilátásuk van arra, hogy részük lehet annak az ígéretnek a beteljesedésében, hogy „lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Cselekedetek 24:15). Az ilyen feltámasztott egyének tanításban részesülnek Isten megmentést nyújtó gondoskodásáról. Azután pedig, ha értékeléssel válaszolnak Isten szeretetére, örökké tartó élet jutalmában részesülnek egy paradicsomi földön (Zsoltárok 37:29; Lukács 23:43; János 3:16).
Ezeknek a csodálatos bibliai igazságoknak a tanítása helyett, a kereszténység hamis tanításokkal és vallásos képmutatással félrevezette az afrikaiakat. Bizonyos, hogy az a szerep, amelyet a kereszténység misszionáriusai játszottak Afrika gyarmati meghódításában, nem talál támogatásra a Bibliában. Éppen ellenkezőleg, Jézus azt mondta, hogy az ő Királysága „nem e világból való”, és az ő igaz követői hasonlóképpen ’nem e világból valók’ (János 15:19; 18:36). A korai keresztények Jézus Krisztus követei voltak, nem pedig világi kormányzatoké (2Korinthus 5:20).
A kereszténység afrikai aratása tehát egészében véve nem szerencsés, és megdöbbentő megosztottság, bizalmatlanság és valamiféle „keresztény pogányság” jellemzi. Az erőszak, amely rányomta bélyegét Afrika számos „keresztény” országára, bizonyosan nincs összhangban a „békesség fejedelmének” tanításával (Ésaiás 9:6). A kereszténység munkájának gyümölcse Afrikában éles ellentétben áll Jézus azon szavaival, melyekkel igaz követőit jellemezte. Égi Atyjához intézett imájában Jézus azt kérte, „hogy tökéletesen egygyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem” (János 17:20, 23; 1Korinthus 1:10).
Vajon ez azt jelenti, hogy Afrikában minden misszionáriusi munka kudarcot vallott? Semmi esetre sem. A 10. oldaltól kezdődő cikkekben megvizsgáljuk majd az igaz keresztény misszionáriusi munka gyümölcsét Afrikában és világszerte.
[Kép a 6. oldalon]
A múlt század misszionárius vezetői, mint például John Philip, azt hitték, hogy az európai civilizáció és a keresztényiség egy és ugyanaz
[Forrásjelzés]
Cape Archives M450
[Kép a 7. oldalon]
A kereszténység misszionáriusai ősi afrikai hiedelmekre buzdították az embereket azáltal, hogy bibliaellenes tanokat terjesztettek, mint amilyen például a lélek halhatatlansága
[Forrásjelzés]
A johannesburgi Africana Museum engedélyével