Ki fogja megtéríteni Nagy-Britanniát?
AZ ÉBREDJETEK! NAGY-BRITANNIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
NAGY-BRITANNIA egyházai elvérzőben vannak; az egyháztagok száma hetente közel ezerötszáz fővel csappan, ahogyan erről a The UK Christian Handbook beszámol. A fiatalok elhagyják az egyházat, jelenti ki a The Times, „mert untatónak találják, és egyedül érzik magukat”.
Míg az anglikán templomok közül átlagosan hetente egyet bezárnak, „ezrek kutatnak tartalom és cél után az életben”, ismeri be az anglikán egyház Church Times című folyóirata.
Ezzel a válsággal szembesülve, Nagy-Britannia egyházai 1990-ben az „evangelizáció évtizedének” előmozdításában egyesültek. A The Scotsman állítása szerint a kilencvenes évtized „nagyon is lehetne az az évtized, amelyben a hagyományos, meghonosodott egyházak visszakövetelnék az evangelizációt, hogy megkíséreljék felduzzasztani az elszomorító mértékben megcsappant taglétszámukat, és a szekularizmus miatti látszólagos vereséget győzelemre fordítsák”.
Becses remény — vajon valóra váltható? Mi történt az elmúlt néhány évben?
Bizonytalan alapzat
Az anglikán egyház papjai az 1989-es általános szinódusukon kevés lelkesedést váltottak ki az „evangelizáció évtizede” iránt. Az Egyházi Egyesülés Missziós és Megújulási Bizottságának elnöke például kihangsúlyozta, hogy „a felkészülés mindennél fontosabb”, azonban óvatosan hozzátette: „Az evangelizáció némely esetben talán az egész évtizedet igénybe veheti.”
Gavin Reid püspök ezt jósolta: „Öt év múlva ez a kampány a szégyenkezés kampánya lesz.”
Mivel ez nem szegte kedvét az anglikánoknak, hamarosan egységes irányvonalat alakítottak ki a római katolikusokkal, akik 1988-ban vezették be a saját „evangelizációs évtizedüket”. A legtöbb egyéb felekezet némileg bizalmatlan volt. „Be kell vallanom, hogy kényelmetlenül érzem magam az evangelizáció évtizedével kapcsolatban. Ez egy hangzatos cím, de mit jelent? — kérdezte Paul Hulme, a londoni City Roadon levő nagynevű Wesley’s Chapel lelkipásztora. — Mit kellene megtennünk, amit eddig még nem teszünk?”
A célok körülírása
Az evangelizáció az evangéliumnak, vagyis a jó hírnek a prédikálása, illetve az azt meghallgatók térítése a keresztényiség számára — valami olyasmi, ami nagyon is különbözik attól, ahogyan azt számos egyházvezető látni kívánná. „Nem a mi teendőnk, hogy a keresztényiséghez térítsük az embereket — jelentette ki dr. Newbigin az Egyesült Reformált Egyháztól. — Ez Isten feladata.” Vajon mi húzódik egy ilyen szokatlan kijelentés hátterében? Az a növekvő feszültség, amely Nagy-Britannia soknemzetiségű társadalmában figyelhető meg, ahol nem keresztény etnikai vallások is jelen vannak. Figyeljük meg a következőket:
„Az evangelizáció évtizede más évtizedekhez hasonlóan talán meghiúsul — mondta Neil Richardson anglikán plébános —, de addig is, míg nehézkesen cammog előre, eltereli a figyelmet arról a nyomasztó kérdésről, amellyel az egyházak és mindenki szembenéz, nevezetesen, hogy a vallások közti érintkezési felület valamennyi városunkban potenciálisan robbanásveszélyes.” A lelkész hajszálpontosan megállapította a probléma mibenlétét, amikor így folytatta: „A vallási közösség csoportjai közötti kapcsolatnak azon a szilárd meggyőződésen kell alapulnia, hogy senki sem törekszik megtéríteni, illetve prozelitálni másokat.”
George Carey, Canterbury érseke, aki nagyon is tudatában van a helyzet „potenciális robbanásveszélyének”, az „evangelizáció évtizedét” „esetlen címnek” nevezte, mivel a muzulmán és zsidóvezetők úgy érezték, hogy „kemény evangéliumhirdetők” céltábláivá váltak. Később azt mondta: „Hiba lenne egyesekhez hasonlóan azt állítani, hogy az egyház elsődleges feladata az evangelizálás.”
Michael Marshall püspök ezzel szemben fenntartja azt az álláspontot, hogy az anglikán egyház alapvető szükséglete az, hogy „Isten angliai egyházává alakuljon” úgy, hogy a muzulmánokat és másokat is a keresztény akolba terelik. „Napirenden van az a felhívás, hogy az iszlámot megnyerjük Krisztusnak” — jelentette ki, és arra figyelmeztetett, hogy az ilyesfajta szemléletmód „szükségszerűen egy konfrontációkkal teljes évtizedet von maga után”.
Mit mondhatunk a zsidókról? „A valódi evangelizálásnak magában kell foglalnia a zsidókat” — közölte címoldalon a Church Times. David Sheppard liverpooli püspök azonban határozottan ellenezte ezt. „Az evangelizáció évtizedének elsődlegesen azokra kell irányulnia, akik elsodródtak a hittől, vagy akik soha nem is ismerték, hogy mit jelent Istenben hinni” — mondta. Vajon lehetséges ez? Neil Richardson a The Guardian’s című lap „A csökkenő hozadékok elve az evangelizációban” szalagcíme alatti írásában fenntartja, hogy Nagy-Britanniában „minden személynek megvolt a kellő esélye arra, hogy kiértékelje a keresztényiség állításait. Világos, hogy a többség úgy döntött, ez nem neki való.”
Vajon Nagy-Britannia egyházai fel vannak szerelve egy ennyire világias társadalom megtérítésére, ahol a hitnézetek és az etnikai kultúrák sokszínűsége figyelhető meg?
A kihívás
Dr. Runcie, volt érsek kijelentette: „Az evangelizációban tisztjeink a püspökök és a papság, misszionáriusaink pedig a laikusok.” Gilbert W. Kirby veterán evangelizátor ezt mondta: „Minden kereszténynek képesnek kellene lennie arra, hogy a hit alapjait elmagyarázza egy másik személynek. Minden keresztényt meg kellene tanítani arra, hogyan vezessen másokat Krisztushoz . . . Célul kellene kitűznünk, hogy egyházközségünk tagjai képzettek legyenek . . . Hiábavaló arra utasítani az embereket, hogy evangelizáljanak, ha nem mutatjuk meg nekik, hogyan.” Más szavakkal a püspököknek és a papságnak kell vezető szerepet vállalniuk abban, hogy megmutatják nyájaiknak, hogyan evangelizáljanak.
A BBC megnyitó „Priestland-emlékbeszédében” Brian Redhead rádiós műsorvezető nyílt szavakkal ezt mondta: „A püspöksüveg alatt kényelmesen meghúzódó fejeknek szembe kellene nézni azzal a ténnyel, hogy már nincs erejük lekötni a nem elkötelezett személyek figyelmét . . . Nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a tanítás művészetére.” És hol kellene ezt megtenni?
Amikor a századfordulón William Wand, aki később London püspöke lett, az angliai Lancasterben korai neveltetését kapta, a pásztori látogatások normának számítottak. „Azt hiszem, az volt a csúcsszám, amikor az egyik délután folyamán negyven ajtón kopogtattam be — írta később. — A lelkész nagyon odafigyelt annak a kisebbségnek a szükségleteire is, amelyről úgy látszott, soha nem jön templomba. Buzgón igyekezett elérni, hogy »áttörjön« ezen a közönyön és közömbösségen, ahogyan manapság mondanánk.”
Nagy-Britanniában ma már valójában ritka kivételnek számítana bármelyik pap, aki ilyen személyes kapcsolatot teremt! Nagy-Britannia egyházai túl későn ismerik fel, hogy a Jézus és apostolai által az emberek otthonában végzett evangelizálás módját nem lehet mással helyettesíteni.
„Csak a valóban odaadó ember képes másokat megnyerni Istennek — jegyzi meg az Evangelism and the Laity (Az evangelizálás és a laikusok) című munka. — »Az evangyélista munkáját cselekedd« [2Timótheus 4:5] . . . ez olyan parancsolat, melynek valamilyen módon minden keresztény engedelmességgel tartozik, ha az egyház a mi nemzedékünkben meg akar felelni rendeltetésének.”
A „jó hír” forrása
John Taylor, a metodista egyház lelkészségi osztályának főtitkára a londoni The Times-nak arról írt, hogy „kötelességünk megosztani másokkal a jó hírt”. Ezt mondta: „Ezért az egyháznak új és hatásosabb módokat kell találni saját híveinek táplálására és tanítására. Még az egyházon belül is megdöbbentő tudatlanság figyelhető meg a keresztény iratokkal kapcsolatban.” Mihez vezette ez a tudatlanság a híveket?
„Az evangelizálás mellett állást foglalt fiatalabb vezető személyek közül jó néhányan . . . ragaszkodnak ahhoz a gondolathoz, hogy ha valaki keresztény tanítvány, akkor sajátos jellegű szociális és politikai tetteket kell végrehajtania” — magyarázza Rachel Tingle az Another Gospel?—An Account of the Growing Involvement of the Anglican Church in Secular Politics (Másik evangélium? — Beszámoló arról, ahogyan az anglikán egyház egyre inkább belebonyolódik a világi politikába) című könyvben. Ez az úgynevezett „Királyság-teológia” azt bizonygatja, hogy Isten Királysága akkor terjed ki a földre, amikor politikai eszközök által megalapozzák a békét, igazságot és a „szociális igazságosságot”. Ez természetesen a „felszabadítási teológia” vagy az egykori „keresztény szocializmus” modern formában.
Hogyan hozható összhangba az ilyen gondolkodás Jézus saját kijelentésével: „Az én országom nem e világból való [nem része a világnak, NW] . . . az én országom nem innen való” (János 18:36). Illetve, hogyan hozható összhangba egy korábbi próféta szavaival: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké” (Dániel 2:44).
Figyeljük meg, hogy a Királyságot Isten keze állítja fel, nem emberé. A háborútól, igazságtalanságtól, sőt még a haláltól való megszabadítás is Jehovától jön majd, felkent Királyán, Jézus Krisztuson keresztül, nem pedig emberektől. Ez valóban olyan jó hír, melyet hirdetni kell! (Jelenések 21:3, 4).
Napjainkban Jehova Tanúi, akik egyedül Nagy-Britanniában közel 130 000 főt számlálnak, ugyanezt a meggyőződést osztják. Minden nemzeti csoportból és vallásos hitből jövő emberek tartoznak közéjük, és egységesek mint keresztények. Jól képzett evangéliumhirdetők, akiknek minden vágya, hogy megosszák a jó hírt mindazokkal, akik hallanak. Ebből a célból minden rendelkezésre álló eszközt felhasználnak, és sokan javukra fordítják hatékony szolgálatukat.
[Kiemelt rész a 23. oldalon]
Nagy-Britannia evangéliumhirdetői
A következő kivonat az egyik nagy-britanniai római katolikus hetilapnak, a Catholic Herald-nak az 1993. október 22-i számából, a 8. oldalról származik.
„Mi történt az evangelizáció évtizedével? Tényleg, mi történt! Két évvel ezelőtt ez egy átmenetileg felkapott irányzat volt, szinte nem telt el hét, hogy ne említette volna a sajtó. És ma? Üres csend . . .
Hol van a sürgősség, amelyet Jézus fejezett ki, amikor tanítványait a környező falvakba küldte evangelizálni? Vagy a Szent Pál által kifejezett gondolat: »Jaj ugyanis nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem« (1Ko 9:16).
Itt van aztán az a gond is, hogy sok katolikus nem ismeri fel, hogy az evangelizáció nem szabadon választható lehetőség, hanem maga Krisztus által elrendelt megbízatás: »Elmenvén . . . tegyetek tanítványokká minden népeket« [Máté 28:19] . . .
A katolikusok közül hányan ismerik kellő alapossággal hitüket ahhoz, hogy felvegyék a harcot a kételkedőkkel? . . . Amennyire rendkívüli volt, hogy Isten fia a földre jött, olyannyira kevesen törődnek közülünk azzal, hogy tanulmányozzák, amit mondott . . .
Nem a Tanúk [Jehova Tanúi] mellett szállok síkra . . . De szánjunk egy kis időt az érem másik oldalának megvizsgálására. Erkölcsi hozzáállásuk, mely az Isten abszolút irányadó mértékeibe vetett hiten alapszik, kifogástalan. Még inkább témánkhoz illik, hogy minden Tanú mintegy három estét szentel hetente arra, hogy ismeretet fogadjon be a tanításokról, a módszeres bibliatanulmányozásról és naponkénti gyakorlati keresztény életvitelről, és gyakran egymás otthonában tanulmányoznak.
És nem csupán ezt, hanem azt is megtanítják minden egyes Tanúnak, hogy már pusztán elhivatásuk alapján ők szükségszerűen misszionáriusok. Megtanítják nekik az üzenetük előterjesztéséhez szükséges módszert. Az, hogy kopogtatnak az ajtókon, és eljárnak kettesével prédikálni, életük központi sajátossága. A Tanúk abban is buzgók, hogy törődnek a szegényekkel és a rászorulókkal.
Egyszóval . . . nehéz lenne nem a korai keresztényekre emlékezni, ahogyan az Apostolok Cselekedetei leírja őket. A puding próbája pedig az evés. Számbeli növekedésük robbanásszerű. A nyílt kihirdetésnek megvan az eredménye!”