Milliók váltak rabszolgává

AMIKOR Olaudah Equiano megszületett, már két és fél évszázada szállították a hajók az afrikai rabszolgákat Európából az Atlanti-óceánon túlra. De a rabszolgaság még ennél is régebbi. Már az ókortól kezdve az egész világon általános szokás volt az emberek leigázása, mely rendszerint egy háború következménye volt.

Afrikában is már jóval azelőtt virágzott a rabszolgaság, hogy az európai hajók megérkeztek. A The New Encyclopædia Britannica ezt állítja: „Az írott történelem során mindig is birtokoltak rabszolgákat fekete Afrikában . . . Mindenhol szokás volt a rabszolgaság, még az iszlám kezdete előtt is, és az egész iszlám világban széles körben kereskedtek az Afrikából kivitt fekete bőrű rabszolgákkal.”

Amiben az óceánon keresztül folytatott rabszolga-kereskedelem eltért, az a mértéke és az időtartama volt. A legjobb becslések szerint a XVI—XIX. század során az Atlanti-óceánon átutazó rabszolgák száma 10 és 12 millió között volt.

A háromszögű út

Röviddel Kolumbusz Kristóf 1492-ben tett hajóútja után európai gyarmatosítók bányaipari tevékenységet szerveztek, és cukornádültetvényeket hoztak létre az amerikai államokban. A helyi emberek leigázása mellett az európaiak kezdték behozni a rabszolgákat Afrikából.a A rabszolgák Atlanti-óceánon keresztüli szállítása az 1500-as évek közepén vékony érként indult, ám Equiano napjaira, az 1700-as évek közepére már áradattá duzzadt — évente körülbelül 60 000 fogolyt szállítottak.

Az Európából induló hajók általában háromszögű utat tettek meg. Először Európától délre, Afrikába utaztak. Utána a középső úton (a háromszög középső, összekötő szakaszán) az amerikai államok felé hajóztak. Végül visszahajóztak Európába.

A háromszög minden egyes pontján a kapitányok kereskedtek. A hajók az európai kikötőkből javakkal — textíliával, vassal, fegyverekkel és alkohollal — teljesen megrakottan indultak útnak. Amikor elérték Afrika nyugati partjait, a kapitányok ezeket az árukat rabszolgákra cserélték, melyekkel az afrikai kereskedők látták el őket. A rabszolgákat bezsúfolták a hajókba, melyek azután az amerikai államokba vitorláztak. Az amerikai államokban a kapitányok eladták a rabszolgákat, majd felpakolták a rabszolgamunkával előállított javakat: cukrot, rumot, melaszt, dohányt, rizst és az 1780-as évektől kezdve gyapotot. Azután a hajók visszamentek Európába, ez volt az utolsó útszakasz.

Az európai és afrikai kereskedők, valamint az amerikai államok gyarmatosítói számára az általuk élő rakománynak nevezett áruval való kereskedelem üzletet jelentett, a pénzszerzés egyik eszközét. Azoknak, akiket leigáztak — férjeknek és feleségeknek, apáknak és anyáknak, fiaknak és lányoknak — a kereskedelem embertelenséget és szörnyűséget jelentett.

Honnan szerezték a rabszolgákat? Néhányat elraboltak, akárcsak Olaudah Equianót, de legtöbbjüket az afrikai államok között folyó harcok során ejtették foglyul. A beszerzők afrikaiak voltak. Philip Curtin, a rabszolga-kereskedelemre szakosodott történész ezt írja: „Az európaiak hamarosan rájöttek, hogy Afrika túlságosan veszélyes terület a saját egészségükre nézve ahhoz, hogy közvetlenül maguk hajtsák végre a rabszolgákért folytatott portyákat. A leigázás olyan feladat lett, amit egyedül az afrikaiak hajtottak végre . . . A rabszolga-kereskedelembe özönlő emberáradat eredetileg főleg foglyokból származott.”

A középső út

Az amerikai államokba vezető út ijesztő élmény volt. A partra meneteltetett, csoportosan láncra vert afrikaiak olykor hónapokig csak kőerődökben vagy kisebb faháztömbökben senyvedtek. Mire a rabszolgaszállító hajók indulófélben voltak az amerikai államok felé, a foglyok gyakran már rossz egészségi állapotban voltak az elszenvedett bántalmazásoktól. De ezután még rosszabb következett.

Miután felhurcolták őket a hajó fedélzetére, mezítelenre vetkőztették őket, a hajó orvosa vagy kapitánya megvizsgálta őket, a férfiakat láncra verték és a fedélzet alá vitték. A hajóparancsnokok olyan sok rabszolgát zsúfoltak be a hajófenékbe, amennyit csak lehetett, hogy a végsőkig növeljék hasznukat. A nők és a gyermekek nagyobb mozgásszabadságot kaptak, de egyben ki voltak téve a legénység részéről jövő szexuális megbecstelenítésnek.

A hajófenékben áporodott és bűzös volt a levegő. Equiano így írja le benyomásait: „Majdnem megfulladtunk a hely zártsága, a levegő forrósága, ráadásul a hajón lévők száma miatt, mivel a hajók olyan zsúfoltak voltak, hogy aligha volt hely arra, hogy az ember megforduljon. Ettől nagyon izzadtunk, úgyhogy a levegő hamarosan légzésre alkalmatlanná vált a különféle irtózatos szagoktól, és betegséget okozott a rabszolgák között, amelybe sokan belehaltak . . . A nők sikoltozásai és a haldoklók nyögései szinte elképzelhetetlenül szörnyűvé tették a látványt.” A foglyoknak az egész tengeri út alatt ilyen állapotokat kellett eltűrniük, amely két hónapig, olykor pedig még hosszabb ideig tartott.

A megdöbbentően egészségtelen körülmények között nagyon is terjedt a betegség. Gyakoriak voltak a vérhas- és himlőjárványok. A halálozási arány magas volt. A feljegyzések arra engednek következtetni, hogy az 1750-es évekig 5 afrikai közül 1 még a hajó fedélzetén meghalt. A halottakat kivetették a hajóról.

Megérkezés az amerikai államokba

Amikor a rabszolgaszállító hajók közeledtek az amerikai államok felé, a legénység előkészítette az afrikaiakat az eladásra. Kiszabadították őket a láncok fogságából, felhizlalták és pálmaolajjal bekenték őket, hogy egészségeseknek látsszanak, valamint hogy elrejtsék a sérüléseket és a sebeket.

A kapitányok általában árveréseken árulták a foglyaikat, de olykor „küzdelmet” szerveztek, mely során a vásárlóknak előre ki kellett fizetniük egy meghatározott árat. Equiano ezt írja: „Egy adott jelre (például dobszóra) a vásárlók egyszerre az udvarra rohannak, ahol a rabszolgák vannak bezárva, és abból a csoportból választanak, amelyik a legjobban tetszik nekik. A zaj és az ordítozás, amivel ez jár, valamint a vásárlók arcán tükröződő mohóság nagyon is növeli az ijedt afrikaiak rettegését.”

Equiano hozzáteszi: „Ily módon lelkiismeret-furdalás nélkül szétválasztották a rokonokat és a barátokat, akik közül legtöbben soha többé nem látták egymást.” Azon családok számára, akiknek valahogy sikerült együtt maradniuk az előző hónapok eleven lidércnyomása során, ez különösen keserű megrázkódtatás volt.

A munka és a korbács

Az afrikai rabszolgák ültetvényeken dolgoztak, hogy kávét, rizst, dohányt, gyapotot és különösen cukrot állítsanak elő. Mások a bányászatban dolgoztak. Egyesek ácsként, lakatosként, órásként, fegyverkészítőként és matrózként dolgoztak. Megint mások háztartási dolgozók — szolgák, dajkák, varrónők és szakácsok voltak. Rabszolgák tisztították meg a földet, utakat és épületeket építettek, valamint csatornákat ástak.

Az általuk elvégzett munka ellenére mégis tulajdonnak tekintették a rabszolgákat, és a törvény szerint a gazdának teljes joga volt a tulajdona felett. A rabszolgaság azonban nemcsak azért maradt fenn, mert megtagadták a jogokat és a szabadságot. A korbácsütés miatt is. A tulajdonosok és felügyelőik tekintélye attól függött, hogy mennyi fájdalmat tudnak okozni. És bizony sok fájdalmat okoztak.

A tulajdonosok lealacsonyító fizikai büntetést róttak ki még a legapróbb vétkekért is, hogy elvegyék a rabszolgák kedvét a lázadástól, és hogy kordában tartsák őket. Equiano így ír: „Nagyon gyakori volt [a Nyugat-indiai-szigeteken], hogy a rabszolgákat megjelölték gazdájuk nevének kezdőbetűivel, és egy súlyos vaskampókból álló teher lógott a nyakukban. Tényleg a legjelentéktelenebb esetekben is láncra verték őket, és nemegyszer kínzóeszközöket is alkalmaztak. A vas szájkosár, a hüvelykszorító stb . . . gyakran a legapróbb hibákért is járt. Láttam olyan négert, akit egészen addig vertek, amíg néhány csontja el nem tört, már azért is, mert kifutott a fazékból valami.”

Volt, hogy a rabszolgák úgy döntöttek, fellázadnak. A legtöbb lázadás azonban sikertelen volt, és szánalmat nem ismerő kegyetlenséggel büntették.

[Lábjegyzet]

[Kép az 5. oldalon]

A halottakat kivetették a hajóról

[Forrásjelzés]

Culver Pictures

[Kép az 5. oldalon]

Olyan sok rabszolgát zsúfoltak be a hajófenékbe, amennyit csak lehetett

[Forrásjelzés]

Schomburg Center for Research in Black Culture / The New York Public Library / Astor, Lenox and Tilden Foundations