Egy golyó megváltoztatta az életemet

AZ A legjobb dolog, amit a szülők megtehetnek gyermekeikért, hogy beléjük plántálják a Teremtőjükről szóló ismeretet, és a vágyat, hogy őt szolgálják. Egy tragédia, mely akkor történt velem, amikor még csak tizenéves voltam, segített értékelnem ezt az igazságot.

Mielőtt beszámolnék arról, hogy mi történt akkor — több mint 20 évvel ezelőtt —, hadd meséljek egy kicsit az életemről, ahogy az Egyesült Államok déli részén felnőttem. Ez közvetlenül érinti azt, hogy miként tudtam megbirkózni a lesújtó megpróbáltatásokkal.

Ami formálta az életemet

1955 januárjában születtem Birminghamben (Alabama) — messze Délen, ahol az embereket a faji hovatartozásuk alapján különböztették meg. Amikor még csak nyolcéves voltam, egy bomba, mely otthonunktól nem messze robbant, darabokra zúzott egy templomot, miközben a vasárnapi iskola órái folytak. A rémült fekete bőrű gyermekek — közülük sokan korombeliek voltak — sikoltozva rohantak ki; mások véreztek és nyögtek. Négyen meghaltak — fehérek ölték meg őket.

Az ehhez hasonló tragédiák Délen nem voltak egyedülálló esetek. A következő év nyarán három olyan személyt gyilkoltak meg Mississippi államban, akik állampolgári jogokért küzdöttek. A faji zavargások rémisztő napjai voltak ezek, melyek mindannyiunkat érintettek.

Édesanyám Jehova Tanúja volt, édesapám pedig 1966-ban lett az. Hamarosan az egész családunk kivette a részét abból, hogy megossza a szomszédainkkal egy békés új világ Biblián alapuló reménységét (Zsoltárok 37:29; Példabeszédek 2:21, 22; Jelenések 21:3, 4). Az 1960-as évek vége felé nyaranta minden szombaton bemunkálatlan területre utaztunk Birminghamen kívül, hogy ott prédikáljunk. Az emberek ott még soha nem hallottak Jehova Tanúiról, sem a Királyság üzenetéről, melyet prédikáltunk. Még Isten Jehova nevét sem ismerték (Zsoltárok 83:19). Azokban a zavaros időkben igazán szerettem beszélgetni az emberekkel Jehova azon szándékáról, hogy e korrupt régi világ helyébe földi paradicsomot hoz létre (Lukács 23:43).

Kitűzök egy életcélt

Jehovának tett önátadásomat 1969 decemberében vízben való megkeresztelkedéssel szemléltettem. Imádkoztam Jehovához, és kifejeztem azt az őszinte óhajomat, hogy a teljes idejű szolgálatot tehessem életpályámmá. Néhány héttel később édesapámat bízták meg azzal, hogy segítsen az Adamsville-ben található kis gyülekezetnek, mely néhány kilométerre van Birminghamtől. Ez a területváltozás fokozta azt a vágyamat, hogy úttörő, vagyis teljes idejű szolga legyek. A középiskola évei folyamán minden adandó alkalommal ideiglenesúttörő-szolgálatot vállaltam, ami azt foglalta magában, hogy havonta legalább 75 órát töltöttem a szolgálatban.

Úgy döntöttem, szakmát tanulok, hogy felkészítsem magam a teljes idejű szolgálatra, amit az érettségi után végeznék. Ám a középiskola utolsó évében kihívással néztem szembe. A kitűnő tanulók közé tartoztam, és így egyik nap elvittek egy közeli főiskolára, hogy tegyek néhány főiskolai vizsgát. Később behívtak a tanácsadó irodájába. Nagyon izgatott volt, és örült nekem. „Kitűnően végezted! — kiáltott fel. — Bármelyik főiskolára bekerülhetsz, amelyikre csak akarsz!” Azt akarta, hogy azon nyomban töltsek ki tanulmányi ösztöndíjra szóló jelentkezési lapokat.

Izgatott lettem, mivel erre nem készültem fel. Tüstént elmagyaráztam neki a terveimet, hogy teljes idejű szolga szeretnék lenni, és részidejű világi munkát szeretnék végezni, hogy eltartsam magam a szolgálatban. Azt is elmondtam neki, hogy később, ahogy más Tanúk is teszik, lehet, hogy én is misszionáriusként fogok szolgálni egy idegen országban. De olyan volt, mintha nem is hallotta volna, hogy mit mondok. Azt ajánlotta, hogy a tudományt válasszam főtantárgyamnak, és ha egy helyi főiskolára mennék, ő gondoskodna arról, hogy kapjak munkát egy tudományos központban.

„Korlátozd a vallásodat a hétvégékre, Gloria — mondta —, a szüleid még így is büszkék lesznek rád.” Sértve éreztem magam azért, hogy azt feltételezi, csak a szüleim nógatásának eredménye, hogy a teljes idejű szolgálat a célom. Nyomást gyakorolt rám, mintha hátat fordítanék az egész fekete bőrű rassznak azzal, hogy visszautasítom ezt a nagyszerű lehetőséget. Én azonban álltam a sarat. Az érettségi után nem törekedtem főiskolai oktatásra, hanem részidőben kezdtem dolgozni mint titkárnő.

Kerestem társat az úttörőszolgálathoz, de hiába. Amikor egy utazófelvigyázó meglátogatta a gyülekezetünket, beszéltem neki a gondomról. „Nincs szükséged társra” — jelentette ki. Majd papírra vetett egy időtervet, ami által teljesíteni tudom a világi munkahelyen rám váró felelősségeimet, és ugyanakkor marad elég időm az úttörőszolgálatra. Úgy gondoltam, hogy az időterv tökéletes. Annyira fel voltam dobva, hogy 1975. február 1-jére kitűztem a napot, amikor elkezdem az úttörőszolgálatot.

Néhány nappal később azonban, 1974. december 20-án, amikor hazafelé sétáltam egy sokáig nyitva tartó üzletből, egy eltévedt golyó eltalált.

A halál kapujában

Amint a földön feküdtem, szó szerint láttam, amint elfolyik az életadó vérem. Emlékszem, arra gondoltam, hogy meg fogok halni. Kértem Jehovát, engedje meg, hogy legalább addig éljek, amíg segítek édesanyának megérteni, hogy egy ilyen lesújtó baleset még egy olyan családdal is megtörténhet, amelyik teljesen Jehova szolgálatára összpontosít. Bár jól ismertük a bibliaszöveget, hogy „idő és előre nem látott események érik mindannyiukat”, úgy gondoltam, nem vagyunk felkészülve egy ilyen rettenetes tragédia elviselésére (Prédikátor 9:11, NW [9:13]).

A golyó a nyakam bal oldalán talált el, és elszakított bizonyos idegeket a gerincvelőmben. Ez kihatással volt a beszéd- és légzőképességemre. Nem számítottak rá, hogy két napnál tovább élek. Azután „két hetet” mondtak. De még tovább éltem. Amikor tüdőgyulladás lépett fel, áttettek egy bonyolultabb lélegeztetőgépre. Idővel stabilizálódott az állapotom, és azt tervezték, hogy rehabilitálnak.

A rehabilitációra tett kísérletek

Az első néhány hét során nem éreztem magam csüggedtnek. Csak fásult voltam. A birminghami Spanyol Rehabilitációs Központban mindenki kedves volt, és keményen dolgozott az érdekemben. Az ápolószemélyzettől megtudtam, az orvosok arra számítanak, hogy teljesen béna leszek, és életem hátralévő részében csak hanyatt fogok feküdni. A C2-tetraplégia kategóriába soroltak, ami azt jelentette, hogy szerintük életem hátralévő részében lélegeztetőgépen leszek, és képtelen leszek a suttogásnál hangosabban beszélni.

Az orvosok behelyeztek egy endotracheális tubust, amin keresztül lélegeztem. Később a tüdőgyógyász szakorvos egy kisebb tubust helyezett be, hogy lássa, attól tudok-e beszélni. A méret azonban semmit sem változtatott. Így hát levonták a következtetést, hogy a beszédképtelenség az idegek sérülése miatt van. Körülbelül ekkortájt kezdtem depressziós lenni, és senki se tudott semmit se mondani, hogy jobb kedvre derítsen. Minden kedves szót bántásnak vettem. Ezért sokat sírtam.

Rájöttem, hogy ha valami hátráltatja a szellemiségünket, két dolog segíthet — a kitartó ima Jehovához, és az, ha belevetjük magunkat a szolgálatba, beszélve másoknak a bibliai igazságokról (Példabeszédek 3:5). Nos, imádkozni könnyű volt. Azt meg tudtam tenni. De hogyan tudnék én ebben az állapotban aktívabb lenni a szolgálatban?

Megkértem a családomat, hogy hozzanak be példányokat Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokból, valamint más bibliatanulmányozási segédeszközökből, melyeket akkor használtunk a szolgálatban, mint például Az igazság, mely örök élethez vezet, az Igazi béke és biztonság — honnan várható? és a Vajon a jelenlegi élettel mindennek vége? című könyvek. Ezeket a kórterem különböző részein helyezték el. Az ápolószemélyzet tagjai gyakran néztek rám szánakozó tekintettel, és ezt kérdezték: „Drágám, tehetek érted valamit?”

Rápillantottam egy irodalomra, és tátogva megkértem a személyt, hogy olvasson nekem. Úgy számoltam az időt, ameddig a személy olvasott nekem, mint a szolgálatban eltöltött órákat. Hálám jeléül, amiért a személy olvasott nekem, gyakran nekiajándékoztam a könyvet vagy a folyóiratot. Ezeket elhelyezésnek számoltam. Amikor valaki másodszor olvasott nekem, akkor ezt újralátogatásnak vettem. Ily módon vettem ki részemet a szolgálatból, ami buzdított, mint ahogy sok keresztény testvérem és testvérnőm szívmelengető képeslapjai, virágai és látogatásai is ezt tették.

Hónapokig tartó rehabilitáció után csak kicsit tudtam felemelni a fejemet. De eltökéltem, hogy nagyobb mozgásképességet akarok elérni. Ezért több időt kértem a fiziko- és foglalkozásterápián. Amikor kértem, hogy tegyenek tolókocsiba, azt mondták, lehetetlen, nem tudom tartani a fejemet annyira, hogy felüljek. Kértem, hogy azért próbálják meg.

Miután az orvosok beleegyezésüket adták, a szolgálatban lévő terapeuta segített beülni a tolókocsiba. Rugalmas pólyával bekötöztek a mellkasomtól a derekamig, a combomtól a térdemig és a térdemtől a lábfejemig. Úgy néztem ki, mint egy múmia. Ez óvintézkedés volt, hogy a vérnyomásom állandó maradjon és megakadályozzák a sokkot. Használt! Ennek ellenére minden alkalommal csak egy órára engedték meg, hogy felüljek. De ültem — azután, hogy 57 napig hanyatt feküdtem!

Végre otthon!

Végül öt hosszú hónap múlva eltávolították az endotracheális tubust, és hazaengedtek. Ez 1975 májusában volt. Azután vissza kellett járnom a kezelésekre a rehabilitációs központba. Már 1975 nyarán kezdtem eljárni a keresztény szolgálatba a tolókocsival. Nem tudtam sokat tenni, de legalább ott voltam a testvérekkel.

Valamikor 1976 eleje táján megkértek, hogy menjek el egy újraértékelésre a VRS-hez (Szakmai Rehabilitációs Szolgáltatások), ahhoz a hivatalhoz, mely felelős volt a rehabilitációm finanszírozásáért. Azt hittem, javulok. Megtanultam festeni úgy, hogy az ecsetet a fogammal tartottam. Egy pálca segítségével ugyanígy kezdtem gépelgetni, sőt egy kicsit tudtam írni ceruzával. Mivel a VRS fizette a legtöbb kezelésemet, segíteni akartak, hogy valahogy találjak munkát, s így a társadalom hasznos tagja legyek.

A tanácsadó először tapintatosnak látszott, de egyre azt kérte, hogy próbáljak meg hangosabban beszélni. Akkor a suttogásnál csak egy picivel tudtam hangosabban beszélni. Majd megkérdezte: „Nem tud egyenesen ülni?”

Nem tudtam.

„Csak egy ujját mozgassa” — mondta.

Amikor még azt sem tudtam megtenni, lecsapta a tollát az asztalra, és csalódott hangon kijelentette: „Maga használhatatlan!”

Azt mondta, menjek haza és várjam a hívását. Értettem a gondját. A Spanyol Rehabilitációs Központban még egy olyan beteg sem volt, aki olyan súlyosan korlátozott lett volna, mint én. Az ott használatos felszerelések nagyon költségesek, és a döntések meghozataláért felelős személynek nem volt útmutatója olyan esetre, hogy mi a teendő egy annyira korlátozott beteggel, mint amilyen én voltam. Mégis fájt, hogy használhatatlannak nevezett, mivel én magam is kezdtem így érezni.

Néhány nappal később telefonhívást kaptam, és megtudtam, hogy többé nem vehetek részt a programon. Elhagyatottnak éreztem magam. Ez pedig a depresszió újabb hullámát váltotta ki.

Leküzdöm a depressziót

Akkor a Zsoltárok 55:23-ban található írásszövegre gondoltam, mely ezt mondja: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad.” Egy dolog aggasztott, hogy anyagilag terhére voltam a szüleimnek, és imádkoztam ezzel kapcsolatban.

Depressziós állapotom negatívan hatott a fizikai állapotomra, ezért azon a nyáron a kerületkongresszuson nem tudtam felülni. Fekve hallgattam a programot. Az 1976-os kongresszuson vezették be azt, amit ma kisegítőúttörő-szolgálatnak neveznek, és ez megragadta a figyelmemet. A kisegítőúttörő-szolgálathoz csak 60 órát kell havonta a szolgálatban tölteni, ez pedig naponta átlagosan csak 2 óra. Úgy éreztem, meg tudom tenni. Később megkértem a húgomat, Elizabeth-et, hogy segítsen nekem a kisegítőúttörő-szolgálatban. Azt hitte, viccelek, de amikor beadtam az augusztusra szóló jelentkezésemet az úttörőszolgálatra, ő is beadott egyet.

Elizabeth korán reggel kelt fel, és gondoskodott a személyes szükségleteimről. Azután telefonon kezdtünk el tanúskodni. Ezt azt jelentette, hogy felhívtuk az embereket, és beszélgettünk velük azokról az áldásokról, melyeket Isten tartogat az embereknek Királyság-uralma alatt. Leveleket is írtunk, különösen azoknak, akiknek vigaszra volt szükségük. Hétvégéken a család vagy a testvérek vittek el az ajtóról ajtóra végzett szolgálatba a tolókocsival. Persze, mivel a végtagjaim használhatatlanok, semmi mást nem tudok csinálni, mint hogy beszélek a Királyság-üzenetről, írásszövegeket idézek, vagy megkérek másokat, hogy olvassanak a Bibliából.

A hónap utolsó napján még 6 órára volt szükségem ahhoz, hogy meglegyen a szükséges 60 óra. Elizabeth nem állt rendelkezésre, hogy segítsen, ezért megkértem az édesanyámat, hogy állítsa be a tolókocsim támláját, hogy egyenesen tudjak ülni. Azután egy pálcával a számban hat órán keresztül leveleket gépeltem. Nem volt semmi káros következménye! Csak azt tudom, hogy nagyon fáradt voltam!

Imáim meghallgatást nyernek

Következő héten a tolókocsimban egyenesen ülve elmentem a Spanyol Rehabilitációs Központba kontrollra. Az orvosom, aki azóta nem látott, hogy az év elején kitettek a programból, el volt hűlve. Nem tudta elhinni, hogy ennyit javultam. „Mit csinált?” — kérdezte. Mielőtt még a szolgálatom elbeszélésének végére értem volna, felajánlott egy állást.

Az asszisztense elbeszélgetett velem, és nagy hatást gyakorolt rá az, amit a szolgálatban tettem. Megkért, hogy vegyek részt egy úgynevezett mintabeteg programban. Ez összehozna egy másik beteggel, akinek segítenék. A szolgálatunkra utalva ezt mondta: „A maguk emberei különben is ezt teszik, nem?” Kijelöltek, hogy segítsek egy beteg nőnek, aki majdnem olyan korlátozott volt, mint én.

Valahogy a VRS-hez is eljutott annak a híre, hogy mit viszek véghez a szolgálatban a családom segítségével. Annyira nagy hatással volt rájuk, hogy javasolták, vegyenek vissza a programba. Ez azt jelentette a családunknak, hogy pénzt kapnak, amiből ki tudják fizetni azt a speciális szerkezetet és gondozást, melyre szükségem van ahhoz, hogy folytassam a tevékenységemet. Úgy éreztem, hogy Isten válaszolt az imáimra.

Stabilizálódik az állapotom

Annyira felépültem fizikailag, hogy fel tudom emelni a fejemet, el tudom fordítani és fel tudok ülni. Hálás vagyok, hogy gyakorlatilag teljesen tudok már beszélni. Pálcával a számban tudok írni, gépelni, működtetni a speakerphone-t (kétirányú kihangosítással működő telefon) és festeni. Néhány festményem a szájjal festett művek kiállítására is bekerült. Motoros tolókocsival járok ide-oda, melyet az állammal irányítva vezetek. Egy elektromos emelő emeli fel a tolókocsimat a teherautónkba, és így gyakorlatilag mindenhova el tudnak vinni, ahova csak akarom.

Sok légzési nehézségem volt — a tüdőgyulladás állandó veszélyt jelent. Néha oxigénre van szükségem éjszaka. 1984-ben majdnem meghaltam egy fertőzés komplikációi miatt. Többször visszakerültem a kórházba. De azóta javult az egészségi állapotom. 1976-tól kezdve sikerült évente egyszer vagy kétszer kisegítő úttörőként szolgálni. De nem éreztem magam elégedettnek. Folyton azokon a terveken gondolkodtam, melyeket még tizenéves koromban szőttem, s melyeknek a golyó hirtelen véget vetett.

Megvalósul a célom

Végül 1990. szeptember 1-jén csatlakoztam a teljes idejű úttörők soraihoz, így teljesítve gyermekkori vágyamat. A téli hónapokban, amikor hideg van, levélírás és speakerphone segítségével tanúskodom. De amikor az idő melegebbre fordul, a házról-házra szolgálatban is részt veszek. Egész évben a speakerphone segítségével vezetem otthonról a bibliatanulmányozásokat.

Türelmetlenül várom a csodálatos jövőt a paradicsomi földön, amikor Krisztus Jézus és Jehova Isten kiszabadít ebből a tolókocsiból. Mindennap megköszönöm Jehovának a kicsattanó egészségről és arról a képességről szóló ígéreteit, hogy valaki „ugrándoz, mint szarvas” (Ésaiás 35:6). Olyan sokáig fogok futni, hogy behozzam, ami elmaradt, aztán pedig megtanulok lovagolni.

Arra az időre várva már most leírhatatlan örömet érzek azért, hogy Jehova boldog népéhez tartozom, és hogy teljesen kivehetem részem a szolgálatból. (Gloria Williams elmondása alapján.)

[Képek a 15. oldalon]

Keresztény szolgálatom — házról házra járva, telefonon tanúskodva és leveleket írva

[Képek a 16. oldalon]

A festményeim a szájjal festett művek kiállítására is bekerültek