Amiért az egyházak hallgattak
DR. FRANKLIN LITTELL, a Baylor Egyetem munkatársa 1993. december 8-án a nyugtalanító „konkrét igazságról” beszélt az Egyesült Államok Holocaust Emlékmúzeumában. Mi volt ez az igazság?
Littell szavai szerint az igazság az volt, hogy „hatmillió zsidót célba vettek és módszeresen meggyilkoltak a kereszténység szívében olyan megkeresztelt római katolikusok, protestánsok és görögkeleti vallásúak, akiket soha nem marasztaltak el, a kiközösítésről nem is beszélve”. Volt egy hang, amely nyíltan, állhatatosan beszélt arról, hogy a papság összejátszik a hitleri rezsimmel. És amint láttuk, ez a hang Jehova Tanúitól származott.
Hitler megkeresztelt római katolikus volt, és a kormányzatának vezetői közül sokan mások is azok voltak. Miért nem közösítették ki őket? Miért nem ítélte el a katolikus egyház azokat a borzalmakat, amelyeket ezek a férfiak követtek el? És miért hallgattak a protestáns egyházak is?
Valóban hallgattak az egyházak? Van bizonyíték arra nézve, hogy támogatták volna Hitler háborús törekvéseit?
A katolikus egyház szerepe
Így írt erről E. I. Watkin katolikus történész: „Bármennyire fájdalmas is a beismerés, nem tudjuk helytelenül értelmezett nevelő szándékkal vagy tisztességtelen lojalitással eltagadni, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyni azt a történelmi tényt, hogy a püspökök következetesen támogatták a kormányaik által folytatott úgyszólván valamennyi háborút . . . Amikor háborús nacionalizmusról van szó, mindig a császár szószólójaként beszélnek.”
Amikor Watkin azt mondta, hogy a katolikus egyház püspökei „támogatták a kormányaik által folytatott úgyszólván valamennyi háborút”, ideértette Hitler támadó háborúit is. A római katolikus Friedrich Heer, aki történelemprofesszor a Bécsi Egyetemen, beismerte: „A német történelem rideg valósága, hogy a kereszt és a horogkereszt egyre közelebb került egymáshoz annyira, hogy a horogkereszt a német székesegyházak tornyaiból hirdette a győzelem üzenetét, az oltárok körül horogkeresztes zászlók jelentek meg, valamint a katolikus és protestáns teológusok, lelkészek, egyházi emberek és politikusok szívesen fogadták a Hitlerrel létrejött szövetséget.”
A katolikus egyház vezetői olyan korlátlan támogatást nyújtottak Hitler háborúihoz, hogy Gordon Zahn római katolikus professzor ezt írta: „Az a német katolikus, aki vallási elöljáróihoz fordult szellemi útbaigazításért és vezetésért a Hitler háborúiban végzendő szolgálatot illetően, gyakorlatilag ugyanazokat a válaszokat kapta, amelyeket magától a náci vezértől kapott volna.”
Heer professzor adatokkal igazolta, hogy a katolikusok engedelmesen követték vallási vezetőik irányítását. Megjegyezte: „Körülbelül harminckétmillió német katolikus közül — akikből tizenöt és fél millióan férfiak voltak — csupán hét [személy] tagadta meg nyíltan a katonai szolgálatot. Hatan közülük osztrákok voltak.” Újabb keletű bizonyítékok arra mutatnak, hogy ezenkívül még néhány katolikus és protestáns személy is szembeszállt a náci állammal vallási meggyőződése miatt. Sőt, néhányan az életükkel fizettek, míg szellemi vezetőik elárulták őket a Harmadik Birodalomnak.
Ki volt még, aki hallgatott, és ki az, aki nem
Mint azt már korábban említettük, Heer professzor a protestáns vezetőket is azok közé sorolta, akik „szívesen fogadták a Hitlerrel létrejött szövetséget”. Vajon így volt?
Sok protestáns személyt önvád gyötör amiatt, hogy hallgatott Hitler támadó háborúinak idején. Tizenegy vezető lelkész például 1945 októberében összejött, hogy megfogalmazza az úgynevezett stuttgarti bűnelismerést. Kijelentették: „Hibáztatjuk magunkat, amiért nem vallottuk meg bátrabban a meggyőződésünket, nem voltunk állhatatosabbak az imáink elmondásában, nem fejeztük ki nagyobb örömmel hitünket és nem mutattuk ki lelkesebben szeretetünket.”
Paul Johnson History of Christianity című művében így fogalmazott: „17 000 evangélikus lelkipásztor közül ötvennél többen sohasem töltöttek hosszabb börtönbüntetést [a náci rezsim támogatásának megtagadásáért] bármely adott időben.” Szembeállítva az ilyen lelkipásztorokat Jehova Tanúival, Johnson így írt: „Jehova Tanúi voltak a legbátrabbak, akik kezdettől fogva hirdették nyílt tantételbeli szembenállásukat, és ennek megfelelően szenvedtek is. Semmilyen módon nem voltak hajlandók együttműködni a náci állammal.”
A II. világháború kitörésének évében, 1939-ben a Vigasz idézte T. Bruppacher protestáns lelkész szavait, aki ezt mondta: „Míg a magukat keresztényeknek valló emberek elbuknak ezen a döntő próbán, addig Jehova ezen ismeretlen tanúi keresztény mártírokként szilárdan ellenállnak a lelkiismeretük elleni erőszaknak és a pogány bálványimádásnak. A jövő történészének egy napon el kell majd ismernie, hogy nem a nagyegyházak szálltak szembe először a náci démon tombolásával, hanem ezek az emberek, akiket rágalmaztak és akikből gúnyt űztek . . . Nem hajlandók imádni Hitlert és a horogkeresztet.”
Ehhez hasonlóan Martin Niemöller protestáns egyházi vezető, aki maga is megjárta a koncentrációs tábort, később bevallotta: „Őszintén visszaemlékezhetünk, hogy az elmúlt korokban a keresztény egyházak mindig hajlandók voltak megáldani a háborút, a csapatokat és a fegyvereket, és a krisztusi tanítás szellemével homlokegyenest ellenkezően ellenségeik megsemmisítéséért imádkoztak.” Beismerte: „Mindez a mi hibánk, és apáink hibája, de nyilvánvalóan nem Isten hibája.”
Niemöller hozzátette még a következőket: „Elgondolkoztató még, hogy mi, a mai keresztények szégyelljük magunkat a Biblia komoly tanulmányozói [Jehova Tanúi] úgynevezett szektája miatt, akik százával és ezrével mentek a koncentrációs táborokba és meghaltak, mivel megtagadták a háborúban való részvételt, és nem voltak hajlandók emberi lényekre lőni.”
Susannah Heschel, a zsidó tanulmányok professzora olyan egyházi dokumentumokat tárt fel, melyek bizonyítják, hogy a lutheránus papság kész volt támogatni Hitlert, igen, buzgón igyekezett így tenni. Azt állította, hogy a papok esedeztek a kiváltságért, hogy kirakhassák a horogkeresztet templomaikban. Kutatásai arra mutattak, hogy a lelkészek döntő többségét nem kényszerítették az együttműködésre, hanem lelkes támogatói voltak Hitlernek és árja eszményének.
Amikor Heschel előadásokat tart, egyháztagok gyakran megkérdezik tőle: „Mit tehettünk volna?”
„Olyanok lehettek volna, mint Jehova Tanúi” — válaszol ilyenkor.
Amiért hallgattak
Világossá válik, miért hallgattak az egyházak. Ez abból adódik, hogy a kereszténység papsága és nyájaik elhagyták a Biblia tanításait a politikai állam támogatásának kedvéért. A római katolikus egyház 1933-ban konkordátumot kötött a nácikkal. Faulhaber római katolikus bíboros ezt írta Hitlernek: „Ez a kézrázás a pápasággal . . . felmérhetetlenül áldásos tett . . . Isten óvja a Birodalmi Kancellárt [Hitlert].”
A katolikus egyház, más egyházakkal együtt valójában Hitler gonosz kormányának szolgálója lett. Jóllehet Jézus Krisztus azt mondta, hogy igaz követői „nem e világból valók”, az egyházak és híveik Hitler világának szerves részeivé váltak (János 17:16). Ez azt eredményezte, hogy nem beszéltek nyíltan az emberiség elleni gaztettekről, melyeket a nácik a haláltáboraikban követtek el.
Igaz, hogy néhány bátor katolikus, protestáns és egyéb vallásokhoz tartozó személy egyénileg szembeszállt a náci állammal. És bár néhányuknak az életükkel kellett fizetniük, szellemi vezetőik, akik Isten szolgáinak vallották magukat, bábok voltak a Harmadik Birodalom kezében.
Volt azonban egy hang, amely nyíltan, állhatatosan beszélt a dolgokról. Habár a hírközlési eszközök egészében véve nem vették figyelembe az egyházak döntő szerepét, melyet a náci drámában játszottak, Jehova Tanúi késztetést éreztek arra, hogy leleplezzék a papság árulását és képmutatását, a nácikkal való, kulisszák mögötti összejátszásuk részleteivel együtt. E folyóirat előfutárának lapjain, valamint más kiadványokban is az 1930-as és 40-es években erőteljes vádak jelentek meg azok ellen a vallási szervezetek ellen, amelyek a nácizmus kiszolgálóivá váltak.
Krisztus igaz követőinek azonosítása
Jehova Tanúi teljesen mások, mint a világ vallásai. Mivel nem alkotják a világ részét, nem vesznek részt a nemzetek háborúiban. Isten utasításainak engedelmeskedve „csinálnak fegyvereikből kapákat” (Ésaiás 2:4). Igen, Krisztus utasításainak engedelmeskedve szeretik egymást (János 13:35). Ez azt jelenti, hogy soha nem mennek háborúba, és nem bántják egymást szándékosan.
Isten igaz imádóinak azonosítását illetően a Biblia nagyon világosan kijelenti: „Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei: a ki igazságot nem cselekszik, az egy sem az Istentől való, és az sem, a ki nem szereti az ő atyjafiát. Mert ez az üzenet, a melyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást; nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól vala, és meggyilkolá az ő testvérét” (1János 3:10–12).
Igen, a történelem azt mutatja, hogy Jehova Tanúi mindig szeretetet tanúsítottak embertársaik iránt, még nagyfokú nyomás ellenére is. Amikor Hitler egész Európában hadat viselt, a Tanúk szilárdan kitartottak annak ellenére, hogy a nácik kegyetlen módon próbálták őket rávenni arra, hogy ők is vegyenek részt velük az öldöklés orgiájában. Christine King professzor helyesen foglalta össze a dolgot: „Jehova Tanúi nyíltan beszéltek a dolgokról. Kezdettől fogva nyíltan beszéltek. Egységes hangon beszéltek. És óriási bátorsággal beszéltek, s ez üzenetértékű mindannyiunk számára.”
Amíg csak ez a világ nem lesz biztonságban Jehova kormányzatának szerető uralma alatt, háborútól és gonoszságtól mentesen, Jehova Tanúi továbbra is nyíltan beszélni fognak. Amíg ez a Szuverén Úr, Jehova akarata, addig ez a folyóirat le fogja leplezni ennek a sátáni világnak a gaztetteit, és hirdetni fogja az emberiség egyedüli igazi reményét: Isten Királyságát (Máté 6:9, 10).
[Képek a 13. oldalon]
Az Egyesült Államok sajtója igazolta, hogy az egyház támogatta a nácizmust
New York Post, 1940. augusztus 27., Blue Final Edition, 15. oldal
The New York Times, 1941. december 7., Late City Edition, 33. oldal
The New York Times, 1939. szeptember 25., Late City Edition, 6. oldal
[Kép a 15. oldalon]
Az egyházaktól eltérően Jehova Tanúi nyíltan a nácizmus ellen beszéltek