A szegény nemzetek a gazdag nemzetek szemétlerakodóivá válnak

A MÉRGEZŐ rakomány nemkívánatos árvaként vándorolt hajóról hajóra és kikötőről kikötőre, hogy valahol otthonra találjon. Tizenegyezer, mérgező gyantával, növényvédő szerrel és egyéb veszélyes vegyi anyagokkal teli hordót utaztattak el az afrikai Dzsibutiból Venezuelába, onnan pedig Szíriába, majd Görögországba. A szivárgó hordók végül kezdtek áldozatokat szedni az egyik teherhajó legénységéből. Egy férfi meghalt, a többiek közül pedig a legtöbben bőr-, máj- és légzőszervi betegséget kaptak a fedélzeten lévő mérgező kotyvaléktól.

Bolygónkat hasonló halálos hulladékkal megrakott hajók, teherautók és vonatok járják be keresztül-kasul, hogy otthonnak nevezhető helyet találjanak. Nagyon gyakran az olyan országok válnak a mérgek és a szennyezett hulladék tonnáinak szemétlerakodóivá, amelyekben már úgyis szegénység, éhezés és betegség pusztít. A környezetvédők attól tartanak, hogy csak idő kérdése, és ökológiai katasztrófa következik be.

Te talán nem tartod vonzónak a régi festékeket, hígítókat, gumiabroncsokat, elemeket, a radioaktív hulladékot és az ólommal meg nyomtatott áramkörökkel megrakott salakot, a fellendülőben lévő, ipari hulladékkal foglalkozó üzletág számára azonban ezek vonzó dolgok. Ironikus, hogy minél szigorúbb egy kormány a környezeti szempontok terén, különböző iparágai annál több mérgező hulladéktól szabadulnak meg úgy, hogy külföldre viszik. A The Observer című londoni hetilap kijelentette, hogy az iparilag fejlett nemzetek „lelkiismeretlen” vállalatai „évente közel húszmillió tonna mérgező vegyi anyagot szállítanak a harmadik világ országaiba, hogy ott szabaduljanak meg tőle”. A joghézagok, illetve a törvények engedékeny betartatása oda vezet, hogy több ezer tonna mérgező hulladék kerül végül Afrika, Ázsia és Latin-Amerika talajába.

Nem csoda, hogy ezek a cégek csábítónak találják a szemétlerakást! Hihetetlenül le lehet csökkenteni a költségeket, ha megfelelő helyet választanak. Ennek egyik példája az United States nevű tengerjáró hajó, amely valamikor az amerikai utasszállító flotta büszke parancsnoki hajója volt. 1992-ben vásárolták meg, hogy luxusutakra felújítsák. Valószínűleg több azbesztet tartalmazott, mint bármely más hajó. Az azbeszt eltávolítása százmillió dollárba került volna az Egyesült Államokban. A hajót elvontatták Törökországba, ahol kétmillió dollárért meg lehetett volna csinálni. A török kormány azonban megtagadta a támogatást — mondván, hogy túl veszélyes engedélyt adni arra, hogy az országukban szereljenek le több mint 46 000 négyzetméternyi rákkeltő azbesztszálat. A hajót végül egy másik ország kikötőjébe vontatták, ahol nem annyira szigorúak a környezetvédelmi előírások.

Halálos újrafeldolgozás

A fejlődő világban a nyugati üzleti vállalkozások talán szívesen gondolnak magukra úgy, mint a szegények jótevőire. Harvey Alter, az Egyesült Államok kereskedelmi kamarájának munkatársa azt állítja, hogy „a hulladékexport és az újrafeldolgozási ipar emeli az életszínvonalat ezekben az országokban”. Ám ezen cégek néhány külföldi eljárásmódjának vizsgálata úgy találta, hogy az esetek nagy többségében, ahelyett hogy emelnék az életszínvonalat, „inkább valószínűleg nem fizetnek többet a helyi minimumbérnél, szennyezik a környezetet, és olyan termékeket adnak el, amelyek veszélyesek, és amelyeket megtévesztő módon árusítanak”.

Egy tudományos munkacsoport tanácskozásán, melyet nemrégiben tartottak a fejlődő világ szennyezéséről, II. János Pál pápa is aggodalmának adott hangot. Az egyházfő kijelentette: „Nagyfokú kihasználásról van szó, amikor a gazdag országok a szegényebb országok gyönge gazdaságából és törvényhozásából húznak hasznot úgy, hogy szennyező technológiákat és hulladékot visznek oda, amely rombolja a környezetet és a lakosság egészségét.”

Ennek klasszikus példája Afrika déli részén található, ahol a világ legnagyobb higanyhulladék-feldolgozója van. „ A földrész egyik legsúlyosabb szennyezési botrányának” nevezett ügy kapcsán a mérgező hulladékok egy munkásnak már a halálát okozták, egy másik munkás kómába esett, a munkaerő egyharmad része pedig visszatérően a higanymérgezés valamelyik formájában szenved. Bizonyos ipari országokban a kormányzat megtiltja, vagy nagymértékben korlátozza bizonyos higanyhulladékok elhelyezését. A vállalatok hajói legalább az egyik ilyen országból Afrika partjaihoz szállítják a veszélyes rakományt. Egy ellenőrzőcsoport tízezer hordónyi, három külföldi cégtől származó higanyhulladékot talált, melyet a feldolgozóüzemnél tároltak.

Sokkal jobban hangzik az, hogy újrafeldolgozásra küldenek anyagokat a fejlődő nemzeteknek, mint az, hogy szemetet raknak le náluk. Az újrafeldolgozásnak lehetnek értékes melléktermékei, álláslehetőségekről gondoskodhat, és ösztönzőleg hathat a gazdaságra. Ám ahogyan az Afrika déli részéről szóló fenti beszámoló mutatja, katasztrofális következményeket is maga után vonhat. Miközben értékes termékeket nyernek ezekből az anyagokból, halálos vegyi anyagok szabadulhatnak fel, melyek szennyezést és betegséget, néhány esetben pedig a munkások halálát okozzák. A New Scientist című folyóirat megjegyzi: „Semmi kétség afelől, hogy az újrafeldolgozást sokszor ürügyként használják a szemétlerakásra.”

Az U.S.News & World Report így írja le az eljárást: „A hamis címkék, a joghézagok és a szaktudás hiánya miatt a fejlődő országok a rámenős hulladékkereskedők könnyű célpontjává válnak, akik mérgező csatornaiszapot adnak el »szerves trágyaként«, vagy elavult növényvédő szereket mint »földművelési segélyt«.”

A külföldi tulajdonban levő maquiladorák, vagyis gyárak virágzásnak indultak Mexikóban. A külföldi cégek elsődleges célja az, hogy megkerüljék a szigorú, szennyezésre vonatkozó szabályokat, és hasznot húzzanak abból, hogy kifogyhatatlan a készlet a rosszul fizetett munkásokból. Mexikóiak tízezrei laknak olyan viskókban, amelyeket szennyezett vizű, sötét csatornák vesznek körül. „Még a kecskék sem akarják meginni” — mondta egy asszony. Az Amerikai Orvosi Egyesület egyik jelentése „valóságos fertőnek és a fertőző betegségek melegágyának” nevezte a határmenti vidéket.

Nemcsak a kártevők pusztulnak el

„Hogyan képes egy ország arra, hogy otthon betiltson egy mérget, s mégis gyártsa azt, és eladja más országoknak? Hol itt az erkölcsösség?” — kérdezte Arif Jamal, egy kartúmi mezőgazdász és a növényvédő szerek szakértője. Fényképeket mutatott olyan hordókról, melyeken ez a felirat állt: „Használatuk nem engedélyezett” — abban az ipari országban, ahonnan származnak. Egy szudáni vadrezervátumban találták meg őket. A közelben egy csomó állattetem volt.

A The New York Times jelentése szerint az egyik gazdag ország „évente körülbelül 227 millió kilogramm különféle növényvédő szert exportál, melynek hazai használata be van tiltva, korlátozva van, illetve nincs szabadalmaztatva”. A DDT-hez hasonló egyik rákkeltő szernek, a heptaklórnak a használatát a táplálékul szolgáló termények esetében 1978-ban betiltották. A feltaláló vegyi cég azonban továbbra is gyártja ezt a szert.

Az ENSZ egyik felmérése feltárta, hogy legalább nyolcvanöt fejlődő nemzetben „nagyon mérgező növényvédő szerek” érhetők el széles körben. Körülbelül egymillió ember szenved akut mérgezésben évente, és talán húszezren halnak meg a vegyi anyagoktól.

A dohányipart nevezhetnénk a halálos kapzsiság tipikus példájának. A Scientific Americanben megjelent „A globális dohányjárvány” című cikk kijelenti: „Nem lehet eléggé hangsúlyozni a dohánnyal összefüggő betegségek és halálesetek nagyságrendjét szerte a világon.” Egyre alacsonyabb az az átlagos életkor, amelynek elérésekor a fiatalok elkezdenek dohányozni, és drámaian növekszik a dohányzó nők száma. A hatalmas dohánygyártó cégek a ravasz reklámszakemberekkel szövetkezve sikeresen hódítják meg a kevésbé fejlett országok óriási piacát. Gazdagsághoz vezető útjuk halottakkal és betegség sújtotta testekkel teleszórt ösvény.a

El kell mondani azonban, hogy nem minden vállalat feledkezik meg a fejlődő nemzetek jólétéről. Van néhány vállalat, amely arra törekszik, hogy tisztességes és felelősségteljes üzleteket bonyolítson le a fejlődő országokban. Az egyik vállalat például nyugdíjról és egészségügyi juttatásról gondoskodik, és az előírt bér háromszorosát fizeti a munkásainak. Egy másik vállalat szilárdan állást foglalt az emberi jogok mellett, és több tucat szerződést felbontott bizonyos visszaélések miatt.

Képmutató visszalépés

A svájci Baselban 1989-ben egy ENSZ-konferencián aláírtak egy megállapodást a veszélyes hulladék nemzetek közötti szállításának szabályozásáról. Ezzel nem sikerült megoldani a problémát, és a New Scientist egy későbbi találkozóról számolt be, melyet 1994 márciusában ugyanazok a nemzetek tartottak:

„A fejlődő nemzetek érthető felháborodására válaszolva a baseli konferencián részt vevő hatvanöt ország fontos lépést tett előre, amikor úgy határoztak, hogy kiszélesítik a konferenciát olyan módon, hogy megtiltják a veszélyes hulladék exportálását az OECD [Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet] tagországaiból az olyan országokba, amelyek nem az OECD tagjai.”

Ám úgy tűnik, hogy ez utóbbi döntés nemigen volt a fejlett országok kedvére való. A New Scientist aggodalmának adott hangot: „Nyugtalanító tehát az a hír, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország és Ausztrália most mindannyian megpróbálják aláásni a döntést. Az Egyesült Államok kormányzatától kiszivárogtatott dokumentumok elárulják, hogy a kormány »titkos« diplomáciai erőfeszítéseket tesz a tilalom »módosítására«, mielőtt beleegyezne, hogy a kongresszus ratifikálja azt.”

A kapzsi emberek számára a leszámolás napja

„Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, a melyek elkövetkeznek reátok” — figyelmeztet a Biblia a Jakab 5:1-ben. A leszámolás annak a kezétől jön, aki képes rendbe hozni a dolgokat: „Igazságot cselekszik az Úr, és ítéletet minden elnyomottal” (Zsoltárok 103:6).

Azok, akik ma nyomasztó szegénységben élnek, vigaszt meríthetnek abból a tudatból, hogy a Zsoltárok 72:12, 13 szavai hamarosan beteljesednek: „megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, a kinek nincs segítője. Könyörül a szegényen és szűkölködőn, s a szűkölködők lelkét megszabadítja.”

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Halálos szemét, mely nem akar eltűnni

„Halálos nukleáris hulladék halmozódik fel, s nincs kéznél biztos megoldás”. Így szólt a The New York Times idén márciusi számában a tudományos rovat főcíme. A cikk így fogalmazott: „A legegyszerűbb lehetőség az, hogy elássák. Ám ez a lehetőség most a tudósok vitáinak kereszttüzébe került, és a szövetségi hivatalok azt tanulmányozzák, hogy felrobbanhat-e végül egy tervezett föld alatti hulladéktemető Nevadában egy nukleáris robbanással, melyet a plutóniumhulladék táplál.”

A tudósok számos módszert javasoltak már, amellyel a világ megszabadulhatna a felesleges plutóniumtól, de a költségek, a viták és a félelmek miatt a tervezeteket figyelmen kívül hagyták. Az egyik elgondolás szerint, melyet sokan visszataszítónak találnak, el kellene ásni a tengerbe. Fantáziadúsabb az a javaslat, hogy lőjék fel a napba. Egy másik megoldás az lenne, hogy a reaktorokat használják a plutónium elégetésére. Ezt azonban elvetették, mivel „több száz vagy több ezer évet venne igénybe”, hogy véghezvigyék.

Dr. Makhijani, az Energia és Környezetkutató Intézet munkatársa kijelentette: „Minden olyan megoldásnak, amely technikailag jó, borzasztó politikai oldalai vannak, a politikailag jó megoldások pedig általában gyengének bizonyulnak technikailag. Senkinek sincs átfogóan jó megoldása ebben a kínos helyzetben — még nekünk sincs.”

Az Egyesült Államok atomerőműveiben levő százhét reaktor évente kétezer tonna kiégett fűtőelemet hoz létre, miközben hatvanmillió otthon áramellátásáról — az ország energiaszükségletének a húsz százalékáról — gondoskodik, és 1957 óta a kiégett fűtőelemeket ideiglenesen az atomerőműveiknél tárolják. Az emberek hiába vártak évtizedekig a kormányzatra, hogy módot találjon a fűtőelemek elhelyezésére. Kilenc elnök volt hivatalban, és tizennyolc kongresszus javasolt különböző módszereket, s állított fel határidőket a radioaktív hulladék föld alatti létesítményekben történő tárolásának biztosítására, ám még mindig várat magára a végső intézkedés a halálos hulladék felett, melyet évezredekre biztonságba kell helyezni.

Ezzel ellentétben az a sok billió magfúziós kemence, melyet Jehova működtet a világegyetem távoli csillagaiban, nem jelent veszélyt, az pedig, amelyet a mi napunkban működtet, lehetővé teszi az életet a földön.

[Forrásjelzés]

EGYESÜLT NEMZETEK SZERVEZETE/IAEA

[Kép a 7. oldalon]

Mérgező vegyi anyagok szennyezik be a vizet, melyet ivásra és mosásra használnak

[Kép a 7. oldalon]

Gyermekek veszélyes vagy halálos hulladék között játszanak