Megmenekültünk a lahartól!

A GARCIA családnak 1995. október 1-je más napnak bizonyult, mint bármelyik többi, amit valaha is átélt. Garciáék Jehova tevékeny Tanúi, és lakásuk a Fülöp-szigeteki Pampanga tartományban lévő Bacolor területen található Cabalantian városban volt. Jóllehet otthonuk közel volt azokhoz a területekhez, melyek érezték a Pinatubo-hegy laharjainak hatását, ezek nem érintették közvetlenül a házat. Cabalantiant a kormány által épített védőgátak óvták, melyeket úgy terveztek, hogy útját állják a laharnak. Ám a dolgok gyorsan megváltoztak.

Egy zord trópusi vihar 216 milliméteres esőt zúdított a Pinatubo-hegyre. A kora reggeli órákban csengett a telefon Garciáéknál. Olyan személy volt, aki rossz számot hívott, de a hívó elmondta, hogy egy gát összetört, és így a családnak fel kell készülnie az árvízre.

Megkezdődik a megpróbáltatás

Nonato Garcia, a családfő, aki a Villa Rosemarie Gyülekezet elnöklőfelvigyázója, így mondja el az esetet: „Vasárnap reggel, öt óra előtt a víz elkezdett emelkedni a házunk körül.

Úgy gondoltam, csak árvíz fog következni, így holmijainkat kezdtük felvinni a felső szintre. De délelőtt tíz óra után megláttam, hogy laharsár keveredett össze a vízzel. A folyam egyre magasabb és erősebb lett, míg csak nehézzé nem vált, és sziklatömböket sodort magával. Felmásztunk a tetőre.

Később autókat, sőt még házakat is magával sodort az áradat. Egy nagy sziklatömb eltalálta az egyik házat, mely összedőlt, és azt is magával vitte. Ennek tetőjét a házunk közelében tette le a lahar. Emberek voltak a tetőn. Odaszóltam nekik, és arra buzdítottam őket, hogy jöjjenek át a mi házunkra. Ahhoz, hogy ezt megtegyék, megkapaszkodtak egy vezetékbe, melyet odadobtunk nekik. Ez a vezeték hozzám volt kötözve, és egyenként áthúztam őket. Még több ember is átjött más tetőkről, melyeket a lahar beborított. Az eső egész idő alatt folyamatosan esett.

Délután helikopterek kezdtek elszállni felettünk. De egyik sem szállt le a megmentésünkre, jóllehet kétségbeesetten integettünk nekik. Úgy gondoltuk, hogy biztosan vannak nagyobb szükségben lévő emberek is, és előbb őket mentik. Nem gondoltam, hogy hamarosan felvesznek minket, mivel sok szorult helyzetben lévő ember volt a házak tetején.

Ilyen helyzetben az ima nagyon fontos. Még amikor nagy veszélyben vagy is, az ima után nem félsz. Nem azért imádkoztunk, hogy Jehova tegyen csodát, hanem azt kértük, hogy legyen meg az akarata, bármi legyen is az, mivel felismertük, hogy bárkit érhet szerencsétlenség. Viszont erőért, bátorságért és bölcsességért imádkoztam. Mindez segített nekünk szembenézni a pillanatnyilag kialakult helyzettel.”

Nonato felesége, Carmen egyetértett ezzel: „Amit férjem mond az imáról, az valóban igaz. Hajlamos vagyok arra, hogy nagyon ideges legyek, amikor olyan helyzetben vagyunk, melyben szeretteim élete van veszélyben. Amikor láttam, hogy a tető laharsárral telik meg, és sziklatömbök döngetik, ezt mondtam férjemnek: »Úgy tűnik, reménytelen helyzetben vagyunk.« Ám ő bátorított engem, és ezt mondta: »Imádkozzunk.«”

Nonato így folytatta: „Délután négykor a laharár még mindig nagyon erős volt. A házat nagy sziklák rázták meg. Lahartörmelékek borították el körülbelül a tető felét. Azon kezdtem gondolkozni, hogy nemsoká beesteledik, és akkor nagyon nehéz volna elmenni innen. Így amikor még világos volt, elhatároztuk, hogy elindulunk.

Megpróbáltam a laharsárba dobni egy széket, hogy megnézzem, elsüllyed-e; sőt még rá is álltam, de nem merült el. Így fogtam egy hosszú fát, hogy azzal megpiszkáljam a sarat. Ezt azért tettem, hogy megtaláljam azokat a helyeket, amelyek elég kemények ahhoz, hogy járni lehessen rajtuk. Ezzel a módszerrel számos szomszédunkkal együtt képesek voltunk megkezdeni utunkat a sáron keresztül. Összesen 26-an voltunk.

Egy távoli, sokkal magasabb tető irányába mentünk. A fát használva tovább piszkáltuk a sarat, hogy megtaláljuk, hová léphetünk. Olyan helyeken, ahol még mindig nagyon lágy volt a terep, csúszkáltunk.”

Carmen, könnyekkel a szemében, így magyarázza: „Néhány helyen pont a laharár szélén voltunk, és oldalazva kellett mennünk egy nagyon keskeny földrészen. Egyszer a mellkasomig süllyedtem, és azt mondtam férjemnek: »Nem tudom folytatni. Meghalok.« Ám ő ezt mondta: »Nem, meg tudod csinálni! Állj fel!« Jehova segítségével továbbmentünk.”

Nora Mengullo, a család egyik rokona még hozzáfűzi: „Néhány helyen, ahol túl lágy volt a lahar ahhoz, hogy csússzunk rajta, hátunkra feküdtünk, és a lábunkkal toltuk magunkat. Időnként túl mélyre süllyedtünk, de segítettük kihúzni egymást, különösen a gyermekeket.”

Végre megmenekülés!

Nonato így folytatja: „Amíg fáradtan a lahar széle mentén csúsztunk, egy helikopter repült el felettünk, és meglátták bizonytalan helyzetünket, hogy nem egy tetőn vagyunk, hanem a lahartörmelékek kellős közepén. Egyik társunk nyolc hónapos gyermekét a magasba tartotta, azt remélve, hogy a mentők meglátják szerencsétlen állapotunkat. Leszálltak, hogy felvegyenek bennünket. Először a gyermekeket és a nőket küldtük, hogy szálljanak fel, mivel nem fértünk fel mindannyian.

Végül minket is felvettek, és egy olyan központba vittek, ahova a kilakoltatottakat telepítették. Az ottani emberek semmilyen ruhát sem tudtak nekünk adni, amit felvehettünk volna, jóllehet minden ruhánk teljesen sáros volt a lahartól. Elmondtam, hogy a családom nem megy a többiekkel a menhelyre, mivel egy Királyság-terembe akartunk eljutni. Amikor odaérkeztünk, rögtön ruhát, élelmet adtak nekünk, és más segítségről is gondoskodtak. A gyülekezetből még több testvér érkezett, és ők is segítettek nekünk.”

Carmen hozzáfűzi: „Még ha nem remélhettünk is más forrásból segítséget, éreztük, milyen áldás a keresztény testvériségünk.”

Bár házukat elborította a lahar, jóleső érzés tudni, hogy ők és három gyermekük — Lovely, Charmy és Charly — túlélték a megpróbáltatást a környékbeli többi Tanúval együtt.

[Képek a 23. oldalon]

Garciáék házának második szintje, melyet részben már kiástak

Nonato Garcia családja betemetett házuk előtt