Egy korszak vége — Remény a jövőre?
AZ ÉBREDJETEK! NÉMETORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
EZERKILENCSZÁZNYOLCVANHÉT és 1990 között a Richter-skála szerinti 6,9 erősségű vagy még erősebb földrengések rázták meg Ecuador, az Egyesült Államok, a Fülöp-szigetek, Irán, Kína és Örményország bizonyos részeit. Mintegy 70 000 ember vesztette életét, és több tízezren sérültek meg, miközben százezrek váltak hajléktalanná. A kár több milliárd dollárra rúgott.
Mégis, ezek közül a földrengések közül egy sem rázott meg annyi embert, vagy egy sem volt olyan mértékű, mint egy másik földrengés, amely az egész világot egy időben rázta meg. Ez politikai földrengés volt, amely véget vetett egy korszaknak. Ezáltal milliók jövőjét változtatta meg.
Mi vezetett ehhez a kiemelkedő eseményhez? Milyen kihatása lesz?
Glasznoszty és peresztrojka
Mihail Gorbacsovot 1985. március 11-én nevezték ki a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának. A szovjet polgárok, valamint a világ legtöbb országának megfigyelői nem számítottak arra, hogy kormányzása alatt bármilyen nagyobb politikai változás fog történni.
Kevesebb mint egy évvel később Arkagyij Sevcsenko, a szovjet külügyminiszter hajdani politikai tanácsadója, aki öt évig az Egyesült Nemzetek Szervezetének a helyettes főtitkára volt, különös éleslátással ezt a megjegyzést fejezte ki írásában: „A SZU válaszút előtt áll. Ha a közeljövőben nem enyhítünk a nyomasztó gazdasági és társadalmi gondokon, akkor elkerülhetetlen, hogy a gazdasági rendszerben további pusztulások ne következzenek be, mely által hosszú távon veszélyeztetjük a fennmaradását . . . Gorbacsov határozottan új stílust indított útjára . . . De még csak ezután fogjuk meglátni, hogy Gorbacsov igazgatása új korszakot fog-e nyitni a SZU-nak . . . Majdhogynem leküzdhetetlen nehézségekkel néz szembe.”
Gorbacsov pozíciója akkor biztosította számára a politikai befolyást, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy a szovjet társadalomba bevezesse azt a politikát, amelyről már 1971-ben beszélt. Ez a glasznoszty volt, amely ’nyíltság’-ot jelent, és olyan politikát képviselt, amely hivatalosan nyílt volt a szovjet gondokkal kapcsolatban. Szükségessé tett egy nyíltabb társadalmat, olyat, ahol a szovjet polgároknak és a sajtónak nagyobb szólásszabadsága volt. Végül a glasznoszty alkalmat adott arra, hogy nyíltan bírálják a kormányzatot és annak néhány tettét.
Egy másik kifejezés, melyet Gorbacsov sokáig használt, a „peresztrojka” volt — ez a szó azt jelenti, hogy ’átépítés’. Egy 1982-ben közreadott értekezésében arról beszélt, hogy a mezőgazdaság terén „szükség van egy helyénvaló pszichikai átépítésre”.
Gorbacsov — miután a Szovjetunió vezetője lett — meggyőződött arról, hogy a gazdasági vezetésben is elengedhetetlenül szükséges egy átépítés. Tudta, hogy nem lesz könnyű végrehajtani — sőt, talán lehetetlen lesz, hacsak nem kíséri politikai változás.
Gorbacsovnak a glasznoszty és a peresztrojka politikájának foganatosításában tanúsított buzgalma nem jelentette azt, hogy szándékában állt megsemmisíteni a kommunizmust. Éppen ellenkezőleg. A The Encyclopædia Britannica kifejti: „Az volt a célja, hogy mozgásba hozzon egy fentről irányított forradalmat. Nem akarta aláásni a szovjet rendszert, csak még hatásosabbá akarta tenni.”
A Szovjetunió vezetőségének néhány tagjában nyugtalanságot váltott ki az ezekkel a politikákkal járó korlátozásoknak az enyhítése. Ugyanez volt igaz a keleti blokk néhány országának a vezetőjére. Habár sokan közülük felismerték a gazdasági átépítés szükségességét, nem mindannyian értettek egyet azzal, hogy a politikai változásokra is szükség van, illetve hogy azok is megkívántatnak.
Gorbacsov mindenesetre tudatta kelet-európai szövetségeseivel, hogy a maguk módján szabadon kísérletezhetnek a peresztrojka programokkal. Időközben Gorbacsov figyelmeztette Bulgáriát — és valójában a keleti blokk összes országát is —, hogy bár szükség van reformokra, legyen óvatos, nehogy csökkentse a kommunista párt kulcspozícióját.
A megingás kezdete
Az évek során egyre több bírálat érte a kommunizmust mind a Szovjetunióban, mind a keleti blokk országaiban. A HVG (Heti Világgazdaság) című magyar hetilap például az 1980-as évek eleje óta agresszívan támadta az ortodox kommunista nézeteket, jóllehet kerülte, hogy nyíltan bírálja magát a kommunista pártot.
A Szolidaritást, mely a keleti blokkban az első létező független munkásszövetség volt, 1980-ban alapították Lengyelországban. Eredete azonban 1976-ra nyúlik vissza, amikor a disszidensek egy csoportja alapított egy bizottságot Dolgozók Védelmének Bizottsága néven. 1981 elején a Szolidaritásnak már mintegy tízmillió munkás volt a tagja. Gazdasági reformokat és szabad választásokat szorgalmazott, és követeléseit nemegyszer sztrájkkal támasztotta alá. A lengyel kormány megadta magát annak a félelemnek, hogy a szovjetek esetleg közbelépnek, így végül feloszlatta a szövetséget, annak ellenére, hogy az titokban tovább működött. A kormánytól jövő elismerést követelő sztrájkok ahhoz vezettek, hogy 1989-ben újra legalizálták a szövetséget. 1989 júniusában szabad választásokat tartottak, és a Szolidaritás sok jelöltjét megválasztották. Augusztusban — mintegy 40 év után először — nem kommunista miniszterelnök szolgált Lengyelországban.
A glasznoszty és a peresztrojka, valamint a kommunista világban felmerülő gondok nyilvánvalóan átformálták az egész keleti blokkot.
A politikai peresztrojka forradalomhoz vezet
Martin McCauley, a Londoni Egyetem munkatársa ezt írja: „1987 júliusáig látszólag minden úgy ment, ahogy Mihail Gorbacsov elképzelte.” Még 1988-ban, a Szovjet Kommunista Párt Moszkvában megrendezett XIX. Pártértekezletén is Gorbacsov állítólag „általános, egyszer-egyszer mégis lagymatag jóváhagyást [kapott] a programjához”. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy nehézségekkel fogja szembetalálni magát a kommunista párt és a szovjet kormány átépítése során.
Az alkotmányos változások lehetővé tették, hogy 1988-ban a létező Legfelsőbb Tanácsot felcseréljék az SZSZKSZ Népképviselők Kongresszusával, melynek 2250 tagját egy évvel később, szabad választásokon választották meg. Ezek a képviselők pedig kétkamarás parlamentet választottak maguk között, melynek minden egyes része 271 tagból állt. Ennek a parlamentnek Borisz Jelcin lett az egyik kiemelkedő tagja. Hamar rámutatott a peresztrojka sikerének hiányára, és az általa szükségesnek vélt reformokra terelte a figyelmet. Így jóllehet Gorbacsovot 1988-ban elnöki posztra emelték, mely pozíciót ő át akart alakítani és meg akart erősíteni, tovább fokozódott az ellenállás vele szemben.
Időközben a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, nagy, ugrásszerű lépéseket tett a katonai erő csökkentésére, és az atomveszély elhárítására. Minden egyes megállapodás újult reményeket ébresztett arra, hogy a világbékét meg lehet valósítani — olyannyira, hogy John Elson író a következő megjegyzést tette 1989 szeptemberében: „A 80-as évek utolsó napjai sok riporter számára kedves búcsút jelentenek a fegyverektől. A hidegháborúnak már kis híján vége; a béke, úgy tűnik, a világ sok részén kialakulóban van.”
Azután elérkezett 1989. november 9-e. A berlini fal, amely állapotát tekintve ugyan még mindig ép volt, mintegy 28 év után megnyílt, és hirtelen megszűnt létezni mint a Kelet és Nyugat közti jelképes határ. Kelet-Európa országai gyorsan, egymás után felhagytak a szocialista uralommal. David Selbourne a Death of the Dark Hero—Eastern Europe, 1987-90 című könyvében ezt „az összes történelmi forradalom egyik legnagyobbikának” nevezte, „demokratikus, és alapvetően szocialistaellenes forradalomnak, melynek hatásai jóval azután is folytatódni fognak, hogy szereplői és megfigyelőik letűntek a színről”.
A békés forradalomnak, mihelyt elérte csúcspontját, egykettőre vége is lett. Egy Prágában (Csehszlovákia) látható plakát ezt így foglalta össze: „Lengyelország — 10 év; Magyarország — 10 hónap; Kelet-Németország — 10 hét; Csehszlovákia — 10 nap. Majd ezt követően, egy hét borzalom után: Románia — 10 óra.”
A hidegháború vége
Selbourne író ezt állítja: „A kelet-európai rendszer összeomlásának módja rendkívül egyöntetű volt.” Majd hozzáteszi: „Világos, hogy a kiváltó ok Gorbacsov hatalomátvétele volt Moszkvában, 1985 márciusában, valamint az, hogy véget vetett a »Brezsnyev-doktriná«-nak, s ez végérvényesen megvonta a kelet-európai rendszerektől a biztos szovjet támogatást, és a gyakori népfelkelésekbe való beleavatkozást.”
A The New Encyclopædia Britannica „az 1989 végén és 1990-ben lejátszódó eseménysorozat egyedüli legfontosabb kezdeményezőjé”-nek nevezi Gorbacsovot, „mely eseménysorozat átalakította Európa politikai szerkezetét, és megjelölte a hidegháború végének kezdetét”.
Persze Gorbacsov nem tudta volna egyedül megszüntetni a hidegháborút. Margaret Thatcher brit miniszterelnök asszony első találkozásukkor ezt mondta a hamarosan bekövetkező dolgokra utalva: „Kedvelem Gorbacsov urat, azt hiszem, vele könnyen tudunk majd együttműködni.” Továbbá az a szokatlan személyes kapcsolat, amelynek Thatcher és Reagan, amerikai elnök örvendett, lehetővé tette a miniszterelnök asszony számára, hogy meggyőzze Reagant: bölcsen teszi, ha együttműködik Gorbacsovval. Gail Sheehy, a Gorbachev—The Making of the Man Who Shook the World című könyv szerzője így fejezi be: „Thatcher gratulálhat magának azért, hogy a »Reagan—Gorbacsov kapcsolatnak a szó szoros értelmében vett keresztanyja«.”
Ahogy a történelemben már sokszor előfordult, a kulcsemberek a kellő időben a megfelelő helyen voltak, hogy befolyásolják a változásokat, melyek máskülönben talán nem következhettek volna be.
Sötét felhők a láthatáron
Amikor a Kelet és a Nyugat éppen örvendezett afelett, hogy a hidegháború a végéhez közeledik, máshol fenyegető felhők gyülekeztek. A világ nemigen törődött azzal, amikor 1988-ban azt a hírt kapta Afrikából, hogy Burundiban több ezer embert gyilkoltak meg egy heves etnikai forrongás során. Akkor is csak csekély figyelmet tanúsított, amikor Jugoszláviával kapcsolatos beszámolók érkeztek 1989 áprilisában, melyek szerint 1945 óta a legborzasztóbb, heves etnikai forrongás játszódott le ott. Időközben a Szovjetunióban a szemmel látható nagyobb szabadságnak széles körben elterjedt polgári békétlenség lett a következménye. Néhány köztársasága még kezdeményező lépéseket is tett, hogy függetlenséget kapjon.
Iraki csapatok 1990 augusztusában benyomultak Kuvaitba, és 12 órán belül győzelmet arattak. Miközben a németek kevesebb mint egy évvel a berlini fal leomlása után a német egyesítést ünnepelték, addig az iraki elnök így hencegett: „Kuvait Irakhoz tartozik, és soha nem fogjuk feladni, még akkor sem, ha több mint ezer évet kell is küzdenünk érte.” Az Egyesült Nemzetek Szervezete novemberben a helyzet magaslatára emelkedett, és katonai akcióval fenyegetőzött, hacsak Irak vissza nem vonul Kuvaitból. A világ újra egy lehetséges katasztrófa szélén ingadozott, és az alapvető kérdés az olajkészletek ellenőrzés alatt tartása volt.
Tehát vajon esedékessé vált, hogy a béke és biztonság reménye — melyet a hidegháború vége ébresztett — szertefoszoljon, még mielőtt megvalósulna? Olvasd el ezzel kapcsolatban a következő számunkban megjelenő, „Az »új világrend« — úton egy rázós kezdet után” című cikket.
[Kép a 15. oldalon]
A berlini fal hirtelen megszűnt létezni mint a Kelet és Nyugat közti jelképes határ
[Kép forrásának jelzése a 12. oldalon]
Gorbacsov (balra) és Reagan: Robert/Sipa Press