„Ezüst van Potosíban!”
AZ ÉBREDJETEK! BOLÍVIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
Akkor, éppen 12 évvel azután, hogy Francisco Pizarro meghódította az óriási Inka Birodalmat, 1545-öt írtunk. A spanyolok rábukkantak egy fiatal indiánra, aki alattomban ezüstércet fejtett egy titkos helyren az Andokban, a mai Bolíviában. A helyet Potosínak hívták. Hirtelen elterjedt a hír: „Ezüst van Potosíban!” A közelgő tél ellenére a férfiak rohantak, hogy területet igényeljenek a térségben. Az érc hihetetlenül nemes volt — 50 százalékos tiszta ezüst. Tizennyolc hónapon belül 14 000 ember lakott Potosíban.
AZ ÉRCTELEP egy hegyoldalban helyezkedett el, amely 4688 méter magasságban emelkedik a tengerszint fölé. Barátságtalan hely volt, szinte semmi növényzet sem borította, és jóval az erdőhatár felett feküdt. A dúsgazdag ércet hordozható kemencékben — melyek szél felhasználásával hevítették a faszenet megfelelő hőmérsékletűre — felolvasztották. Egy akkori krónikás leírta, hogy egy alkalommal 15 000 kemencét látott működni. Éjszaka úgy néztek ki, mint egy galaxis csillagai.
A hegy lábánál fekvő várost összevissza építették, keskeny, kanyargós utcákkal, hogy némi védelmet nyújtsanak a fagyos szelek ellen. R. C. Padden történész ezt írta: „Nem volt sem tervrajz, sem előírás, sejtések szerint főként azért, mert nem számítottak rá, hogy sokáig tart az ezüst.” Pedig sokáig tartott. A Cerro Rico (Gazdag Hegy) nevű hegyről kiderült, hogy az egyik legnagyobb ezüsttelepet rejti, amit valaha is találtak.
Rabszolgasorba döntés
A spanyolok rettentő kellemetlenségeket álltak ki az ezüst keresése közben. Gyakran kevés volt a táplálék, a víz fertőzött, a bányák pedig veszélyesek voltak. A fagyos időjárás komoly gondokat okozott. Akik faszén segítségével próbáltak felmelegedni, gyakran szén-monoxid-mérgezést kaptak.
A spanyolok hamar megtalálták a módját, hogyan csökkentsék minimálisra a vesződést. Hódítókként rabszolgaságba kényszerítették a bennszülött indiánokat. A La Paz-i Bolivian Times című újság kijelentette: „Állítólag nyolcmillió indián rabszolgát emésztettek fel”, vagyis ennyi rabszolga halt meg a potosí bányákban a gyarmati időszak alatt. A kegyetlenség, a túl sok munka és a betegségek borzasztó elnéptelenedést okoztak. Nem csoda, hogy 1550-ben egy krónikás „a pokol torká”-nak nevezte Potosít.
Babilon
Potosí 1572-ben nagyobb volt, mint bármelyik város Spanyolországban. Állítólag 1611-ben 160 000 lakosa volt, és ugyanakkora volt, mint Párizs és London. Azonkívül a világ leggazdagabb városai közé tartozott. Divat volt arany- és ezüstcsipkével díszített selymet viselni. Úgy tűnt, minden luxuscikket meg lehetett kapni, ha megfizették: selymet Kínából, kalapot Angliából, harisnyát Nápolyból, parfümöt Arábiából. A lakosok Perzsiából való szőnyegekkel, Flandriából való bútorokkal, Itáliából való festményekkel és Velencéből való üveggel díszítették otthonukat.
Ám Potosí amilyen gazdag volt, olyan erőszakos is. Naponta lehetett látni véres verekedéseket a tereken. A városban bőven volt játékszalon és bordélyház. Potosí Babilonként vált ismertté.
A spanyol hódítók egyik fő célja az volt, hogy katolikus vallásukat bevezessék az amerikai államokba. De hogyan igazolták ezek az állítólagos keresztények nagymérvű nyereségüket, melyre a rabszolgaság révén tettek szert? Míg néhány pap nyíltan beszélt az igazságtalanságokkal szemben, addig mások azáltal ésszerűsítették a rabszolgaságot, hogy azt állították, a spanyolok zsarnoksága enyhébb az inkák zsarnokságánál. Azt állították, hogy az indiánok alsóbb osztályhoz tartozó személyek, és természetüknél fogva hajlamosak a bűnre — ennélfogva jobb, ha a bányában dolgoznak. Megint mások azt állították, hogy az indiánok bányában dolgoztatása szükséges lépés volt ahhoz, hogy áttérítsék őket a katolikus hitre.
A történelem azonban azt mutatja, hogy a papok a leggazdagabb emberek közé tartoztak Potosíban. Mariano Baptista történész ezt mondja: „Az egyház mint intézmény, és képviselői egyénenként a[z indiánokat] kizsákmányolók körének kiváltságos részét képezték.” Ez a történész idéz egy alkirályt, aki 1591-ben amiatt panaszkodott, hogy a papság „nagyobb kapzsisággal és becsvággyal szívja az indiánok vérét, mint a laikus ember”.
Elpazarolt kincs
Spanyolország szegény ország volt, de néhány évtizedre gazdagsága révén a föld egyik legnagyobb hatalmává vált. Ám ez a kiváltságos helyzet nem tartott sokáig. J. H. Elliott az Imperial Spain—1469-1716 című könyvében ezt mondja, amikor megmagyarázza, hogy Spanyolország gazdagsága miért nem juttatta az országot maradandó előnyökhöz: „A potosí bányák kimondhatatlan gazdagságot hoztak az országnak; ha ma kevés volt a pénz, másnap újra volt bőven, amikor a kincsesflotta elérte Sevillát. Miért tervezzünk, miért spóroljunk, miért dolgozzunk?”
Elpazarolták Potosí kincsét; a királyi ház csődbe ment. Egy akkori mondás szerint a kincsesflották megérkezése olyan volt, mint a lágy, nyári zápor, amely egy pillanatra benedvesíti a tetőcserepet, majd pedig elpárolog. Egy XVII. századi megfigyelő találóan ezt mondta Spanyolország hanyatlásáról: „Összes gazdagsága miatt nem gazdag.”
A XVIII. század során az ezüsttartalék kimerülésével Potosí hanyatlott, ám az ón fontossá válásával fellendült. Bár Potosí még mindig a gyártás és a bányászat ipari központja, az ón most már nem olyan kiemelkedő. Sok turista még ellátogat Potosíba, hogy élvezze a gyarmat varázsát. Megfigyelhetik gazdagon díszített templomait is, melyek közül sok üresen áll, bizonyságul arra, hogy csökken a katolicizmus iránti érdeklődés.
Potosí ma komoran emlékeztet a kapzsiság, politikai cselszövés és vallási félrevezetettség okozta rengeteg emberi szenvedésre, és Bolívia történelmének arra a fejezetére, amely ezzel a kiáltással kezdődött: „Ezüst van Potosíban!”