„Nem az én hibám”

VAJON mennyire gyakori manapság, hogy valaki a következőt mondja: „Bocsánat. Az én hibám volt. Teljesen én vagyok a felelős érte!” Többé már nem nagyon lehet ilyen egyszerűen őszinte kijelentést hallani. Sok esetben, még ha a hibát beismerik is, minden erőfeszítést megtesznek annak érdekében, hogy valaki másra hárítsák a felelősséget, vagy olyan enyhítő körülményekre hivatkozzanak, melyekről a vétkes azt állítja, hogy nem tehet róluk.

Néhányan szemrehányóan még a génjeikre is hivatkoznak! De elfogadható ez? Az Exploding the Gene Myth című könyv megkérdőjelezi a génkutatás némely oldalának célját és hatékonyságát. Egy ausztrál újságíró, Bill Deane a könyvvel kapcsolatos kritikájában ezt a megfontolt következtetést vonja le: „Úgy tűnik, a szociáldeterministák nemrég kezdték azt hinni, hogy szinte csalhatatlan bizonyítékot találtak filozófiájuk támogatására, miszerint senkit sem szabadna felelősségre vonni tetteiért: »Bíró úr, nem tehetett róla, hogy elvágta az áldozat nyakát — ez a génjeiben van.«”

Nem igazán új irányzat

Amint ez a nemzedék gyorsan halad afelé, amit egy író a „nem én” nemzedéknek nevez, ez az irányzat úgy tűnhet, hogy tovább terjed. A feljegyzett történelem azonban feltárja, hogy az „igazából nem engem kellene okolni” ürüggyel hárítani másokra a felelősséget, már az emberiség kezdetétől fogva létezik. Ádámnak és Évának az első bűnük utáni reakciója, amikor is ettek abból a gyümölcsből, melytől Isten eltiltotta őket, klasszikus példa a felelősség áthárítására. A Mózes első könyvének beszámolója tájékoztat az ott megtörtént beszélgetésről, amint Isten beszélt elsőnek: „Ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél? És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém” (1Mózes 3:11–13).

Azóta az emberek a hit különböző formáit agyalták ki, és a megszokottól eltérő kifogások után kutattak, melyek mentesítik őket a tetteik miatti bármilyenfajta igazi felelősségre vonástól. Ezek közül nevezetes a végzetben való hit. Egy buddhista asszony, aki komolyan hitt a karmában, ezt mondta: „Úgy gondoltam, hogy semmi értelme bűnhődni olyasvalamiért, amivel együtt születtem, de amiről nem tudtam semmit. El kellett fogadnom, hogy ez a sorsom.” A végzetben való hit a kereszténységben is elterjedt, és az eleve elrendelés tantételéből táplálkozott, melyet Kálvin János tanított. Egyházi személyek gyakran mondják a bánkódó rokonoknak, hogy egy bizonyos baleset Isten akarata volt. Majd néhány jóakaratú keresztény pedig Sátánt okolja mindenért, ha rossz dolog történik az életében.

Most olyan felelősségre vonás nélküli viselkedésnek kezdünk szemtanúi lenni, mely törvényesen és társadalmi szempontból is jóváhagyott. Olyan korban élünk, amelyben az egyénnek egyre növekvő jogai és egyre kevesebb felelősségei vannak.

Az emberi viselkedés vizsgálata feltételezett tudományos bizonyítékot mutatott fel, amelyről néhányan úgy érzik, hogy szabad folyást enged az olyan viselkedésnek, melybe az erkölcstelenségtől kezdve a gyilkosságig minden belefér. Ez visszatükrözi a társadalom arra való buzgalmát, hogy az egyénen kívül bármi vagy bárki másra hárítsa a felelősséget.

Szükségünk van válaszokra olyan kérdéseket illetően, mint: Valójában mit fedezett fel a tudomány? Vajon az emberi viselkedést kizárólag a génjeink határozzák meg? Vagy pedig mind belső, mind pedig külső erők irányítják viselkedésünket? Valójában mit mutatnak a bizonyítékok?