Túszok voltunk egy börtönlázadás alatt
SZOMBAT délután (1996. március 30-án) úgy három órakor Edgardo Torres, Rubén Ceibel és én megérkeztünk a Buenos Aires tartománybeli (Argentína) Sierra Chica Magas Biztonsági Fokú Börtönbe. Ezt mintegy 800 rabra tervezték, de az erődítmény túlzsúfolt volt, mivel 1052 elítélt bűnözőt tartott fogságban. Ők a rablástól a sorozatos gyilkosságokig mindenféle bűntettet elkövettek. Mi látogatókként voltunk ott.
Edgardo és Rubén számára ez egyike volt azon sok szombati útnak, amit ebbe a nevezetes börtönbe tettek. Mint Jehova Tanúi egyik helyi gyülekezetének vénei, rendszeresen ellátogattak ide, hogy hetenként bibliai előadásokat tartsanak mintegy 15 fogolynak. Nekem mint utazófelvigyázónak ez egy rendkívüli alkalom volt, mivel még sohasem elnököltem börtönben megtartott összejövetelen.
A börtön 12 cellatömbből áll, melyeket úgy terveztek, hogy azok legyező alakban helyezkedjenek el. Amint beléptünk a létesítménybe, egy kicsit messzebb láttunk négy rabot, akik lelkesen integettek nekünk. Ezek a foglyok olyan jól haladtak előre a bibliatanulmányozásuk során, hogy Isten Királysága jó hírének megkereszteletlen prédikálóivá váltak. Gyorsan elkísértek bennünket a 9-es cellatömbig, ahol meg kellett tartanunk az összejövetelt. Ott egy szoba ki volt festve, és függönyökkel volt feldíszítve, mely méltóságteljes külsőt biztosított a helynek.
Kitör a lázadás
Valami azonban nem volt rendben. Csak 12 rab volt jelen a szokásos 15 helyett. Mindannyian kíváncsiak voltunk arra, hogy miért. Az összejövetel a megszokott módon énekkel és imával kezdődött. Pár perc múlva hangos, fület sértő lövöldözés hangját hallottuk, melyet gépfegyver tüzelése követett. Majd kiáltásokat és sikításokat hallottunk. Éppen egy börtönlázadás kezdődött!
Számos csuklyás rab, silány minőségű késekkel felfegyverkezve, beviharzott az összejöveteli szobánkba. Meglepődtek, hogy minket, három látogatót találnak ott. Gyorsan lekísértek minket egy füstös előcsarnokba. Itt matracok égtek, rabok rohangáltak össze-vissza, és egy sebesült őr feküdt a padlón. Az őrtornyot, amely a börtön közepén helyezkedett el, egy házilag készített bomba okozta tűz borította lángba. Kívülre vittek minket, és arra kényszerítettek, hogy a főkerítéstől úgy 50 méterre álljunk meg. Amikor egyenesen előrenéztünk, láttuk, hogy a kerítésen kívül rendőrök és börtönőrök irányítják ránk fegyvereiket. Egy csoport rab elbújt mögénk, és késeiket torkunknak szegezték. Emberi pajzsként használtak minket.
Még több túsz
Öt óra múlva, naplemente után a hangadók megengedték egy orvosdoktornak, hogy bejöjjön a börtönbe a sebesültek kezelése végett. Az orvos is tússzá vált. Végül, úgy este kilenc óra körül, elvittek bennünket a börtön kórházába. Ott csatlakoztunk egy csoport őrhöz, akiket szintén túszul ejtettek. A lázadók most minden túszt arra kényszerítettek, hogy felváltva szolgáljanak emberi pajzsként.
Egy kis idő múlva megengedték egy bírónőnek és a titkárának, hogy találkozzon a lázadókkal, és megkíséreljék békésen rendezni a dolgokat. A kritikus helyzet azonban fokozódott, amikor a rabok cinikus módon mindkettőjüket túszként fogva tartották.
Egész éjszaka elszórtan hallatszottak a harc zajai. Megpróbáltunk aludni, de szinte valahányszor elszundítottunk, egy hangos sikoltás felvert minket a szunyókálásunkból. Majd a kora reggeli órákban az a szerepünk, hogy élő pajzsokként szolgáljunk, újra megkezdődött.
Növekszik az erőszak
Március 31-én, vasárnap, a lázadás második napján a helyzet rosszabbodott. A hangadók nem tudtak megegyezni a követeléseikben. Ez dühös és erőszakos légkört teremtett. Lázadók csoportjai őrjöngtek, mindent elpusztítottak és felégettek, ami csak útjukba került. A régebb óta fennálló vitákat erőszakkal és gyilkolással rendezték le. Számos rabot kivégeztek, akik megtagadták a lázadáshoz való csatlakozást. Néhány holttestet a sütőkemencében égettek el.
Elengedésünkkel kapcsolatban mindenféle szóbeszéd és ellentmondásos híresztelés keringett a börtönben. Nekünk mint túszoknak ez egy érzelmi hullámvasút volt. Néha megengedték, hogy megnézzük a tévében a híreket. Elképedtünk, amint láttuk, mennyire távol álltak a valóságtól a tévében közölt hírek. Ez elkedvetlenítő volt.
Hogyan álltuk meg a helyünket? Arra koncentráltunk, hogy imádkozzunk, olvassuk a Bibliát, és beszéljünk másoknak egy boldog jövőről, amelyet a Biblia ígér. A megpróbáltatás alatt ez volt a nyitja érzelmi erőnknek.
Hétfőn a hangadók beleegyeztek, hogy tárgyalásokat kezdjenek a hatóságokkal. Úgy tűnt, mintha közel lett volna a lázadás vége. A lázadók Edgardót és számos börtönőrt használtak pajzsként, amikor fegyveres harc tört ki néhány rab között. Abban a zavaros helyzetben a rendőrség tüzet nyitott, mivel azt gondolta, hogy a túszokat már lelőtték. Edgardo a golyózápor közepette életben maradt, de néhány fogságban lévő őrt lelőttek.
Közelinek tűnt a halál
Minket, túszokat felvittek a tetőre, hogy megmutassák a hatóságoknak, hogy még életben vagyunk. A rendőrség azonban még mindig lövöldözött. Ez felbőszítette a lázadókat. Mindenki elkezdett egyszerre kiabálni. Néhányan ezt ordibálták: „Öljük meg a túszokat! Öljük meg őket!” Mások ezt mondták: „Még ne! Várjunk még!” Közelinek tűnt a halál. Rubén és én egymásra néztünk, mintha ezt mondtuk volna: „Az új világig.” Majd mindketten mondtunk egy halk imát. Azonnal belső nyugalmat és elmebeli békét éreztünk, ami az adott körülmények között egyedül csak Jehovától jöhetett (Filippi 4:7).
A rendőrség hirtelen abbahagyta a lövöldözést, és az egyik hangadó lefújta a kivégzésünket. Annak a fiatal rabnak, aki engem fogott, megparancsolták, hogy a rendőrök figyelmeztetésére járasson engem a tetőn oda-vissza. Rendkívül ideges volt. Éppen ott és akkor képes voltam beszélgetést kezdeni, ami mindkettőnket megnyugtatott. Elmagyaráztam, hogy az emberi szenvedést Sátán és démonai szítják, és Jehova Isten hamarosan véget vet minden ilyen szenvedésnek (Jelenések 12:12).
Amikor visszavittek minket a börtön kórházába, úgy találtuk, hogy sok túsz pánikba esett. Megpróbáltuk megosztani Jehova ígéreteibe vetett hitünket túsztársainkkal. Beszéltünk nekik a jövőben megvalósuló, földi Paradicsomról szóló, Biblián alapuló reménységünkről. Néhány túsz a nevén kezdte szólítani Jehovát. Az orvos különleges érdeklődést mutatott, és számos sajátos kérdést tett fel. Ez hosszú bibliai beszélgetéshez vezetett, melyet az Ismeret, mely örök élethez vezet című könyv segítségével folytattunk.
Az Emlékünnep megtartása
Fogságunk negyedik napján, kedden volt Jézus Krisztus halálának évfordulója. Azon a napon Jehova Tanúi világszerte élő milliói és érdeklődő személyek találkoztak, hogy Jézus parancsának engedelmeskedve megemlékezzenek erről az eseményről (Lukács 22:19). Mi is intézkedéseket tettünk az Emlékünnep megtartására.
Mivel a szoba egyik sarkában magányosan lehettünk, kiválasztottuk azt magunknak. Nem volt kovásztalan kenyér és vörösbor, amit emlékjegyekként lehetett volna felhasználni. De mindhárman örömmel énekeltünk dicséreteket Jehovának, imádkoztunk és áttekintettük a Jézus utolsó éjszakájáról, valamint a halála körüli más eseményekről szóló bibliai beszámolókat. Nagyon közel éreztük magunkat a családunkhoz, valamint szellemi testvéreinkhez és testvérnőinkhez, akik az egész országban egyszerre tartják meg az Emlékünnepet.
A megpróbáltatás véget ér
A feszültség, félelem és bizonytalanság légköre uralkodott a következő négy napon keresztül. A rabok azonban engedélyt adtak arra, hogy számos levelet kapjunk rokonoktól és barátoktól, melyek a vigasztalásunkra voltak. Egyik alkalommal még azt is megengedték, hogy telefonon keresztül kapcsolatba lépjünk családunkkal. Mennyire felfrissítő volt hallani a hangjukat, és olvasni a szeretetet és törődést mutató kifejezéseiket!
Szombaton, fogságunk nyolcadik napján, a lázadók egyezményt értek el a hatóságokkal. Azt mondták, hogy a következő napon szabadon engednek minket. Április 7-én, vasárnap, délután 2.30-kor a következő hírt kaptuk: „Készüljenek fel a távozásra!” A rabok „díszőrséget” szerveztek a kikísérésünkre, amikor szabadon bocsátottak! Amint elhagytuk a kórházat, a hangadók szóvivője odament Edgardóhoz, és ezt mondta: „Testvér, igazán nagy hatást gyakoroltál rám a viselkedéseddel. Megígérem, hogy mostantól fogva ellátogatok a szombati összejöveteletekre a börtönben. Ugye, még ezek után is meg fogjátok tartani az összejöveteleket?” Edgardo elmosolyodott, és ezt felelte: „Persze!”
Odakint meglepetés várt ránk. Amint kimentünk az épületből, az egész fogolylakosság lelkes tapsviharba tört ki a tiszteletünkre. Így mutatták ki, hogy sajnálják a történteket. Ez érzelmes pillanat volt. Nem kétséges, hogy az előző kilenc napon kimutatott keresztényi viselkedésünk, Jehova érdemére, mindannyiukra nagy hatással volt.
A börtönkerítésen kívül találkoztunk családjainkkal, s még körülbelül 200 szellemi testvérünkkel és testvérnőnkkel. A megnyugvás nagyszerű érzésével öleltük át egymást. Túléltük! Az egyik túsz odament a feleségemhez, és ezt mondta neki: „Úgy gondolom, Jehova elérte szívemet, és azt akarja, hogy szolgáljam őt.”
Edgardo, Rubén és én igen különleges módon tanultuk meg, hogy Jehova fenn tudja tartani szolgáit, még a legszörnyűbb megpróbáltatások alatt is. Tapasztaltuk, milyen csodálatos Jehovához imádkozni, és érezni, amikor meghallgat. A zsoltáríróhoz hasonlóan a következőt mondhatjuk: „Magasztallak Uram, hogy felemeltél engem, és nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek rajtam. Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és te meggyógyítottál engem! Uram, felhoztad a Seolból az én lelkemet, fölélesztettél a sírbaszállók közül” (Zsoltárok 30:2–4). (Darío Martín elmondása alapján.)
[Oldalidézet a 19. oldalon]
Számos csuklyás rab, silány minőségű késekkel felfegyverkezve, beviharzott az összejöveteli szobánkba
[Oldalidézet a 20. oldalon]
A lázadók Edgardót és számos börtönőrt használtak pajzsként
[Oldalidézet a 21. oldalon]
A rabok „díszőrséget” szerveztek a kikísérésünkre, amikor szabadon bocsátottak!
[Kép a 18. oldalon]
A három látogató Tanú (balról jobbra): Edgardo Torres, Rubén Ceibel és Darío Martín