„Ez csak ideiglenes!” — Életem vesebajjal

Még mindig úgy emlékszem arra a napra, 1980 januárjának elején, mintha tegnap lett volna. Anyukám megkért, menjek el a boltba egy vekni kenyérért, de épp, mikor indulóban voltam, csengett a telefon. Az orvosom hívott, hogy elmondja a laboratóriumi vizsgálataim eredményét. Anyukám hirtelen sírva fakadt. Zokogás közben közölte velem a rossz hírt: vesém működése gyengül. Egy, legfeljebb két év múlva a vesém nem fog működni. Az orvosnak igaza volt — egy év múlva dialízist alkalmaztak nálam.

HAT gyermek közül én születtem meg elsőként 1961. május 20-án. Amikor úgy hat hónapos voltam, anyukám vért vett észre a vizeletben a pelenkámon. Alapos vizsgálatok után állapotomat Alport-szindrómának diagnosztizálták, ami egy ritka születési fogyatékosság. Ismeretlen okokból az ezzel a betegséggel küszködő férfiak egy idő után gyakran veseelégtelenségben szenvednek. Szüleimnek és nekem ezt nem mondták el, így nem nyugtalankodtam a vesebaj miatt.

Majd 1979 nyarának egyik reggelén ammóniaszerű szagot vettem észre a leheletemben. Nem igazán figyeltem rá, de utána kezdtem fáradékony lenni. Azt gondoltam, hogy csak egy kis gyengélkedésről van szó, így egy vállrándítással intéztem el a dolgot. Decemberben került sor az évenkénti orvosi vizsgálatra, januárban pedig az a telefonhívás jött, amit már a fentiekben említettem.

Amint autóval elmentem a boltba, elvégre anyukámnak még mindig szüksége volt a kenyérre, sokkos állapotban voltam. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik. „Csak 18 éves vagyok!” — kiabáltam. A kocsival az út szélére hajtottam, és leálltam. Kezdtem felfogni, milyen rettenetes dolog történik velem.

„Miért pont én?”

Amint az út szélén ültem, elkezdtem sírni. Ahogy könnyek peregtek végig az arcomon, ez szaladt ki a számon: „Isten, miért pont én? Miért pont én? Kérlek ne engedd, hogy a vesém ne működjön!”

Amint 1980-ban teltek a hónapok, egyre betegebbnek éreztem magam, imáim pedig egyre kétségbeesettebbek és szomorúbbak lettek. Az év végére többször elvesztettem az eszméletemet, és gyakran voltak hányási időszakaim, amit a véremben lévő, fokozott mennyiségű salakanyagok létrejötte okozott, melyeket a gyengülő vesém nem szűrt ki. Novemberben néhány barátommal elmentem az utolsó kempingezésemre. De olyan beteg voltam, hogy egész hétvégén csak az autóban ültem, és remegtem. Akármit is csináltam, nem tudtam felmelegedni. Végül 1981 januárjában bekövetkezett az, ami elkerülhetetlen volt — vesém teljesen felmondta a szolgálatot. Vagy elkezdem alkalmazni a dialízist, vagy meghalok.

Élet a dialízis alkalmazásával

Pár hónappal korábban a háziorvosunk a dialízis egy új fajtájáról beszélt, amihez nem kell tű, és ami a vér tisztítását a testen belül végzi el. Ez a módszer peritoneális dialízisként (PD) ismeretes. Ez azonnal megtetszett nekem, mivel erősen undorodom a tűktől. Ez az eljárás hatásos alternatívának bizonyult néhány betegnél, akiket dialízis alkalmazásával kezeltek.

Testünknek bámulatos módon van egy hártyája, ami úgy tud működni, mint egy művese. A hashártyát — egy sima, átlátszó hártyát, mely zsák alakot formál az emésztőszervek körül — úgy is lehet használni, mint egy szűrőt, hogy megtisztítsa a vért. Ennek a hártyának a belső oldala egy olyan részt von be, amit hasüregnek hívunk. A hashártya olyan, mint egy üres zacskó, ami a has szervei közé van beékelődve.

Így működik a PD: Egy speciális dializáló folyadékot vezetnek a hasüregbe azon a katéteren (csövön) keresztül, amit műtéti úton helyeznek az alhasba. A folyadék szőlőcukrot tartalmaz, és az ozmózis által a hashártyán keresztül a dializáló folyadékba vonja ki a vérből a folyadéktöbbletet és azokat a salakanyagokat, melyek a hasüreg belsejében vannak. A salakanyagok, melyek normális esetben a vizelettel távoznának el, most a dializáló folyadékban vannak. Naponta négyszer kell megcsinálni a cserét — kiüríteni az elhasznált folyadékot, utána pedig friss folyadékkal feltölteni az üreget. Egy csere elvégzése körülbelül 45 percet vesz igénybe. Ez hasonló az olajcseréhez — kiürítik a régi folyadékot, és helyette újat tesznek bele, hogy növeljék a „kilométereidet”, és segítsenek a testednek „simán” működni!

A szükséges katétert 1981 januárjának elején ültették az alhas jobboldali részébe. Majd egy kéthetes képzésen vettem részt az eljárás miatt. Ha az eljárást, mely során szigorú fertőtlenítő módszert alkalmaznak, nem végzik helyesen, a személynek begyulladhat a hashártyája — ez a hashártya komoly és potenciálisan végzetes fertőzése.

Úgy hat hónappal azután, hogy elkezdtem a PD-t, 1981 nyarán szüleim egy másik telefonhívást kaptak, mely nagy hatással volt az életemre.

Új vese vásárlása

1981 januárja óta a veseátültetésrea várók országos listáján voltam. Reméltem, hogy az átültetéssel az életem újra a rendes kerékvágásban fog haladni. Fogalmam sem volt arról, mi vár még rám!

Augusztus közepén egy telefonhívás arról tájékoztatott bennünket, hogy találtak egy donort. Amikor úgy este 10-kor a kórházba értem, vérmintát vettek, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy alkalmas vagyok-e az átültetésre. A vesét egy olyan fiatalember családja bocsátotta rendelkezésre, aki azon a napon halt meg egy balesetben.

A műtétet a következő reggelre tervezték. Mielőtt a műtétet elvégezhették volna, egy nagy kérdést kellett megbeszélni — mivel Jehova egyik Tanúja vagyok, és a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretem nem engedi meg, hogy vértranszfúziót fogadjak el (Cselekedetek 15:28, 29). Azon az első éjszakán meglátogatott az aneszteziológus. Arra buzdított, egyezzek bele, hogy a műtőben vér álljon rendelkezésre, arra az esetre, ha szükség volna rá. Nemet mondtam.

— Mit tegyek, ha valami nem megy jól? Hagyjam, hogy meghaljon? — kérdezte.

— Minden mást tegyen meg, amit meg kell tennie, de semmilyen körülmények között se adjon nekem vért.

Miután elment, a sebészek jöttek be. Ugyanezt a kérdést beszéltem meg velük is, és nagy megkönnyebbülésemre beleegyeztek, hogy vér nélkül műtenek meg.

A három és fél órás műtét simán ment. A sebész elmondta, hogy nagyon kevés vért vesztettem. Amikor az akut szobában felébredtem, három dolgot éreztem: először éhséget és szomjúságot, majd pedig fájdalmat! De mindez jelentéktelenné vált, amikor megláttam egy zacskót a padlón, ami egy rózsaszínes sárga folyadékkal volt tele. Ez az új vesémből való vizelet volt. Végre vizeletet választottam ki! Amikor a katétert eltávolították a húgyhólyagomból, és ugyanúgy tudtam vizelni, mint bárki más, nagyon boldog voltam.

Örömem azonban rövid ideig tartott. Két nappal később lehangoló hírt kaptam: az új vesém nem működik. Annak reményében kellett folytatnom a dialízist, hogy ez időt ad az új vesémnek a működésbe lépéshez. Még néhány hétig folytattam a dialízist.

Szeptember közepe volt, és majdnem egy hónapja voltam a kórházban. A kórház 80 kilométerre volt az otthonomtól, így nehezen tudtak meglátogatni a keresztény testvéreim és testvérnőim. Nagyon hiányzott a gyülekezetem. Hangfelvételeket kaptam a gyülekezeti összejövetelekről, de amikor meghallgattam ezeket, teljesen összeszorult a torkom. Sok magányos órát töltöttem úgy, hogy imában Jehova Istennel beszélgettem, erőt kérve tőle, hogy továbbra is kitartsak. Akkor még nem tudtam, de még nehezebb próbák álltak előttem.

Nem félek a haláltól

Már hat hosszú hét telt el az átültetés óta, és akkorra sajnos nyilvánvalóvá vált, hogy szervezetem nem fogadja be a vesét. A hasam groteszk módon feldagadt — az orvosok azt mondták, hogy a kilökött vesét ki kell venni. Újra felmerült a vérkérdés. Az orvosok elmagyarázták, hogy a műtét most még komolyabb, mivel a vérsejtszámom nagyon alacsony. Türelmesen, de határozottan elmagyaráztam a Biblián alapuló állásfoglalásomat, mire ők végül beleegyeztek, hogy vér nélkül végzik el a műtétet.b

A műtét után a dolgok hirtelen rosszra fordultak. Míg az akut szobában voltam, tüdőm kezdett folyadékkal megtelni. Miután egy egész éjszakát voltam intenzív dialíziskezelés alatt, egy kicsit jobban lettem. Két nappal később azonban a tüdőm újra feltöltődött. Ezt egy másik olyan éjszaka követte, amikor dialíziskezelést alkalmaztak. Nem sok mindenre emlékszem arról az éjszakáról, de arra igen, hogy az apukám ott volt az oldalamon, és ezt mondta: „Vegyél még egy lélegzetet, Lee! Gyerünk! Meg tudod csinálni! Még egy lélegzetet! Ez az, lélegezz tovább!” Nagyon fáradt voltam, olyannyira, mint azelőtt még soha. Csak azt akartam, hogy vége legyen, és Isten új világában keljek fel. Nem féltem a haláltól (Jelenések 21:3, 4).

A következő reggel állapotom válságos volt. Hematokritértékem, a vérkeringésben lévő vörösvérsejtek mértéke, 7,3-ig ment le — normális esetben ez több mint 40! Az orvosok nem voltak bizakodók állapotomat illetően. Ismételten arra akartak rávenni, hogy fogadjam el a vértranszfúziót, melyről azt mondták, hogy létfontosságú a felépülésemhez.

Átvittek az intenzív osztályra, hematokritértékem pedig 6,9-re csökkent. De anyukám segítségével hematokritértékem lassan kezdett emelkedni. Otthon egy turmixgépben italokat készített nekem olyan ételekből, melyeknek magas a vastartalmuk, és behozta ezeket nekem. Még együtt is ivott velem, hogy buzdítson engem. Csodálatos dolog egy anya szeretete a gyermekei iránt.

Amikor november közepén kiengedtek a kórházból, hematokritértékem 11 volt. 1987 elején elkezdtem EPO-tc (erythropoietint) szedni, egy olyan szintetikus hormont, amely arra serkenti a csontvelőt, hogy friss vörösvérsejteket juttasson a véráramba — most már körülbelül 33 a hematokritértékem.

„Lee, ez csak ideiglenes!”

Több nagyobb műtéten kellett keresztülmennem 1984-ben, 1988-ban, 1990-ben, 1993-ban, 1995-ben és 1996-ban — mindegyik a veseelégtelenségemnek volt köszönhető. Ez alatt a sok év alatt, amit vesebajjal éltem le, egy gondolat segített kibírnom a dolgokat, ez pedig a következő volt: „Ez csak ideiglenes!” Bármilyen nehézségünk legyen is, akár fizikai, akár valami más, Isten Királyságában, az eljövendő új világban ezek ki lesznek küszöbölve (Máté 6:9, 10). Valahányszor új kihívással nézek szembe, és kezdek lehangolódni, csak azt mondom magamnak, hogy „Lee, ez csak ideiglenes!”, és ez segít nekem helyretenni a dolgokat. (Vö. 2Korinthus 4:17, 18.)

Az 1986-os év tartogatta számomra a legnagyobb meglepetést — megnősültem. Úgy gondoltam, hogy sohasem fogok megházasodni. Azon tűnődtem, hogy vajon kicsoda akarna valaha is hozzámjönni? Ám ekkor jött Kimberly. A belső embert látta bennem, nem pedig azt, ami kívül elsorvad. Azt is látta, hogy állapotom csak ideiglenes.

Kimberly és én 1986. június 21-én házasodtunk össze Pleasantonban (Kalifornia), a helyi Királyság-termünkben. Úgy döntöttünk, hogy nem lesz gyerekünk, mivel betegségem örökölhető. De talán ez is csak ideiglenes. Isten új világában, ha Jehova is úgy akarja, szeretnénk gyermekeket.

Az a kiváltságom, hogy Kaliforniában a Highland Oaks Gyülekezetben vénként szolgálok, Kimberly pedig teljes idejű evangéliumhirdetőként. Az 1981-es megpróbáltatás tönkretette a testemet, és kevés ellenállóképességet hagyott nekem. Azóta a húgomnál is kifejlődött egy enyhe Alport-szindróma, két öcsém pedig, akiknek szintén ez a betegségük, veseelégtelenségben szenved, és dialízist alkalmaznak náluk. Másik két öcsém makkegészséges.

Nálam továbbra is peritoneális dialízist alkalmaznak, és hálás vagyok azért a mozgástérért, amit ez biztosít nekem. Reménykedve és bizalommal tekintek a jövőbe, mert végül is napjaink nehézségei — melyekbe beletartozik a vesebaj is — csak ideiglenesek. (Lee Cordaway elmondása alapján, aki e cikk megjelenése előtt elhunyt.)

Az Ébredjetek! semmilyen konkrét orvosi kezelési módszert sem javasol. Ezt a cikket nem úgy kell értelmezni, mint ami háttérbe akarna szorítani más kezelési módszereket, mint például a hemodialízist. Mindkét eljárásnak vannak előnyei és hátrányai, és egy embernek a saját lelkiismerete alapján kell döntést hoznia arról, hogy melyik módszert veszi igénybe.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 12. oldalon]

Feleségemmel, Kimberlyvel

[Ábra a 13. oldalon]

A peritoneális dialízis működése

máj

a vékonybél hurokjai

katéter (felveszi a tiszta oldatot, a régi oldatot pedig kibocsátja)

hashártya

hasüreg

húgyhólyag