A zene, a kábítószerek és az ivászat volt az életem

AMERIKAI őslakos vagyok. Apám, aki négy évvel ezelőtt halt meg, a Sugar-szigetről (Michigan, USA) származó csippeve indián volt. Édesanyám a kanadai Ontario tartományból származik az ottawa és az odzsibve indián nemzetből. Édesapámon keresztül a csippevék Sault Sainte Marie-i törzsének egyik tagja vagyok. A katolikus missziós tevékenység és az internátus befolyására katolikusokként nevelkedtünk, ami azt jelentette, hogy minden vasárnap jelen voltunk a misén.

Gyermekkorom az indián rezervátumban egyszerű és boldog volt. Egy gyermek nézőpontjából a nyarak hosszúak voltak, lassan és békésen teltek el. Egy félreeső területen laktunk — nem volt vezetékes ivóvizünk és benti illemhelyünk, a fürdést pedig a tóban vagy egy mosóteknőben végeztük el. Játszóterünk a szabadban volt. Játékaink a lovak, a szarvasmarhák és más gazdasági állatok voltak. Akkor azt szerettem volna, hogy az egész föld örökké ilyen legyen.

A felnőtté válás kihívásai

Amikor idősebb lettem, és állami iskolába mentem, ritkán látogattam a rezervátumba. Az iskola, a sportok és a zene kezdte lefoglalni az időm legnagyobb részét. Mint a 60-as évek egyik tizenévesének, az akkori idők szelleme alakította életemet. Mire betöltöttem a 13. életévemet, a kábítószer és az alkohol állandó részét képezte az életemnek. Divat volt lázadni a társadalom ellen, és mindent utáltam, amit a rendszer támogatott. Nem tudtam megérteni, miért bánnak az emberek olyan embertelenül egymással.

Körülbelül ekkor kaptam meg az első gitáromat. Családunk muzikális volt. Apám zongorista és dzsiggtáncos volt, testvérei pedig szintén zenei beállítottságúak voltak. Így amikor apa és a nagybátyáim összejöttek, dzsiggzenét játszottunk, és a hajnali órákig négyszemélyes páros táncot jártunk. Szerettem ezt. Hamarosan megtanultam gitározni, és csatlakoztam egy rock and roll együtteshez. Iskolai táncrendezvényeken és más eseményekkor léptünk fel. Ez ahhoz vezetett, hogy bárokban és éjszakai mulatóhelyeken játszottunk, ami természetesen még több alkoholt és kábítószert jelentett. A marihuána és a metamfetamin (speed) életem részévé vált.

Vietnami katonai szolgálat

Mire 19 éves lettem, már nős és leendő apa voltam. Ugyanekkor behívót kaptam az amerikai tengerészgyalogságba. Mindez túl nagy teherként nehezedett rám. Azért, hogy kibírjam ezt a helyzetet, továbbra is a nap 24 órájában a kábítószerek és az alkohol hatása alatt voltam.

A tengerészgyalogság San Diegó-i (Kalifornia) újonckiképző táborába jelöltek ki, majd pedig a kaliforniai Pendleton Táborba, hogy magas fokú gyalogsági képzésben részesüljek. Képzett rádiós lettem. Ez 1969 végén történt. És még csak most jött az igazi próba — a vietnami katonai szolgálat. Így 19 évesen, pár hónappal a középiskolai tanulmányaim után a vietnami vörös földön találtam magam. Amint az sok amerikai őslakos esetében igaz volt, a hazaszeretet katonai szolgálatra ösztönzött, annak ellenére, hogy milyen igazságtalanságot követett el ellenünk mint kisebbség tagjai ellen a társadalom.

Első megbízatásom az 1. Tengerészgyalogos Légihadosztályba szólt, ami pont Da Nangon kívülre esett. Körülbelül 50 férfi — valójában fiú — volt felelős a laktanya kommunikációs rendszerének fenntartásáért. Területünk az Észak-Vietnam és Dél-Vietnam között húzódó demilitarizált övezettől a Da Nangtól 80 kilométerre, délre eső területig terjedt ki.

Menekültek csődültek Da Nangba, és körös-körül kunyhóvárosok nőttek ki a földből. Sok árvaház is volt ott. Nagy hatást gyakorolt rám, amint láttam azokat a fiatal gyermekeket, kik közül sokan meg voltak csonkítva. Különös volt számomra, hogy szinte mindegyikük lány volt vagy kisfiú. Hamarosan megtudtam, miért. A fiúk 11 éves koruktól fogva a háborúban harcoltak. Később találkoztam egy fiatal vietnami katonával, és megkérdeztem tőle, hány éves. „Tizennégy” — válaszolta. Már három éve szolgált a harcban! Ez megdöbbentett. 14 éves öcsémre emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a testvérem nem a gyilkolásba volt belemélyedve, hanem az ifjúsági korosztályon belül űzött baseballba.

A tengerészgyalogságban eltöltött szolgálatom során kezdtek olyan kérdések felmerülni bennem, amelyekre szükséges volt választ kapnom. Egyik este elmentem a laktanyánk területén lévő templomba. A katolikus pap Jézusról, a békéről és a szeretetről tartott szentbeszédet! Ordítani akartam. Szentbeszéde ellentétben volt mindazzal, ami éppen ott történt. A szertartás után megkérdeztem tőle, hogyan tudja bebizonyítani keresztény mivoltát, ha ugyanakkor ebben a háborúban harcol. Hogy mi volt a válasza? „Nos, közlegény, mi így harcolunk az Úrért.” Kimentem onnan, és azt mondtam magamban, nem akarom, hogy valamikor még egyszer bármi kapcsolatom is legyen az egyházzal.

Amikor katonai szolgálatom véget ért, tudtam, hogy szerencsés vagyok, amiért élek — szellemileg és erkölcsileg azonban nagy szenvedést éltem át. Nagy hatást gyakorolt fiatal elmémre és szívemre, hogy nap mint nap hallottam, láttam és éreztem a háborút és a halált. Még ha mindez több mint 25 évvel ezelőtt történt is, úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna.

Küzdelmet jelent a polgári élethez való alkalmazkodás

Hazatérve kezdtem a zenei pályafutásomnak élni. Magánéletem zűrzavaros volt — házasságban éltem, volt egy gyermekem, és még mindig nagy mennyiségű kábítószert és alkoholt fogyasztottam. Feszültté vált a feleségemmel való kapcsolatom, és ennek következménye a válás lett. Valószínűleg ez volt életem leglehangolóbb szakasza. Kezdtem elszigetelni magam, és a szabadban találtam vigasztalást — Minnesota és Michigan felső részének távoli területein pisztrángra halásztam.

1974-ben Nashville-be (Tennessee) költöztem azzal a szándékkal, hogy gitárosként és énekesként előrehaladást tegyek a zenei pályafutásomban. Sok éjszakai mulatóban játszottam, mindig abban reménykedve, hogy betörök a zenei világ nagyjai közé. Ez azonban kemény kihívás volt — nagyon sok tehetséges gitáros volt, és mindegyik megpróbált az élvonalba kerülni.

Éppen akkor azonban, amikor elértem arra a pontra, hogy a dolgok valóban kezdtek volna simán menni, és éreztem a szakmai siker lehetőségét, megrázó dolog történt velem.

Veszélyes életmód

Meglátogattam egy régi ismerősömet, akihez kábítószeres kapcsolatok fűztek. Egy 12-es kaliberű vadászpuskával üdvözölt az ajtóban. Teste félig be volt gipszelve, szája pedig törött állkapcsa miatt össze volt drótozva. Összeszorított fogai között beszélve elmondta, mi történt. Én nem tudtam róla, de benne volt egy nashville-i kábítószerkartellben, ahonnan nagy mennyiségű kokain tűnt el. A drogbárók őt gyanúsították. Erőszakos embereket vagyis gengsztereket küldtek rá, hogy összeverjék. Azt mondták neki, hogy juttassa vissza a kokaint, vagy fizesse meg a 20 000 dolláros zugértékét. Nemcsak őt fenyegették meg, hanem még a felesége és a gyermeke is veszélyben volt. Elmondta, hogy nem biztonságos nekem, ha vele látnak, és talán el kellene mennem. Értettem a célzást, és elmentem.

Ez a váratlan esemény egy kicsit félelemmel töltött el az életemet illetően. Anélkül, hogy felismertem volna, egy erőszakos világnak lettem a része. A zenei és kábítószeres körökben általam ismert emberek többsége pisztolyt hordott magánál. Saját védelmem érdekében majdnem én is vettem egy 38-as kaliberű revolvert. Felismertem, minél beljebb hatolok a zeneiparba, annál nagyobb árat kell fizetnem. Akkor elhatároztam, hogy elmegyek Nashville-ből, és úgy terveztem, Brazíliába indulok latin-amerikai zenét tanulni.

Sok kérdés, kevés válasz

A vallással kapcsolatos negatív tapasztalataim ellenére erős vágyam volt arra, hogy Istent imádjam. És még mindig voltak megválaszolatlan kérdéseim. Így hát elkezdtem keresni az igazságot. Különböző, felekezeten kívüli valláscsoportokba jártam, de még mindig nem voltam megelégedve. Emlékszem egy templomra, melyet Minnesotában látogattam meg. A pásztor rövidre fogta a szentbeszédet, mert a Minnesota Vikings amerikaifutball-csapat játszott azon a napon. Mindannyiunkat arra buzdított, menjünk haza, és imádkozzunk a Vikings győzelméért! Felálltam és kimentem. Ez a sekélyes gondolkozás, mely Istent összefüggésbe hozza a felületes sporttevékenységekkel, mind a mai napig bosszúsággal tölt el.

Amikor Duluth-ban (Minnesota) dolgoztam, egyik barátom a lakásomban hagyott egy Őrtorony folyóiratot. Elolvastam a Máté 24. fejezetéről szóló fejtegetést, és ez az igazság hangjaként csengett a számomra. Ez elgondolkoztatott: „Kik ezek a Jehova Tanúi? Ki Jehova?” 1975-ig nem kaptam ezekre a kérdésekre választ. Ugyanaz a barátom ideadta nekem Az igazság, mely örök élethez vezeta című könyvet és egy Bibliát.

Azon az éjszakán elolvastam a könyvet. Az első fejezet végére érve tudtam, hogy megtaláltam az igazságot. Olyan volt, mintha fellebbentették volna szemem elől a fátylat. Elolvastam a könyvet, és a következő napon átmentem az utca másik oldalára néhány Tanú szomszédhoz, és arra kértem őket, hogy tanulmányozzák velem a Bibliát.

Felhagytam a Brazíliába való utazásom terveivel, és elkezdtem járni a Királyság-teremben megtartott összejövetelekre. Jehova segítségével minden további nélkül abbahagytam a kábítószer- és alkoholfogyasztást, s ezzel megszabadultam a 12 évig tartó függőségtől. Pár hónapon belül részt vettem a házról házra végzett szolgálatban.

Volt azonban egy probléma, mellyel szembe kellett néznem. Sohasem volt állandó munkahelyem, és már csak a puszta gondolat is, hogy egy időbeosztáshoz legyek kötve, visszataszító volt a számomra. Most már felelősségteljes emberré kellett válnom, mivel Debi újra belépett az életembe. Korábban már udvaroltam neki, ám ő főiskolára ment tanulni, hogy tanár legyen, én pedig zenész akartam lenni. Most ő is elfogadta a Biblia igazságát, és újra vonzóvá váltunk egymásnak. Összeházasodtunk, majd 1976-ban megkeresztelkedtünk Tanúkként a kanadai Sault Sainte Marie-ben (Ontario). Idővel négy gyermekünk született: három fiú és egy lány.

Ahhoz, hogy gondoskodjak a családomról, nyitottam egy hanglemezboltot, és dzsesszimprovizációt tanítottam, valamint gitárórákat adtam. Egy hangfelvételeket készítő, kis stúdiót is működtettem, időnként pedig szórakozóhelyeken játszottam. Majd meglepő módon lehetőségek nyíltak arra, hogy a profi zenevilág élvonalába kerüljek. Háromszor is felkerestek, hogy kísérőgitárosként játsszak híres művészek mellett. Itt volt a nagy lehetőség — pontosabban két éven belül a harmadik. Azt a lehetőséget is felajánlották, hogy menjek Los Angelesbe (Kalifornia), s egy jól ismert dzsesszegyüttessel játsszak. De tudtam, hogy ez gyakori utazást, koncerteket és hangfelvételeket jelentene. Az ajánlaton úgy öt másodpercig gondolkoztam, majd tisztelettudóan ezt mondtam: „Köszönöm, nem.” Múltbeli életemre gondolva, amikor kábítószereztem, ittam és veszélyben voltam a gengszterektől, fel kellett ismernem, hogy ez nem éri meg. Új, keresztényi életem a feleségemmel és gyermekeimmel sokkal többet jelentett nekem.

Több évig közvetítőmérnökként dolgoztam olyan oktató jellegű és dokumentumfilmeknél, melyeket a PBS-televízió sugárzott. Jelenleg Arizona északi részén egy egyetemen dolgozok, és munkám abból áll, hogy videoközvetítéseket irányítok a hopiindián-rezervátum számára.

Vissza a saját népemhez

Húsz év telt el azóta, hogy átadtam magam Jehova Istennek. Boldog házasságom is húsz éve tart. Debi, 19 éves Dylan fiunk és 16 éves Leslie lányunk a teljes idejű szolgálatban van. Sőt Dylan most a Watchtower Society wallkilli (New York) nyomda- és farmkomplexumában szolgál. Két fiatalabb fiunk, a 12 éves Casey és a 14 éves Marshall nemrégen adta át magát Jehovának, és megkeresztelkedett.

Három évvel ezelőtt elfogadtunk egy meghívást, hogy költözzünk oda, ahol nagyobb szükség van keresztény prédikálásra, és az arizonai Keams Canyonba jöttünk, hogy a navahó és a hopi indiánok között szolgáljunk. Én vén vagyok a gyülekezetben. Öröm újra amerikai őslakosok között élni. Mivel különbség van az itteni és egy tipikus amerikai külváros kultúrája és életkörülményei között, olyan érzésünk van, mintha a misszionáriusi munkában tevékenykednénk. Egy nagy, kényelmes otthont hagytunk hátra, hogy hatan egy sokkal kisebb, mozgatható lakásban éljünk. Az itteni élet nehezebb. Sok otthonba nincs bevezetve a víz, és csak kint van illemhely. Néhány család több kilométert utazik télen, csak azért, hogy fához és szénhez jusson. A vizet a közösség kútjából húzzák. Sok földút van, amelyek nincsenek bejelölve a térképen. Amikor gyermek voltam a rezervátumban, úgy gondoltam, mindez természetes. Most a családom és én értékeljük azt a sok kemény munkát és energiát, ami az élet mindennapi házimunkájának elvégzéséhez kell.

Jóllehet az indiánoknak megvan a saját igazságszolgáltatási rendszerük a rezervátumokban, ők is ugyanolyan problémákkal néznek szembe, mint amelyek minden kormányt sújtanak — belső konfliktusokkal, részrehajlással, anyagi eszközök hiányával, sikkasztással, sőt még hivatalnokaik és vezetőik közötti bűnözéssel is. Az indiánok az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás, a munkanélküliség, a családon belüli erőszak és házassági, illetve családi problémák csapásaival néznek szembe. Néhányuk még mindig a fehér embert okolja a jelenlegi helyzetéért, de a fehér embert ugyanazok a csapások sújtják. A családtól, a barátoktól és a saját törzsükhöz tartozó emberektől jövő nyomás ellenére azonban sok amerikai őslakos válaszol Jehova Tanúi bibliai oktatómunkájára. Látják, hogy az Istennel való barátság bármilyen árat megér. Sokan több mint 120 kilométert is megtesznek, hogy jelen legyenek a keresztény összejöveteleken. Boldogok vagyunk, mivel részt veszünk abban, hogy a navahó és a hopi indiánokkal megosztjuk Isten Királysága jó hírét.

Előretekintek arra a napra, amikor Jehova uralma ’elpusztítja azokat, akik a földet pusztítják’, és amikor az egész engedelmes emberiség békében és harmóniában, egységes családként él majd együtt. Az élet akkor olyan lesz, mint amilyet csippeve kisfiúként akartam Kanadában (Jelenések 11:18; 21:1–4). (Burton McKerchie elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 13. oldalon]

Válaszokat kerestem az Istennel kapcsolatos kérdéseimre

[Képek a 15. oldalon]

Fent: családom, balra pedig egyik navahó barátom

Lent: lakásunk a Királyság-terem közelében