Könnyhullatással vetve, vigadozással aratva

„ÉLVEZZE nyugdíját a napos Spanyolországban!” Több millió európai ember fogadja el ezt a csábító ajánlatot, és odaköltözik. Amikor 59 éves lettem, én is úgy döntöttem, hogy mindenemet eladom, és Angliából Spanyolországba költözök — de én a napfénynél és a pihenőidőnél valami sokkal többet kerestem.

Azt választottam, hogy Spanyolország egyik legcsapadékosabb városába, Santiago de Compostelába megyek, mivel a célom az volt, hogy teljes idejű szolgaként szolgáljak ott, és nem pedig az, hogy pihenjek a napon. Huszonkét évvel ezelőtt a körülmények arra kényszerítettek, hogy hagyjam abba a spanyolországi evangéliumhirdető szolgálatomat, ahova azért mentem, mert ott nagyobb szükség volt erre a szolgálatra. Mindig is az volt a szándékom, hogy visszatérek, és ez most végre sikerült.

Az itteni élethez való alkalmazkodás azonban nem volt olyan könnyű, mint ahogyan azt gondoltam. Az első hónap egy rémálom volt! Nem emlékszem, hogy éreztem-e valaha is olyan fáradtnak magam az életben, mint akkor. Egy bérház ötödik szintjén laktam, ahol nem volt lift. Santiago dombos utcáin mindennap fel- és levánszorogtam, és számtalan lépcsősort másztam meg abbeli igyekezetemben, hogy olyan sok embernek prédikáljam a jó hírt, amennyinek csak lehetséges. Ez után a kimerítő hónap után kezdtek kételyeim támadni. Vajon jól döntöttem? Túl idős vagyok az ilyenfajta tevékenységhez?

A második hónapban azonban úgy találtam, hogy az erőm visszatér. Szinte új erőre kaptam. Valójában életem egyik legboldogabb időszakába léptem. Miután sok éven keresztül könnyhullatással vetettem, kezdtem tapasztalni az aratás vigasságát (Zsoltárok 126:5). Engedjétek meg, hogy ezt elmondjam.

A vígság időszaka

A feleségem, Pat és én 1961-ben költöztünk Spanyolországba. Akkor Jehova Tanúi szolgálati tevékenysége nem volt itt hivatalosan elismerve. Ennek ellenére prédikálómegbízatásunk a napos Sevilla városába szólt, ahol körülbelül csupán 25-en vettek részt a prédikálómunkában.

Egyik nap a szolgálatunk során beszélgettem egy francia férfival, aki egy házat festett. A következő napon egy hölgy jött oda a feleségemhez és hozzám, és azt kérdezte, hogy mi beszélgettünk-e az előző nap egy festővel. Elmondta, hogy az az ő férje volt, és Franciscónak hívják. Olyan pontos leírást adott rólunk a feleségének, hogy a hölgy rögtön fel tudott ismerni bennünket. „A férjem most otthon van, ha szeretnék meglátogatni őt” — mondta.

Nem vesztegettük az időt arra, hogy elfogadjuk-e a meghívást, vagy sem, és nem sokkal később az egész család tanulmányozta velünk a Bibliát. Egy idő múlva, gazdasági okok miatt, Francisco visszament Franciaországba. Aggódtunk miatta. Vajon megszakad a kapcsolata a Tanúkkal? Nem sokkal azután azonban, hogy elment, kaptunk tőle egy levelet, mely eloszlatta aggodalmainkat. Elmondta, hogy az új főnöke megkérdezte tőle, hány vallás létezik Spanyolországban.

— Nos, kettő, a katolikus és a protestáns — magyarázta óvatosan Francisco. Mivel a munkánk még mindig nem volt törvényesen elismerve, úgy gondolta, nem volna bölcs dolog többet mondani.

— Biztos ebben? — kérdezte a főnöke.

— Nos, valójában három van — válaszolta Francisco —, és én a harmadikhoz tartozom: Jehova Tanúihoz.

— Hát ez nagyszerű — felelte a főnöke. — Én egy szolga vagyok a gyülekezetedben!

Még ugyanazon az estén Francisco ott volt Jehova Tanúi gyülekezeti összejövetelén.

1963-ban Sevillából áthelyeztek bennünket Valenciába, nem sokkal ezután pedig Barcelonába. Ott képzést kaptam, hogy utazószolgaként szolgáljak. Majd visszaküldtek Valenciába, hogy azon a területen szolgáljunk az utazómunkában. De miután néhány évig ebben az élvezetet nyújtó tevékenységben voltunk, Patnak kezdtek nehézségei lenni az egyensúlya megtartásával. Hamarosan nehézséget okozott neki a járás. Elkezdődött hát egy olyan időszak, amikor ’könnyhullatással vetettünk’ (Zsoltárok 126:5).

A könnyhullatás időszaka

Nem szívesen mentünk Spanyolországból Angliába az orvosi kezelés miatt. Hogy mi volt az oka Pat tüneteinek? Szklerózis multiplex, egy degeneratív betegség, mely fokozatosan lebénítja az embert. Idővel a mellékhatások és az ezzel kapcsolatos problémák miatt halál következhet be.

Nagyon nehezen ment, hogy életünket ehhez a betegséghez igazítsuk, és az, hogy egyáltalán elfogadjuk ezt. De mindezen dolgok által megismertük a zsoltáríró szavainak igazságát: „Az Úr megerősíti őt [a ki a nyomorultra gondol] az ő betegágyán” (Zsoltárok 41:4).

Körülbelül tíz évig egyik házból a másikba költöztünk. Pat nagyon érzékeny volt a zajra, és megpróbáltunk egy ideális lakóhelyet keresni a számára — végül felismertük, hogy ez lehetetlen. Patnak hozzá kellett szoknia a tolószék használatához. Jóllehet meg tudott főzni, és sok más feladatot el tudott végezni, depressziós lett, hogy elvesztette mozgékonyságát. Mivel nagyon aktív személy volt, úgy találta, hogy ez a rokkantság az érzelmi stressz állandó forrása.

Erő könnyhullatások közepette

Megtanultam, hogyan segítsek Patnak felkelni, leülni, felöltözni, megmosakodni, valamint be- és kiszállni az ágyból. Igazi kihívást jelentett a keresztény összejövetelek rendszeres látogatása. Nagy erőfeszítést igényelt, hogy elkészüljünk. Tudtuk azonban, hogy az egyetlen módja a szellemi erősségünk megőrzésének, ha összejárunk a keresztény testvéreinkkel.

Tizenegy évig otthon viseltem gondját Patnak, mialatt napközben tervezőként dolgoztam. Végül felismertük, hogy egészségének romlása miatt különleges gondozásra van szüksége, amit én nem tudok megadni. Így hát a hét folyamán egy kórházban volt, hétvégén pedig én gondoztam otthon.

Minden vasárnap az ebéd után elvittem Patot a Nyilvános Összejövetelre és az Őrtorony-tanulmányozásra — ekkorra ezek lettek az egyedüli összejövetelek, amelyekre el tudott látogatni. Ezután visszavittem a kórházba. A szokásos munkamenetem nagyon kimerítő volt, de megérte, mivel ez tartotta Patot szellemileg erősen. Néha azon tűnődtem, meddig bírom még, de Jehova megadta az erőt ahhoz, hogy ne álljak le. Minden szombat reggel egy csoportot indítottam útnak a prédikálómunkába, mielőtt felvettem Patot a kórházban. Úgy találtam, hogy ez alatt a traumás időszak alatt a keresztényi munkamenetem segített abban, hogy ne álljak le.

Időközben Pat mindent megtett, amit csak tudott, hogy prédikálja a jó hírt. A kórházban két bibliatanulmányozást tudott kezdeni olyan nővérekkel, akik gondozták. Az egyiket Hazelnek hívták, és ő eljutott addig a pontig, hogy átadta magát Jehovának. Sajnos Pat nem tudott jelen lenni Hazel megkeresztelkedésekor, mivel nem sokkal azelőtt, 1987. július 8-án meghalt.

Pat halála mind a megkönnyebbülés, mind pedig a fájdalom ideje volt. Megkönnyebbülés volt látni, hogy véget ért a szenvedése, de mély fájdalmat éreztem amiatt, hogy elveszítettem a társamat. Halála óriási űrt hagyott bennem.

Újra öröm

Furcsának tűnhet, de Pat és én elhatároztuk, mit kell majd tennem. Mivel mindketten tudtuk, hogy az élete a végéhez közeledik, arról beszélgettünk, hogy a halála után hogyan tudnám a legjobban szolgálni Jehovát. Közösen elhatároztuk, hogy vissza kell térnem Spanyolországba ahhoz a megbízatáshoz, amit abba kellett hagynunk.

Pat halála után három hónappal Jehova Tanúi spanyolországi fiókhivatalába utaztam, hogy megtudjam, hol tudnám a legjobb szolgálatot végezni. Különleges úttörői megbízatást kaptam, és az ősi, csapadékos városba, Santiago de Compostelába jelöltek ki.

Nem sokkal ezután kaptam egy levelet a fiókhivataltól, és egy Maximino nevű érdeklődő személy címét adták meg nekem. Miután három héten keresztül próbáltam otthon találni, végre találkoztam vele. Maximino, aki egy helybeli kórházban portásként dolgozott, kapott egy Élet egy békés új világban című traktátust, majd kért egy Örökké élhetsz Paradicsomban a földöna című könyvet. Amikor meglátogattam őt, már háromszor elolvasta a könyvet. Bocsánatot kért, amiért a Bibliát még nem olvasta el olyan sokszor — a „régi részt” csak egyszer, az „új részt” pedig kétszer. Mindezt azalatt tette, amíg arra várt, hogy valaki meglátogassa.

Azt is elmondta, hogy már a Királyság-terembe is elment azzal a céllal, hogy jelen legyen az összejöveteleinken. Mivel azonban nagyon szégyenlős, nem ment be az összejöveteli helyre. Elkezdtem vele a bibliatanulmányozást, és még ugyanazon a héten eljött az összejövetelekre. Szinte itta az igazságot, de igazi problémát jelentett neki, hogy küzdelmet folytasson a dohányzás függősége ellen. Jehova segítségével végül képes volt felhagyni a dohányzással, és most már megkeresztelt Tanú.

Nagyobb öröm a sok könnyhullatás után

Csupán egy évvel a Spanyolországba való visszatérésem után újra meghívtak, hogy szolgáljak utazófelvigyázóként. Mielőtt azonban elkezdtem volna ezt a megbízatást, életem új fordulatot vett. Találkoztam egy Paquita nevű úttörővel, aki Santiago mellett szolgált. Ő egy olyan özvegyasszony volt, aki már sok éve a teljes idejű szolgálatban volt. Hamarosan felfedeztük, hogy sok közös vonásunk van. 1990-ben, mindössze hat hónappal azután, hogy elkezdtem az utazómunkát, összeházasodtunk — ez újra örömet jelentett.

Hozzám hasonlóan Paquita is ’könnyhullatással vetett’. Első megbízatását mint különleges úttörő, egy tragédia árnyékolta be. Miközben Orensébe, új otthonukba szállították a bútoraikat, férje autóbalesetben meghalt — egy szembejövő kamion átment az ő sávjába. Paquita és tízéves kislánya már Orensében volt, amikor megkapták a halálhírt. A szörnyű veszteség ellenére a temetés után két nappal Paquita a terv szerint kezdte el a megbízatását.

Az évek folyamán Paquita továbbra is a teljes idejű szolgálatban maradt. Majd újra tragédia történt. Egy másik autóbaleset a lánya életébe került, aki akkor 23 éves volt. Paquita nagy fájdalmat érzett, és hosszú ideig bánkódott. Ugyanúgy, mint annak előtte, a keresztényi munkamenete és a keresztény hittársaktól jövő támogatás döntő szerepet játszott a felépülésében. Én 1989-ben ismertem meg Paquitát, csupán két évvel lánya halála után.

1990-ben történt házasságkötésünk óta az utazómunkában szolgálunk Spanyolországban. Bár ez az utolsó pár év volt az egyik legkielégítőbb szakasza az életünknek, nem sajnálkozunk amiatt, hogy próbákon mentünk keresztül. Meg vagyunk győződve arról, hogy ezek kedvezően alakítottak bennünket (Jakab 1:2–4).

Leckék, melyeket megtanultam

Úgy gondolom, hogy még a legkeményebb próbáknak is vannak pozitív oldalai, mert különböző leckéket tanítanak meg nekünk. A próbák mindenekelőtt megtanították nekem, hogy milyen fontos az empátia, mely tulajdonság létfontosságú egy keresztény felvigyázó számára. Nemrégen például beszélgettem egy olyan keresztény testvérrel, akinek van egy fogyatékos fia. Tökéletesen megértettem, milyen nagy erőfeszítést tesz minden héten azért, hogy minden összejövetelre elvigye a fiát. A beszélgetésünk után köszönetet mondott nekem, és azt mondta, hogy ez volt az első alkalom, amikor valaki igazán megértette azt a nehézséget, amellyel ő és a felesége szembenéz.

Egy másik fontos lecke, amit megtanultam, az volt, hogy Jehovára támaszkodjak. Amikor minden jól megy, talán hajlunk arra, hogy a saját erőnkre és képességeinkre támaszkodjunk. Amikor azonban egy kemény próba több évig eltart, és nem tudsz vele megküzdeni a saját erődből, megtanulod, hogy Jehovára támaszkodj (Zsoltárok 55:23). Isten segítő keze tette lehetővé számomra, hogy ne álljak le.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig minden simán ment. Be kell vallanom, hogy első feleségem betegsége alatt néha dühbe gurultam, és bosszús voltam a helyzetem miatt — különösen akkor, amikor fáradt voltam. Ezután bűntudatom volt az érzéseim miatt. Beszéltem ezekről egy együtt érző vénnel, aki tapasztalt szakértő volt abban, hogy miként kell kezelni a hosszú ideig tartó betegségben szenvedőket. Azzal bátorított, hogy a körülményeimhez képest nagyon jól csinálom, és igen gyakori, hogy a tökéletlen emberek hibát követnek el olyankor, amikor hosszan tartó érzelmi megterheléssel néznek szembe.

Bár Paquita és én most rendkívül örülünk a teljes idejű szolgálatunknak, nem hiszem, hogy valaha is magától értetődőnek fogjuk venni az áldásainkat. Jehova sokféleképpen megjutalmazott minket, és kielégítő munkát adott nekünk, olyat, amit együtt tudunk végezni. Az évek folyamán mindketten könnyhullatással vetettünk, de most, hála Jehovának, vigadozással aratunk. (Raymond Kirkup elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 21. oldalon]

Paquita és én együtt élvezzük a szolgálatunkat