Vallásháborúk Franciaországban
A FRANCIA katolicizmus két élenjáró személyisége, Guise hercege és öccse, Károly, aki Lotharingia bíborosa volt, 1562. március 1-jén, vasárnap felfegyverkezett őrségével a Párizstól keleti irányban fekvő Vassy nevű falu felé lovagolt. Elhatározták, hogy megállnak a vassyi templomnál, hogy jelen legyenek a misén.
Hirtelen egyházi énekek hangját hallották. Az énekeket több száz protestáns zengte, akik imádat céljából egy istállóban gyűltek össze. A katonák erőszakkal berontottak oda. Az ezt követő zűrzavarban sértegették egymást, majd pedig köveket kezdtek dobálni egymásra. A katonák tüzet nyitottak, s ezzel több tucat protestánst megöltek, úgy százat pedig megsebesítettek.
Milyen események vezettek ehhez a vérfürdőhöz? Mi volt a protestánsok válasza?
Történelmi háttér
A XVI. század első felében Franciaország virágzott, és jól benépesített volt. Ezzel a gazdasági és demográfiai helyzettel olyan erőfeszítések jártak együtt, amelyekkel a katolicizmust még szellemibb és testvériesebb formában gyakorolták. Az emberek olyan egyházat akartak, amely egy kicsit szegényebb és szentebb. A papság néhány tagja, valamint tudós humanisták vallási reformokra való igényükkel léptek fel, hogy így szembeszálljanak a magas rangú egyházi emberek visszaéléseivel, és a községi papok alkalmatlanságával. Az egyik újításra törekvő egyházi személy Guillaume Briçonnet katolikus püspök volt.
Meaux nevű egyházmegyéjében Briçonnet mindenkit arra buzdított, hogy olvassa az Írásokat. Sőt a Keresztény Görög Iratoknak egy új, francia nyelvű fordítását anyagilag támogatta. Hamarosan a párizsi Sorbonne Egyetem Hittudományi karának, a katolikus ortodoxia oltalmazójának haragja irányult felé, s ez félbeszakította erőfeszítéseit. A püspök azonban I. Ferenc, Franciaország 1515—1547-ig uralkodó királya védelmét élvezte. Abban az időben a király előmozdította a reformot.
I. Ferenc azonban csak addig a pontig tolerálta az egyház bírálatát, amíg az nem jelentett veszélyt a közrendre és a nemzeti egységre. 1534-ben protestáns szélsőségesek olyan plakátokat raktak ki, amelyek elítélték a katolikus miséket mint bálványimádást — sőt még a király hálószobájának ajtajára is kiszegeztek egy plakátot. Ez azt eredményezte, hogy I. Ferenc teljesen megváltoztatta az addigi hozzáállását, és egy kegyetlen, elnyomó hadjáratba kezdett.
Embertelen elnyomás
Hamarosan máglyán égették a protestánsokat. Sok humanista, a velük rokonszenvezők és a szárnyait bontogató protestantizmus követői elmenekültek az országból. A hatóságok kezdték cenzúrázni a könyveket, és kezdték ellenőrizni a tanárokat, a kiadókat és a nyomdákat.
A valdensek álltak a hivatali ellenállás középpontjában. Ők a Bibliában jártas emberek egy kicsiny csoportját alkották, akik az ország délkeleti részén, szegény falvakban éltek. Néhányukat máglyán égették el, közülük több százat lemészároltak, falvaik közül pedig körülbelül 20-at feldúltak. (Lásd a 6. oldalon található bekeretezett részt.)
Mivel tudatában voltak annak, hogy az egyházon belül reformokra van szükség, katolikus püspökökből álló zsinat ült össze 1545 decemberében az itáliai Tridentben. Amikor a zsinat 1563-ban befejeződött, a The Cambridge Modern History című könyv szerint ennek „általános következménye az lett, hogy . . . megerősödött azoknak a keze, akiknek a protestantizmus kiirtása volt az elhatározásuk”.
Előjáték a háborúhoz
Belefáradva a változtatásokra való várakozásba, a katolikus egyházon belüli reformmozgalom sok tagja átállt a protestantizmus oldalára. Körülbelül 1560-ra számos francia arisztokrata és pártfogójuk csatlakozott a hugenottáknak nevezett protestánsokhoz. A hugenották kezdtek egyre szókimondóbbak lenni. Nyilvános összejöveteleik időnként a provokáció és az ellenséges érzületek forrásai voltak. 1558-ban például közülük ezrek gyűltek össze Párizsban négy egymást követő napon, hogy zsoltárokat énekeljenek.
Mindez felingerelte a katolikus egyház nagy hatalommal bíró hercegeit és a katolikus tömegeket. Lotharingiai Károly bíboros felbujtására II. Henrik, aki apját, I. Ferencet követte a trónon, 1559 júniusában kihirdette az écoueni rendeletet. Ennek közismert célja az volt, hogy gyökerestől kiirtsa „a gyalázatos lutheránus csőcseléket”. Ez Párizsban a hugenották ellen irányuló terrorhadjárathoz vezetett.
Pár héttel később II. Henrik egy lovagi tornán elszenvedett sebesüléseibe belehalt. Fiát, II. Ferencet, a Guise család arra ösztönözte, hogy újítsa meg azt a rendeletet, amely az állhatatos protestánsok halálbüntetését követeli. A következő évben II. Ferenc meghalt, és anyja, Medici Katalin uralkodott IX. Károly, Ferenc tízéves öccse helyett. Katalinnak a megbékéltetési politikája nem igazán volt ínyére a Guise-eknek, akik elhatározták, hogy kiirtják a protestantizmust.
Katalin 1561-ben a Párizshoz közel fekvő Poissy városában egy szemináriumot szervezett, ahol katolikus és protestáns teológusok találkoztak. Az 1562 januárjában kiadott rendeletben Katalin megadta azt a szabadságot a protestánsoknak, hogy a városokon kívül imádat céljából összejöjjenek. A katolikusok felbőszültek! Ez utat nyitott a két hónap múlva bekövetkező eseménynek — amint azt már korábban leírtuk, a Vassy nevű falu istállójában protestánsokat mészároltak le.
Az első három háború
A vassyi öldöklés abból a nyolc vallásháborúból álló sorozatnak indította el az első háborúját, amely Franciaországot a kölcsönös gyilkolás szörnyűségébe süllyesztette 1562-től egészen az 1590-es évek közepéig. Bár politikai és társadalmi kérdéseket is érintett, a vérfürdőt elsősorban a vallás idézte elő.
Az 1562 decemberében lezajlott dreux-i csata után, mely csata 6000 emberéletet követelt, az első vallásháború véget ért. Az amboise-i ediktumot 1563 márciusában írták alá, mely a hugenotta nemeseknek korlátozott vallásszabadságot biztosított bizonyos helyeken.
„A második háborút a hugenották attól való félelme indította el, hogy a katolikusok egy nemzeti méretű cselszövést szőnek” — írja a The New Encyclopædia Britannica. Abban az időben a katolikus elöljárók általában már azért is felakasztották a polgárokat, ha azok hugenották voltak. 1567-ben IX. Károly és anyja, Katalin elfogására irányuló hugenotta kísérlet kirobbantotta a második háborút.
Miután a Párizson kívül fekvő St.-Denis városánál megvívott különösen véres csatát leírták, Will és Ariel Durant történészek a következőt vetették papírra: „Franciaország újra azon tűnődött, hogy miféle vallás az, amelyik ilyen öldöklésbe vezeti az embereket.” Nem sokkal ezután 1568 márciusában a longjumeau-i béke biztosította a hugenottáknak azt a mérsékelt toleranciát, amelyet előzőleg az amboise-i ediktum kapcsán már élveztek.
A katolikusokat azonban durván megsértették, és ők elutasították, hogy eleget tegyenek a békefeltételeknek. Így 1568 szeptemberében kitört a harmadik vallásháború. Az ezt követő békeszerződés még nagyobb engedményeket biztosított a hugenottáknak. Megerősített városokat engedtek át nekik — ezek között volt La Rochelle kikötővárosa is. Egy jelentős protestáns herceget, Coligny admirálist is kinevezték a királyi tanácsba. A katolikusok újra felbőszültek.
A „Szent” Bertalan-éjszakai mészárlás
Körülbelül egy évvel később, 1572. augusztus 22-én Coligny Párizsban túlélt egy orgyilkos támadást, amit akkor követtek el, mialatt a louvre-i kastélyból a háza felé sétált. A protestánsok feldühödtek, és azzal fenyegetőztek, hogy bosszújuk kíméletlen méreteket fog ölteni, ha nem szolgáltatnak gyorsan igazságot. A fiatalkorú IX. Károly és anyja, Medici Katalin, valamint számos herceg egy magántanácson úgy döntött, hogy Coligny-t megölik. Hogy mindenféle megtorlást elkerüljenek, azt is elrendelték, hogy öljenek meg minden olyan protestánst, aki Párizsba jön a protestáns Navarrai Henrik és Katalin lánya, Valois Margit esküvőjére.
Augusztus 24-én éjszaka a Louvre-ral szemközt lévő Saint-Germain-l’Auxerrois templom harangjai adták meg a jelt a mészárlás kezdetére. Guise hercege és emberei berohantak abba az épületbe, ahol Coligny aludt. Ott meggyilkolták Coligny-t, kidobták az ablakon, és feldarabolták a holttestét. A katolikus herceg a következő szavakat kiáltozta: „Öljétek meg mindet. Ez a király parancsa.”
Augusztus 24. és 29. között borzalmas látvány csúfította Párizs utcáit. Néhányan azt állították, hogy a Szajna vize vörös volt a több ezer legyilkolt hugenotta vérétől. Más városok a saját vérfürdőjüknek voltak a szemtanúi. A halálos áldozatok száma a becslések szerint 10 000 és 100 000 között mozgott; a legtöbben azonban egyetértenek abban, hogy ez a számadat legalább 30 000 lehetett.
Egy történész a következőkről számolt be: „Az a tény, hogy ez az esemény milyen nagy örömet okozott, éppen olyan szörnyű volt, mint maga az öldöklés.” Amikor XIII. Gergely pápa hallott az öldöklésről, hálaadó ünnepséget rendelt el, és gratulációit küldte Medici Katalinnak. Egy különleges érme verését is elrendelte, hogy így ünnepelje meg a hugenották leöldöklését, és engedélyt adott a mészárlás megfestésére, melyen a következő szavak álltak: „A pápa helyesli Coligny meggyilkolását.”
A mészárlás után IX. Károlynak állítólag látomásai voltak az áldozatairól, és így kiáltott a gondozójához: „Micsoda gonosz tanácsot követtem! Ó, Istenem, bocsáss meg nekem!” 1574-ben 23 éves korában halt meg, és testvére, III. Henrik követte a trónon.
A vallásháborúk folytatódtak
Időközben a katolikus lakosságot a vezetőik a hugenották ellen szították. Toulouse-ban a katolikus papság a következőkre buzdította a követőit: „Mindet gyilkoljátok le, fosszátok ki őket, mi vagyunk az atyáitok. Mi meg fogunk benneteket védeni.” Erőszakos elnyomás által a király, a parlament tagjai, a kormányzók és a katonai parancsnokok példát mutattak, a katolikus tömegek pedig követték őket.
A hugenották azonban visszavágtak. Nem telt el két hónap a „Szent” Bertalan-éjszakai mészárlás után, s kirobbantották a negyedik vallásháborút. Ahol a katolikusokkal szemben ők voltak számbeli fölényben, a katolikus templomokban lerombolták a szobrokat, a kereszteket és az oltárokat, sőt még le is gyilkolták az embereket. Kálvin János, a francia protestantizmus vezetője a Déclaration pour maintenir la vraye foy (Az igaz hit megvédésének nyilatkozata) című röpiratában kijelentette, hogy „Isten sem a városokat, sem pedig az embereket nem akarja megkímélni”.
Ezután még négy vallásháború következett. Az ötödiknek 1576-ban lett vége, amikor III. Henrik aláírt egy olyan békeszerződést, amely a hugenottáknak egész Franciaország területén teljes imádati szabadságot biztosított. Végül a főleg katolikusok lakta Párizs fellázadt, és elűzték III. Henriket, mivel úgy gondolták, túlságosan békülékeny hozzáállást mutat a hugenották iránt. A katolikusok felállítottak egy ellenzéki kormányt, a katolikus Szent Ligát, melynek élén Guise Henrik állt.
Végül a nyolcadik háborúban, más néven a három Henrik háborújában, III. Henrik (katolikus) szövetséget kötött jövőbeni utódjával, Navarrai Henrikkel (protestáns) Guise Henrik (katolikus) ellen. III. Henrik elintézte, hogy orvul meggyilkolják Guise Henriket, de 1589 augusztusában magát III. Henriket is orvul meggyilkolta egy Domonkos-rendi szerzetes. Így Navarrai Henrik, akinek 17 évvel azelőtt megkegyelmeztek a „Szent” Bertalan-éjszakai mészárláskor, IV. Henrik néven király lett.
Mivel IV. Henrik hugenotta volt, Párizs visszautasította a neki való engedelmességet. A katolikus Szent Liga országszerte fegyveres ellenállást szervezett ellene. Henrik számos csatát megnyert, de amikor egy spanyol hadsereg a katolikusok segítségére érkezett, végül úgy döntött, hogy megtagadja a protestantizmust, és elfogadja a katolikus hitet. 1594. február 27-én megkoronázták, s Henrik bevonult Párizsba, ahol a háborúktól teljesen kimerült emberek királyként üdvözölték.
Ezzel a francia vallásháborúk a végükhöz értek, miután több mint 30 éven keresztül a katolikusok és a protestánsok időszakosan egymást öldökölték. 1598. április 13-án IV. Henrik kiadta a történelmi jelentőségű nantes-i ediktumot, amely biztosította a lelkiismereti és vallásszabadságot a protestánsok számára. A pápa szerint az ediktum „a legrosszabb dolog volt, amit csak el lehet képzelni, mivel ez lelkiismereti szabadságot biztosít minden egyes embernek, ami a legszörnyűbb dolog a világon”.
Egész Franciaországban a katolikusok úgy érezték, hogy az ediktum Henrik azon ígéretének megtagadása volt, amellyel támogatja a hitvallásukat. Az egyház addig nem nyugodott, míg csak közel egy évszázaddal később XIV. Lajos király vissza nem vonta a nantes-i ediktumot, és egy még kegyetlenebb üldözést nem indított a hugenották ellen.
A háborúk következménye
A XVI. század végére Franciaország jóléte megszűnt. A királyság felét ostrom alá vették, kifosztották, váltságdíjat kértek érte vagy feldúlták. A katonák túl sok mindent követeltek az emberektől, s ez parasztfelkelésekhez vezetett. A protestáns lakosság a halálítéletektől, mészárlásoktól, száműzetésektől és a hitüket megtagadók miatt megtizedelve, kisebb számban lépett a XVII. századba.
Látszólag a katolikusok nyerték meg a francia vallásháborúkat. De vajon Isten megáldotta a győzelmüket? Nyilvánvalóan nem. Az Isten nevében történő mindezen gyilkolásba belefáradva, sok francia ember hitetlenné vált. Ez annak volt előfutára, amit a XVIII. század kereszténység elleni irányzatának neveznek.
[Oldalidézet a 9. oldalon]
„Isten sem a városokat, sem pedig az embereket nem akarja megkímélni” — jelentette ki a francia protestantizmus vezetője.
[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]
A valdensek szilárdan kiálltak — Mi volt ennek a hatása?
PIERRE VALDÈS vagy Valdus Péter egy XII. századi jómódú kereskedő volt Franciaországban. Abban az időben, amikor a római katolikus egyház szándékosan tudatlanságban tartotta az embereket a Bibliát illetően, Valdus anyagilag támogatta az evangéliumoknak és más bibliai könyveknek a Franciaország délkeleti vidékén élő emberek által beszélt köznyelvre való fordítását. Majd feladta üzletét, és az evangélium prédikálásának szentelte életét. Hamarosan sokan csatlakoztak hozzá, és 1184-ben őt és társait III. Lucius pápa kiátkozta.
Idővel a prédikálók Bibliában jártas csoportjai valdensekként váltak ismertekké. Ők a korai kereszténység hitnézeteihez és szokásaihoz való visszatérés szószólói voltak. Elutasították a hagyományos katolikus szokásokat és hitnézeteket, melyek között volt az engedékenység, a halottakért mondott imák, a tisztítótűz, a Mária-imádat, a „szentekhez” intézett imák, a gyermekek megkeresztelése, a keresztimádás és az átlényegülés. Ennek következményeként a valdensek gyakran szörnyen szenvedtek a katolikus egyház kezétől. Will Durant történész leírja azt a helyzetet, amikor I. Ferenc hadjáratot indított a nem katolikusok ellen:
„Tournon bíborosa, azt állítva, hogy a valdensek áruló összeesküvést szerveztek a kormány ellen, a betegeskedő, remegő királyt arra beszélte rá, hogy írjon alá egy rendeletet (1545. január 1-jén), miszerint az összes valdenset úgy találta, hogy az eretnekség bűne terheli, és halálra kell adni őket . . . Egy héten belül (április 12—18-ig) számos falut porig égettek, ezek közül az egyikben 800 férfit, nőt és gyermeket öldököltek le; két hónapon belül 3000 embert gyilkoltak le, huszonkét falut tettek egyenlővé a földdel, 700 férfit pedig gályarabságra ítéltek. Huszonöt rémült asszony keresett menedéket egy barlangban, akiket a barlang szájánál gyújtott tűzzel fullasztottak meg.”
Az ilyen történelmi eseményekre vonatkozóan Durant a következő megjegyzést tette: „Ezek az üldözések voltak Ferenc uralmának legfőbb kudarcai.” De milyen hatással volt a szemlélőkre a valdensek állhatatossága, melyet a király által engedélyezett üldözések közepette mutattak? Durant ezt írta: „A mártírok bátorsága méltósággal és kiválósággal övezte körül indítékaikat; a szemlélők ezreire biztosan nagy hatást gyakorolt és felkavarta őket, azok pedig, akik nem látták ezeket a látványos kivégzéseket, talán sohasem törődtek azzal, hogy megváltoztassák az öröklött hitüket.”
[Kép az 5. oldalon]
A vassyi mészárlás indította el a vallásháborúkat
[Forrásjelzés]
Bibliothèque Nationale, Paris
[Kép a 7. oldalon]
A „Szent” Bertalan-éjszakai mészárlás, mely során több ezer protestáns embert öldököltek le a katolikusok
[Forrásjelzés]
Fotó: Musée cantonal des Beaux-Arts, Lausanne
[Képek a 8. oldalon]
A protestánsok legyilkolták a katolikusokat, és feldúlták a templomi tulajdonokat (fent és lent)
[Forrásjelzés]
Bibliothèque Nationale, Paris
Bibliothèque Nationale, Paris