A nantes-i ediktum szavatolja a toleranciát?

„EZ A sírba visz” — tiltakozott VIII. Kelemen pápa 1598-ban, amikor meghallotta, hogy IV. Henrik francia király aláírta a nantes-i ediktumot. Négyszáz évvel később bosszankodás és ellenkezés helyett a tolerancia megnyilvánulásaként, valamint az afelé tett fontos lépések egyikeként ünneplik az ediktumot, hogy mindenki számára biztosítva legyenek a vallási jogok. Mi volt a nantes-i ediktum? Tényleg szavatolta a toleranciát? S mit tanulhatunk belőle napjainkban?

Háború sújtotta Európa

A XVI. századi Európát intolerancia és véres háborúk jellemezték. „A XVI. század előtt még sohasem űztek ennyire csúfot Krisztus tanításából, a »szeressétek egymást«-ból a követői” — jegyzi meg egy történész. Néhány ország, például Spanyolország és Anglia, könyörtelenül üldözte a vallási kisebbségeket. Más országok, például Németország, elfogadták a „cuius regio, eius religio” alapelvet; ez azt jelenti, hogy aki uralja a területet, az határozza meg annak vallását. Mindazokat, akik nem követték azt a vallást, melyet az uralmon lévő személy választott, arra kényszerítették, hogy hagyják el a területet. Azzal, hogy a vallásokat távol tartották egymástól, elkerülték a háborút, és kevés vagy semennyi erőfeszítést sem tettek arra, hogy a vallások egymás mellett éljenek.

Franciaország más utat választott. Földrajzilag Európa északi része (mely főként protestáns volt) és déli része (mely katolikus volt) között terül el. Az 1500-as évek közepére a protestánsok jelentős kisebbséggé váltak ebben a katolikus országban. A vallásháborúk sorozata jelezte ezt a megosztottságot.a A számos békeszerződés — vagy ahogy nevezték őket: „ediktumok a nehézségek rendezésére” — nem tudott békés vallási együttélést biztosítani. Miért választotta Franciaország a tolerancia kimutatásának ezt a módját, ahelyett hogy utánozta volna európai szomszédait?

Békepolitika

A széles körű intolerancia ellenére kialakult az az elképzelés, hogy vallási megosztottságban is lehet békében élni. Általában véve akkoriban a vallási hit kérdése elválaszthatatlan volt attól, hogy valaki engedelmes polgár-e. Lehetséges volt, hogy valaki franciának vallja magát, de nem tartozik a katolikus egyházhoz? Néhányan nyilván azt gondolták, hogy igen. 1562-ben Michel de l’Hospital, francia államférfi ezt írta: „Még a kiátkozott személy is polgár marad.” A Les Politiques-ként (A politikusok) ismert katolikus csoport is így érvelt.

A Franciaországban aláírt, sikertelen békeszerződésekbe is belefoglaltak néhányat ezekből az új eszmékből. E békeszerződések előmozdították azt a nézetet is, hogy a jövőt a múlt elfelejtésével lehet megalapozni. Az 1573-as boulogne-i ediktum például ezt mondta: „Felejtsük el és töröljük ki . . . mindennek az emlékét, ami megtörtént, mintha nem is lett volna.”

Franciaországnak sok mindent kellett elfelejtenie. Mielőtt IV. Henrik 1589-ben trónra lépett, a leghosszabb békeszerződés is csak nyolc évig volt érvényben. Franciaország szenvedett mind gazdaságilag, mind társadalmilag. Égető szükség volt belső stabilitásra. IV. Henriktől nem állt távol sem a vallás, sem a politika. Jómaga többször is hol a protestantizmus, hol pedig a katolicizmus mellé állt. Miután 1597-ben biztosította a békét a spanyolokkal, s végül lecsendesítette a belső viszálykodást 1598-ban, abban a helyzetben volt, hogy békemegállapodásra kötelezhette mind a protestánsokat, mind pedig a katolikusokat. 1598-ban, miután Franciaországot több mint 30 évig vallásháború sújtotta, IV. Henrik király aláírta a nantes-i ediktumot.

„Alapjogok francia módra”

A Henrik által aláírt nantes-i ediktumot négy főbb szövegrész alkotta; ebben benne volt a főszövegrész is, mely 92 vagy 95 cikkelyből állt, valamint 56 titkos, vagyis „külön” cikkelyből, amely a protestánsok jogaival és kötelezettségeivel foglalkozott. A korábbi békeszerződések alkották a megegyezés alapját, mivel azokból vették át a pontok kétharmadát. Ám a korábbi szerződésektől eltérően, ennek az ediktumnak sokáig tartott az elkészítése. Ez a szokatlanul hosszú idő azzal magyarázható, hogy az ediktum minden részletre kiterjedően tisztázta a nehézségeket, ezzel azt a látszatot keltve, mintha ez egy „csináld magad” megegyezés lenne. Többek között milyen jogokat biztosított?

Az ediktum teljes lelkiismereti szabadságot biztosított a francia protestánsoknak. Lehetőséget kaptak arra is, hogy tisztelt kisebbség legyenek, melynek jogai és kiváltságai vannak. A titkos pontok egyike még az inkvizíció elleni védelmet is biztosította számukra, amikor külföldre utaztak. Ezenkívül a protestánsok ugyanolyan polgárok lehettek, mint a katolikusok, és közhivatali állásokat is betölthettek. De vajon az ediktum tényleg szavatolta a toleranciát?

Mennyire volt toleráns az ediktum?

Figyelembe véve, hogyan bántak a vallási kisebbségekkel más országokban, a nantes-i ediktum „rendkívüli politikai bölcsességről tanúskodó dokumentum” volt — mondja Elisabeth Labrousse történésznő. Henrik vágya végső soron az volt, hogy lássa a protestánsokat visszatérni a katolikus nyájba. De amíg ez megtörténik, a vallási együttélés volt a kompromisszum; az egyetlen mód, ahogyan „minden alattvalónk imádkozhat Istenhez, és imádhatja őt” — mondta Henrik.

A valóságban az ediktum a katolikus vallásnak kedvezett, melyet uralkodó vallássá nyilvánítottak, s vissza akarták állítani az egész királyságban. A protestánsoknak fizetniük kellett a katolikus tizedet, tiszteletben kellett tartaniuk a katolikus ünnepeket és a házassággal kapcsolatos korlátozásokat. A protestáns vallásszabadság meghatározott földrajzi területekre korlátozódott. Az ediktum csak a protestánsok és katolikusok együttélésével foglalkozott. Más vallási kisebbségeket nem vett figyelembe. A muszlimokat például 1610-ben kiűzték Franciaországból. Ha az ediktum oly kevéssé volt toleráns, miért ünneplik napjainkban?

Jelentős következmények

A kor krónikásai kevésszer utaltak az ediktumra. A történészek azt mondják róla, hogy „balsikerű” volt. Ma azonban a politikai diplomácia egyik remekművének tartják. Az ediktum vallásnak nevezi a protestantizmust, nem pedig eretnekségnek. A katolikustól eltérő vallások elismerése megnyitotta az utat a vallási pluralizmus előtt. Egy történész szerint ez „hatással volt arra, hogy megszűnjenek a franciák fanatikus indulatai, amelyek legalább annyira fűtötték a protestánsokat, mint a katolikusokat”. Az ediktum elismerte, hogy a vallás nem döntő tényező abban, hogy valaki lojálisan kiáll-e az állam vagy a nemzeti hovatartozása mellett. Ezenkívül pert indítani csak bűncselekmény elkövetése miatt lehetett valaki ellen, senkit sem volt szabad pusztán azért beperelni, mert egy bizonyos valláshoz tartozott. Ezek az elképzelések még nagyobb változásokat tükröztek.

Amikor Henrik király aláírta az ediktumot, főleg a polgári egységet tartotta szem előtt. Hogy ezt biztosítsák, az ediktum különbséget tett a polgári egység és a vallási egység között. Az ediktum „elindította a szekularizáció folyamatát . . ., elismertté tette, hogy a nemzet és a vallás többé nem rokon értelmű szavak” — jegyzi meg egy történész. Bár a katolikus egyház megőrzött bizonyos mértékű hatalmat, az államhatalom igencsak megerősödött. Amikor nézeteltérés merült fel, az uralkodónak kellett a döntőbírónak lennie. Az, hogy politikai eszközökkel vagy törvényes úton oldották meg a vallási nehézségeket, azt jelentette, hogy a politika legyőzte a vallást. Ezért nevezi az egyik történész az ediktumot „a politikai hatalom diadalának az egyház szerepe felett”. Egy másik történész azt mondja, hogy az ediktum „döntő pillanatot jelentett a modern állam megjelenésében”.

Jelentősége napjainkban

Néhány eljárást, mely a nantes-i ediktumban volt körvonalazva, később átvettek más kormányzatok is. Idővel sok ország újra meghatározta a vallás és a politika közötti kapcsolatot, új alapokra helyezve az államhatalmat. Franciaország végül azt az utat választotta (1905-ben), hogy teljesen elkülöníti a vallást és az államot. A neves történelem- és szociológiaprofesszor, Jean Baubérot szerint ez az elrendezés „a legjobb védelem a kisebbségeknek” a növekvő intolerancia légkörében. Más országok, bár ragaszkodnak egy bizonyos államvalláshoz, azt választják, hogy garantálják a vallásszabadságot, és alkotmányukban biztosítják, hogy mindenki egyforma bánásmódban részesüljön.

Sokan azonban azt gondolják napjainkban, hogy van még mit javítani a vallásszabadság védelmén. „A nantes-i ediktumról egyszer emlékeznek meg egy évszázadban, az idő fennmaradó részében pedig áthágják” — panaszolja Alain Duhamel újságíró. Néhány tájékozott kommentátor például felhívja a figyelmet arra az intoleranciára, amely abban mutatkozik meg, hogy némelyek kiközösítenek másokat azáltal, hogy önkényesen az összes kisegyházat „szektának” bélyegzik. Négyszáz évvel ezelőtt létfontosságú volt megtanulni, hogyan kell békében, előítéletek nélkül együtt élni. E tudás azonban még napjainkban is fontos.

Ami kockán forog

Nincs vallásszabadság, ha a hatóságok önkényesen kedveznek néhány vallásnak, a többinek pedig nem. Franciaországban néhány francia szerv elismeri Jehova Tanúit vallásként, mások viszont nem. Furcsa módon egy laikus állam határozza meg, mi vallás és mi nem. Ez az eljárás hátrányos megkülönböztetéssel kezdődik, és üldözéshez vezet. Ráadásul „ez talán olyan példát állít, melyet más országok is követhetnek, és más vallási közösségeket is érinthetnek” — mondja Raimo Ilaskivi, az Európai Parlament egyik képviselője. Ezért Jean-Marc Florand jogi előadó ezt a következtetést vonja le: „Ez nagy csapás Franciaországra és a szabadságjogok gyakorlására. Katolikusként ez igazán aggaszt engem.” A történelemből tanulni lehet, de csak azoknak, akik készek rá.

Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete egyik nem régi tanácskozásán egy szónok úgy érvelt, hogy „a nantes-i ediktum megünneplésének egyik módja, ha napjainkban is gondolkodunk a vallások helyzetéről”. A nantes-i ediktumról tényleg úgy lehet a legjobban megemlékezni, ha gondoskodnak arról, hogy az igazi vallásszabadság biztosítva legyen mindenkinek!

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/képek a 20., 21. oldalon]

Vallásszabadság Franciaországban napjainkban

A múltban leszűrt tanulságokat gyakran elfelejtik. Amikor IV. Henrik érvelt a nantes-i ediktum mellett, kijelentette: „Nem szabad többé különbséget tenni a katolikusok és a hugenották között.” Jean-Marc Florand, aki vezető jogi előadó a XII. Párizsi Egyetemen, elmagyarázza a Le Figaro című újságban, hogy Franciaországban 1905 óta „a törvény egy szintre emeli az összes vallást, hitnézetet és szektát”. A hátrányos megkülönböztetés és az előítélet a múlté kellene hogy legyen.

A sors iróniája, hogy 1998-ban, abban az évben, amikor a nantes-i ediktum négyszázadik évfordulója van, úgy tűnik, elfelejtik, milyen tanulságot kell az ediktumból levonni — azt, hogy vallásszabadságot és egyforma bánásmódot kell biztosítani minden állampolgárnak. Franciaországban Jehova Tanúi a harmadik legnagyobb keresztény vallási közösség, és tagjai már csaknem egy évszázada gyakorolják vallásukat. Egy francia országgyűlési beszámoló mégis kétségbe vonta, hogy Jehova Tanúi törvényesen elismert vallás-e. Ennek következtében néhány francia hatósági szerv következetesen hátrányos megkülönböztetésben részesíti Jehova Tanúit, amikor azok szabadságjogairól van szó. A gyermekelhelyezési vitákban például a francia bírók gyakran kérdésessé teszik, hogy meg szabad-e engedni a Jehova Tanúi szülőknek, hogy megkapják a gyermekfelügyelet jogát. Mindez csupán a szülők vallási hovatartozása miatt merül fel. Ezenkívül egyre nő annak a veszélye, hogy néhány nevelőszülőtől — azért, mert Jehova Tanúja — elveszik azokat a gyermekeket, akikről gondoskodik.

Mostanában a francia hatóságok azzal fenyegetnek, hogy önkényesen adót vetnek ki azokra az adományokra, melyeket Jehova Tanúi a gyülekezeteiknek adnak. A nem állami, Emberi Jogok Határok Nélkül nevű szervezet szerint ez egy „veszélyes precedens”, mely megsérti az Emberi Jogok Európai Bíróságának a határozatait. Sőt még az Európai Unió is garantálja a vallásszabadságot. Jehova Tanúit már több ízben elismerte az Európai Bíróság „ismert vallásként”, s így még nehezebb megérteni egyes francia hatósági szervek intézkedését.

Jehova Tanúi csaknem száz éve tevékenyek Franciaországban

Jobbra fent: Franciaországban sok család már több generáció óta Jehova Tanúja

Balra fent: Roubaix-i Gyülekezet, 1913

Balra lent: Tanúk Észak-Franciaországban, 1922

[Kép a 19. oldalon]

IV. Henrik, Franciaország királya

[Forrásjelzés]

© Cliché Bibliothèque Nationale de France, Paris