A hugenották menekülése, hogy szabadok legyenek

„Mi, a király és a királyné . . . ezennel kijelentjük, hogy minden francia protestáns, aki menedékét királyságunkban keresi, és ide kíván költözni, nem csupán királyi védelmünkben fog részesülni . . ., de megteszünk minden ésszerű erőfeszítést annak érdekében is, hogy támogassuk és segítsük . . ., hogy az élet ebben a birodalomban nyugodt és kellemes legyen számára.”

ÍGY szól Vilmosnak és Máriának, Anglia királyának és királynéjának 1689-es nyilatkozata. De miért volt a francia protestánsoknak, vagy ahogyan ismertté váltak, a hugenottáknak szükségük menedékre és védelemre Franciaország határain kívül? És miért érdekes számunkra napjainkban a Franciaországból való menekülésük, amely körülbelül 300 évvel ezelőtt történt?

A tizenhatodik századi Európát háború és ellenségeskedések rázták meg, amelyekbe a vallás is belekeveredett. Ezt a zűrzavart Franciaország sem kerülte el, ahol vallásháborúk dúltak a katolikusok és a protestánsok között (1562—1598). IV. Henrik francia király azonban 1598-ban aláírt egy türelmi rendeletet, a nantes-i ediktumot, amelyben bizonyos mértékű vallásszabadságot adott a protestáns hugenottáknak. A két vallásnak ez az egyidejű elismerése egyedülálló volt Európában. Ez egy időre véget vetett a vallásos forrongásoknak, amelyek több mint harminc éven keresztül szétszabdalták a XVI. századi Franciaországot.

Bár a nantes-i ediktumról azt mondták, „örök érvényű és visszavonhatatlan”, 1685-ben mégis visszavonták, amikor érvénybe lépett a fontainebleau-i ediktum. Voltaire francia filozófus később úgy beszélt erről az érvénytelenítésről, mint „Franciaország egyik nagy tragédiájáról”. Ez rövid időn belül azt eredményezte, hogy körülbelül 200 000 hugenotta menekült más országokba. Ennek azonban voltak hosszabb távú következményei is. De miért vonták vissza azt a korábbi ediktumot, melyet a vallási tolerancia előmozdítására adtak ki?

Ellenségeskedés már kezdettől fogva

Noha a nantes-i ediktum csaknem 90 évig volt érvényben, egy történész szerint már régen „haldoklott, amikor 1685-ben felváltották”. Valóban, ez az ediktum nem szilárd alapokra épült. Kezdettől fogva ahhoz járult hozzá, amit a katolikus papság és az úgynevezett „R.P.R.” (református vallás) közötti „hidegháborúnak” neveznek. Attól kezdve, hogy 1598-ban kiadták, körülbelül 1630-ig a nantes-i ediktummal való szembenállás széles körű nyilvános vitákat robbantott ki a protestánsok és a katolikusok között, valamint a felekezeti irodalmi művek kiadásáról. A türelmetlenségnek azonban számtalan oldala volt.

A francia kormány, miután 1621 és 1629 között harcban állt a protestánsokkal, megpróbálta őket erőszakkal, több elnyomó jogszabállyal rávenni arra, hogy a katolikusokhoz csatlakozzanak. Ez a zaklatás fokozódott XIV. Lajos, a „Napkirály” uralkodása alatt. Az ő elnyomó politikája vezetett a nantes-i ediktum visszavonásához.

Szigorú korlátozások

A szigorú korlátozások részeként a protestáns polgárok jogait fokozatosan eltörölték. 1657 és 1685 között körülbelül 300 szabályt vezettek be a hugenották ellen, és ezeket gyakran a papság javasolta. Ezek a szabályzatok életük minden oldalát támadták. Például eltiltották a hugenottákat rengeteg foglalkozástól, amelyek az orvostudománnyal és a joggal kapcsolatosak, sőt még a bábáskodást is megtiltották nekik. A bábáskodással kapcsolatban egy történész a következőképpen érvelt: „Hogyan bízhatták valakinek az életét egy eretnekre, akinek az volt a célja, hogy megdöntse az akkor fennálló rendszert?”

Az elnyomás tovább erősödött 1677-ben. Minden hugenottát, akit azon kaptak, hogy megpróbál egy katolikust áttéríteni, ezer francia font pénzbírságra ítéltek. A felháborítóan magas adókból származó állami jövedelmet használták fel, hogy rávegyék a hugenottákat a megtérésre. 1675-ben a katolikus papság 4,5 millió francia fontot adományozott XIV. Lajos királynak, a következőket fűzve hozzá: „Most hálájának jeleként, hatalma felhasználásával véghez kell vinnie az eretnekség teljes mértékű eltörlését.” A megtértek „megvásárlásának” ez a stratégiája azt eredményezte, hogy három éven belül körülbelül 10 000-en tértek át a katolikus hitre.

1663-ban törvénytelen lett a protestáns hitre való áttérés. Azt is korlátozták, hogy hol élhetnek a hugenották. Egy példa a rendkívüli rendszabályokra, hogy a gyerekek hétéves korukban szüleik akarata ellenére is katolikusokká válhattak. A protestáns szülőket arra kötelezték, hogy fizessék meg a tanítást, melyet gyermekeik a jezsuita vagy más katolikus tanítóktól kaptak.

A hugenották elnyomásának egy másik eszköze a titkos Compagnie du Saint-Sacrement (Szent Szakramentum Társaság) volt. Ez egy katolikus szervezet volt, amelyről Janine Garrisson történésznő azt mondja, hogy az egész Franciaországot felölelő „óriási hálózat” volt. Mivel a legfelsőbb társadalmi körökbe is belátása volt, sem anyagiakban, sem pontos információkban nem szenvedett hiányt. Garrisson elmondja, hogy számtalan taktikájuk volt: „A Compagnie minden eszközt felhasznált a protestáns közösség meggyengítésére: elnyomást és akadályozást, manipulálást és beárulást.” Ennek ellenére azonban a legtöbb hugenotta az üldözésnek ezen időszaka alatt is Franciaországban maradt. Garrisson történésznő megjegyzi: „Nehéz megérteni, miért nem hagyták el a protestánsok nagyobb számban a királyságot, amikor a velük szembeni ellenséges érzület egyre erősödött.” Végül azonban szükségessé vált a menekülés, hogy szabadok legyenek.

Újra minden a régi

A nimwegeni béke (1678) és a regensburgi fegyverszünet (1684) révén XIV. Lajos király megmenekült egy külháborútól. 1685 februárjában a La Manche csatornán túl egy katolikus került a trónra. XIV. Lajos kihasználhatta ezt az új helyzetet. Néhány évvel azelőtt Franciaországban a katolikus papság kiadott négy gallikán cikkelyt, amely korlátozta a pápai hatalmat. XI. Ince pápa ezek után „a francia egyházat majdnem szakadárnak tekintette”. XIV. Lajos tehát a nantes-i ediktum visszavonásával helyreállíthatta elhomályosult hírnevét, valamint megfelelő kapcsolatát a pápával.

A király protestánsokkal szembeni politikája teljesen nyilvánvalóvá vált. A szolid módszerek (meggyőzés és rendelkezések) nyilvánvalóan nem váltak be. Az újabban alkalmazott dragonyosmegszállása viszont eredményes volt. Így hát 1685-ben XIV. Lajos aláírta a fontainebleau-i ediktumot, amellyel visszavonta a nantes-i ediktumot. Az erőszakos üldözés és ez a visszavonás sokkal rosszabb helyzetbe sodorta a hugenottákat, mint amilyenben a nantes-i ediktum kiadása előtt voltak. Mit tesznek most?

Elrejtőzni, küzdeni vagy menekülni?

Néhány hugenotta azt választotta, hogy titokban gyakorolja az imádatot. Mivel az összejöveteli helyeiket lerombolták, és betiltották a nyilvános imádatot, a „sivatag egyházához”, vagyis a földalatti imádathoz fordultak. Ezt annak ellenére tették, hogy azok, akik ilyen összejöveteleket tartottak, az 1686 júliusában kiadott törvény szerint annak a kockázatnak voltak kitéve, hogy halálra ítélik őket. Néhány hugenotta feladta a hitét, mivel úgy gondolta, később így lehetővé válik, hogy újra megtérjen. Az ilyen megtértek felszínesen gyakorolták a katolikus hitet, a későbbi nemzedékek pedig ezt a példát követték.

A kormány próbálta megszilárdítani a megtéréseket. Hogy az újonnan megtérők munkához juthassanak, be kellett mutatniuk a katolikusságukat igazoló tanúsítvány, amelyet a helyi lelkész írt alá, aki figyelemmel kísérte, hogy látogatják-e a templomot. Ha a gyerekeket nem keresztelték meg és nem nevelték katolikusnak, elvehették őket a szüleiktől. Az iskolák a katolikus oktatást támogatták. Erőfeszítéseket tettek katolikuspárti vallásos művek készítésére „a Könyv [a Biblia] embereinek” — ahogyan a protestánsokat nevezték akkor. A kormány több mint egymillió könyvet nyomtatott és küldött szét nekik azokra a területekre, ahol nagy számban tértek át a katolikus hitre. Rendkívüli rendszabályokat hoztak; ha például valaki beteg volt, és visszautasította a katolikus utolsó kenetet, azután pedig felgyógyult, életfogytiglani börtönbüntetésre vagy gályarabságra ítélték. Ha pedig később meghalt, testét csupán kidobták, mint valami szemetet, javait pedig elkobozták.

Néhány hugenotta a fegyveres ellenállást választotta. Cévennek területén — amely lakóinak vallásos hevességéről volt ismert — a camisard-oknak nevezett harcoló hugenották 1702-ben fellázadtak. A camisard-ok rajtaütéseire és éjszakai támadásaira reagálva a kormánycsapatok falvakat gyújtottak fel. Bár a helyenkénti hugenottatámadások folytatódtak egy ideig, 1710-re Lajos király erős hadserege megsemmisítette a camisard-okat.

A hugenották egy másik reakciója az volt, hogy elhagyták Franciaországot. Ezt a kivándorlást valóságos diaszpórának nevezték. A legtöbb hugenotta a meneküléskor mindenét elvesztette, mivel az állam elkobozta a javait, ennek a vagyonnak egy részét pedig a katolikus egyház kapta meg. A menekülés tehát nem volt könnyű. A francia kormány gyorsan reagált a történtekre; őriztette a kivezető utakat, és átkutattatta a hajókat. A Franciaországból elinduló hajókat kalózok támadták meg, mivel a menekülők elfogásáért pénzjutalmat kaptak. Azok a hugenották, akiket menekülés közben elfogtak, kemény megtorlással néztek szembe. A helyzetet még rosszabbá tette, hogy a közösségekben dolgozó kémek megpróbálták megtudni azoknak a neveit, akik tervezték a menekülést, valamint az útvonalukat. Mindennaposak voltak a lefoglalt levelek, hamisítások és fondorlatok.

A menedék, ahol szívesen fogadják őket

A hugenották Franciaországból való menekülését, valamint fogadtatásukat a befogadó országokban a „menedék” néven ismerték. A hugenották Hollandiába, Svájcba, Németországba és Angliába menekültek. Később néhányan Skandináviába, Amerikába, Írországba, a Nyugat-indiai-szigetekre, Dél-Afrikába és Oroszországba mentek.

Sok európai ország ediktumokat bocsátott ki, amelyekben a hugenottákat a bevándorlásra bátorította. A felajánlott ösztönző segítségek között volt például a szabad honosítás, az adók alól való mentesítés, és a szabad céhtagság. Elisabeth Labrousse történésznő szerint a hugenották főként „fiatal férfiak voltak . . ., bátor, erős állampolgárok rendkívüli erkölcsi értékekkel”. Így Franciaország, hatalmának csúcsán a kereskedelem számos területén elveszítette képzett munkásait. Igen, „a javak, a vagyon és a szakmai gyakorlat” külföldre került. Vallási és politikai tényezők is szerepet játszottak abban, hogy menedéket kínáltak a hugenottáknak. De melyek voltak a hosszú távú következményei ennek a kivándorlásnak?

A nantes-i ediktum visszavonása és az azt követő üldözés kedvezőtlen nemzetközi reakciókat váltott ki. Orániai Vilmos a franciaellenes érzéseket használta ki arra, hogy Hollandia uralkodója legyen. Hugenotta hivatalnokok segítségével a katolikus II. Jakab után ő lett Nagy-Britannia királya is. Philippe Joutard történész kifejti, hogy „XIV. Lajos protestánsokkal szemben gyakorolt politikája volt az egyik alapvető oka annak, hogy II. Jakab uralkodását megdöntötték, [és] megalakították az Augsburgi Ligát . . . [Ezek] az események fordulópontot jelentettek Európa történelmében, és oda vezettek, hogy a francia uralmat angol uralom váltotta fel.”

A hugenották fontos kulturális szerepet töltöttek be Európában. Újonnan szerzett szabadságukat arra használták fel, hogy olyan irodalmat készítsenek, amely támogatja a felvilágosodás filozófiájának és a tolerancia eszméinek kialakulását. Például egy francia protestáns fordította le az angol filozófus, John Locke műveit, amelyek a természetjog eszméjét hirdették. Más protestáns írók a lelkiismereti szabadság fontosságát hangsúlyozták. Kialakult az a gondolat, hogy az uralkodóknak való engedelmesség viszonylagos, és figyelmen kívül lehet hagyni, amennyiben megszegik a néppel kötött megállapodást. Ezért — ahogyan Charles Read történész kifejti — a nantes-i ediktum visszavonása „az egyik nyilvánvaló oka volt a francia forradalom kirobbanásának”.

Vajon levonták a tanulságot?

Látva, hogy az üldözés az ellenkező hatást váltotta ki, valamint látva a veszteséget, melyet az állam az értékes embereket illetően elszenvedett, XIV. Lajos királyt a katonai tanácsadója, Vauban márki arra sürgette, hogy állítsa vissza a nantes-i ediktumot, kijelentve: „A szívek megtérése csakis Istentől függ.” Miért nem tanult mégsem a francia állam a leckéből, és miért nem állította vissza a határozatot? Az egyik ok, amely ehhez hozzájárult, kétségkívül az volt, hogy a király félt az állam meggyengülésétől. Továbbá ideje volt, hogy támogassa a katolikus megújulást, és ezzel hozzájárult a XVII. századi Franciaország vallásos türelmetlenségéhez.

A visszavonást követő események láttán egyesek ezt kérdezhetik: „Mennyi pluralizmust tud egy társadalom megengedni és eltűrni?” Ahogyan a történészek megjegyezték, valóban nem lehet úgy gondolni a hugenották történetére, hogy ne gondolkodnánk el „a hatalom működésén és annak romlottságán”. A mai társadalmakban egyre növekvő számban vannak a soknemzetiségűek és különféle vallásúak, ezért a hugenották menekülése, hogy szabadok legyenek, erőteljesen emlékeztet arra, hogy mi történik, amikor a vallástól ösztönzött politika felülkerekedik az emberek legjobb érdekein.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

Erőszakkal térítenek

a dragonyosmegszállásokkal

Néhányan a dragonyosokat „kiváló misszionáriusoknak” tekintették. A hugenották között azonban pánikot keltettek, és néhány esetben egész falvak tértek át a katolikus hitre pusztán azért, mert meghallották az érkezésüket. De kik voltak ezek a dragonyosok?

A dragonyosok jól felfegyverzett katonák voltak, akik hugenották házaiban szálltak meg, hogy megfélemlítsék a lakosokat. Az, hogy ilyen módon alkalmazták a dragonyosokat, dragonyosmegszállás néven vált ismertté. Hogy növeljék a családokra rótt terheket, egy házhoz annyi katonát küldtek, hogy az aránytalanul sok volt a család erőforrásaihoz képest. A dragonyosok felhatalmazást kaptak arra, hogy kegyetlenül bánjanak a családokkal, ne hagyják őket aludni, és tönkretegyék a javaikat. Ha a lakosok megtagadták volna a protestáns hitet, a dragonyosok otthagyták volna őket.

A dragonyosmegszállásokat használták fel arra, hogy 1681-ben térítéseket hajtsanak végre Poitouban, Nyugat-Franciaországban, egy olyan területen, ahol sok hugenotta élt. Néhány hónapon belül 30 000-35 000-en tértek át. Ugyanezekhez az eszközökhöz folyamodtak 1685-ben, egy másik hugenotta területen. Néhány hónap alatt elérték, hogy 300 000-400 000-en tagadták meg a hitüket. Jean Quéniart történész szerint a dragonyosmegszállások sikerei „elkerülhetetlenné tették a [toleranciát mutató nantes-i ediktum] visszavonását, amely most lehetségesnek látszott”.

[Forrásjelzés]

© Cliché Bibliothèque Nationale de France, Paris

[Kép a 25. oldalon]

Ez az 1689-es nyilatkozat menedéket ajánlott a francia protestánsoknak, akik szabadulást kerestek a vallási elnyomás alól

[Forrásjelzés]

By permission of The Huguenot Library, Huguenot Society of Great Britain and Ireland, London

[Kép a 26. oldalon]

A nantes-i ediktumot visszavonó dokumentum, 1685 (A dokumentum első oldala)

[Forrásjelzés]

Documents conservés au Centre Historique des Archives nationales à Paris

[Kép a 26. oldalon]

Sok protestáns templomot leromboltak

[Forrásjelzés]

© Cliché Bibliothèque Nationale de France, Paris