Egy „eretnek” bírósági tárgyalása és kivégzése
AZ ÉBREDJETEK! OLASZORSZÁGI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
A SÖTÉT tárgyalóterem egyik oldalán áll a magasztos, tiszteletet keltő bírói pad. Az elnöknek középen van a helye, és ezt egy sötét ruhából készült díszmennyezet borítja, amely fölött egy nagy fakereszt van, s ez uralja az egész helyiséget. Előtte áll a vádlottak padja.
Gyakran így jellemezték a kegyetlen katolikus inkvizíció bíróságait. A szerencsétlen vádlott ellen hozott borzasztó vád az „eretnekség” volt, mely szó a kínvallatás és a máglyahalál képét idézi az elmébe. Az inkvizíció (mely szó a latin inquiro igéből ered, s a jelentése: ’kutat valami után’) egy különleges egyházi törvényszék volt, és azért állították fel, hogy kiirtsák az eretnekséget, amely azt foglalta magában, hogy felfogásbeli vagy tanításbeli dolgok nem voltak összhangban a római katolikus tanításokkal.
A katolikus forrásművek azt állítják, hogy ezt fokozatosan szervezték meg. III. Lucius pápa 1184-ben hozta létre az inkvizíciót a veronai zsinaton, és a többi pápa ennek megszervezését és eljárásmódját finomította — ha egyáltalán lehet ilyen szót használni ennek a szörnyű intézménynek a leírására. A XIII. században IX. Gergely pápa Európa különböző részein állított fel inkvizitorikus törvényszékeket.
A hírhedt spanyol inkvizíciót 1478-ban állították fel egy pápai bullával, melyet IV. Sixtus pápa bocsátott ki Ferdinánd és Izabella uralkodók kérésére. Azért állították fel, hogy szembeszálljanak azokkal a zsidókkal, akik az üldözés elkerülése végett a katolikus hitre való áttérést színlelték; azokkal a mórokkal, akik az iszlámot követték, de ugyanazért mint a zsidók, áttértek a katolicizmusra; és a spanyol eretnekekkel. Spanyolországban az első főinkvizítor egy Domonkos-rendi szerzetes, Thomas de Torquemada volt, aki fanatikus buzgalma miatt az inkvizíció legszörnyűbb vonásainak jelképévé vált.
A római inkvizíciót III. Pál pápa szervezte meg 1542-ben, melynek az egész katolikus világ fölé kiterjedt a hatásköre. Hat bíborosból álló központi törvényszéket nevezett ki, melyet a Szent Római Kongregáció és Egyetemes Inkvizíció névvel illetett — ez olyan egyházi testület volt, amely „a terror végrehajtó hatalmává” vált, és „ami egész Rómát félelemmel töltötte el” (Dizionario Enciclopedico Italiano). Az eretnekek kivégzése azokat az országokat tartotta rettegésben, amelyeket a katolikus hierarchia tartott hatalmában.
Bírósági tárgyalás és autodafé
A történelem kimutatja, hogy az inkvizítorok azokat az embereket kínozták meg, akiket eretnekséggel vádoltak, hogy így vallomást csikarjanak ki belőlük. Abbeli erőfeszítésükben, hogy a minimálisra csökkentsék az inkvizíció bűnösségét, katolikus szövegmagyarázók azt írták, hogy az akkori időkben a kínzás a világi törvényszékeken is megszokott volt. De vajon ez megindokolja az olyan szolgák által véghezvitt tevékenységet, akik azt állították magukról, hogy Krisztus képviselői? Vajon nem azt a könyörületet kellett volna kimutatniuk, amelyet Jézus mutatott az ellenségeivel kapcsolatban? Ahhoz, hogy tárgyilagosan tekintsük ezt a dolgot, egy egyszerű kérdést kellene fontolóra vennünk: Krisztus Jézus megkínozta volna azokat, akik vitatták a tanításait? Jézus a következőt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, jól tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek” (Lukács 6:27).
Az inkvizíció a vádlottnak semmilyen igazságszolgáltatást sem biztosított. Az inkvizítornak gyakorlatilag korlátlan hatalma volt. „A sejtés, a vádaskodások, sőt még a szóbeszéd is elegendő volt az inkvizítornak ahhoz, hogy beidézzen egy személyt az előtte való megjelenésre” (Enciclopedia Cattolica). Italo Mereu jogi történész azt állítja, hogy maga a katolikus hierarchia gondolta ki és tette magáévá az igazságszolgáltatás inkvizicionális rendszerét, s ezzel felhagytak a rómaiak által létrehozott ősi vádrendszerrel. A római jog megkívánta, hogy a vádoló bizonyítsa állítását. Ha bármilyen kétség merült fel, jobb volt felmenteni a személyt, mint annak a kockázatnak kitenni, hogy ártatlanul ítéljék el. A katolikus hierarchia ezt az alapelvet azzal az elképzeléssel cserélte fel, hogy a gyanítás előre feltételezi a bűnösséget, és a vádlottnak kellett bebizonyítania az ártatlanságát. A vád tanúinak (besúgók) nevét titokban tartották, a védőügyvéd pedig — amikor volt ilyen — a szégyenbélyeget és állásának elvesztését kockáztatta, ha a feltételezett eretneket sikeresen megvédte. Ennek következtében, ahogyan azt az Enciclopedia Cattolica elismeri, „a vádlott valójában védtelen volt. Az ügyvéd ezek után csupán azt tanácsolhatta a bűnösnek, hogy tegyen vallomást!”
A tárgyalás az autodaféval érte el csúcspontját, mely portugál kifejezésnek a jelentése: ’a hit cselekedete’. Mi volt ez? A kor grafikái megmutatják, hogy az eretnekséggel vádolt szerencsétlen emberek rettenetes látvány áldozataivá váltak. A Dizionario Ecclesiastico című kiadvány úgy határozza meg az autodafét, mint „a megbékéltetés nyilvános tettét, amelyet az elítélt és a bűnbánó eretnekek mutattak be”, miután a büntetőítéletüket felolvasták.
Az eretnekek büntetőítéletét és kivégzését elnapolták, hogy így egy évben kétszer vagy többször is számos elítéltet egyszerre tudjanak kivégezni szörnyű látványosságként. Hosszú eretnekkörmenetet mutattak be azok előtt a nézelődők előtt, akik a rémület és a szadista elragadtatás vegyes érzéseivel vettek részt az eseményen. Az elítélteknek egy nagy tér közepén fel kellett mászniuk egy állványra, ítéletüket pedig hangosan felolvasták. Akik visszavonták állításukat, azaz megtagadták eretnek elveiket, felmentették a végzetes kiátkozás alól, és különféle büntetéseket róttak ki rájuk, melybe beletartozott az életfogytig tartó börtönbüntetés is. Akik nem vonták vissza állításaikat, de az utolsó pillanatban meggyóntak egy papnak, azokat átadták a polgári hatóságoknak, hogy megfojtsák, felakasszák vagy lefejezzék, ezt követően pedig megégessék őket. A bűnbánat nélküli személyeket élve elégették. Maga a kivégzés egy kis idő elteltével következett be, egy másik nyilvános látványosságot követően.
A római inkvizíció tevékenységét a lehető legnagyobb titok vette körül. A tudósoknak még napjainkban sem engedélyezik, hogy az irattárában ennek utánanézzenek. A türelmes kutatások azonban számos, Rómában megtartott törvényszéki tárgyalás dokumentációit hozták napvilágra. Mit tárnak fel ezek?
Egy magas rangú pap tárgyalása
A firenzei születésű Pietro Carnesecchi a XVI. század elején gyors előrehaladást tett egyházi pályafutásában VII. Kelemen pápa udvarában, aki személyi titkárának nevezte ki. Carnesecchi pályafutása azonban derékba tört, amikor a pápa meghalt. Később olyan nemesekkel és egyházi személyekkel ismerkedett meg, akik hozzá hasonlóan a protestáns reformáció által tanított számos tantételt elfogadták. Ennek következtében háromszor törvényszék elé állították. Halálra ítélték, lefejezték, a testét pedig elégették.
Carnesecchi börtönbüntetését a kommentátorok úgy írták le, mint ami még a halálnál is rosszabb volt. Hogy ellenállását megtörjék, megkínozták és éheztették. 1567. szeptember 21-én ünnepélyes autodaféját szinte az összes római bíboros jelenlétében hajtották végre. Carnesecchi ítéletét felolvasták a tömeg előtti vesztőhelyen. Ezt a szokásos formában és egy imával fejezték be; a polgári bíróság tagjainak, akiknek az eretneket már éppen átadták, az volt a feladatuk, hogy mérsékeljék a Carnesecchire kiszabott ítéletet, és ne okozzanak halált vagy túl sok vért. Vajon ez nem a képmutatás tetőfoka volt? Az inkvizítorok ki akarták törölni a létből az eretnekeket, ugyanakkor úgy tettek, mintha azt követelnék a világi hatóságoktól, hogy gyakoroljanak könyörületességet, hogy így megőrizzék méltóságukat, a vérbűn terhét pedig rájuk hárítsák. Miután felolvasták Carnesecchi ítéletét, ráadták a vezeklőruhát — ez olyan zsákruha, amelyre ha a vétkes bűnbánatot gyakorolt, sárga alapon vörös kereszteket, ha pedig nem bánta meg bűneit, akkor fekete alapon lángnyelveket és ördögöket festettek. Az ítéletet tíz nap múlva hajtották végre.
Miért vádolták ezt a korábban pápai titkárt eretnekséggel? Tárgyalásának jegyzőkönyve, melyre a múlt század végén bukkantak, feltárja, hogy 34 vádban találták bűnösnek, melyek az általa vitatott tantételekre vonatkoztak. Ezek között volt a purgatóriumról, a papok és apácák cölibátusáról, az átlényegülésről, a bérmálásról, a gyónásról, az ételekre vonatkozó tilalomról, a megbocsátásról és a „szentekhez” való imádkozásról szóló tanítás. A nyolcadik vád különösen érdekes. (Lásd a 21. oldalon lévő bekeretezett részt.) Mivel az inkvizíció halálra ítélte azokat, akik hitük alapjául egyedül „a Szentírásban kifejezésre juttatott Isten szavát” fogadták el, ez világosan megmutatta, hogy a katolikus egyház nem úgy tekinti a Szent Bibliát, mint egyedüli ihletett forrást. Nem meglepő hát, hogy sok egyházi tanítás nem az Írásokon, hanem az egyház hagyományán alapszik.
Egy fiatal diák kivégzése
Pomponio Algierinek, aki 1531-ben született Nápolyhoz közel, a rövid és megindító élettörténete nem igazán ismert, de számos tudósnak köszönhetően, akik szorgalmasan történelmi kutatásokat végeztek, az idő homályából felbukkant. Míg a Padovai Egyetemen tanult, Algieri olyan tanárokkal és diákokkal lépett kapcsolatba, akik Európa különböző részeiről származtak, és így állítólagos eretnekeket, valamint a protestáns reformáció tantételeit ismerte meg. Az Írások iránti érdeklődése nőtt.
Kezdte elhinni, hogy egyedül csak a Biblia ihletett, és így számos katolikus tantételt utasított el, mint például a gyónást, a bérmálást, a purgatóriumot, az átlényegülést, a „szentek” közbenjárását, valamint azt a tanítást, hogy a pápa Krisztus helytartója.
Algierit letartóztatták, és a padovai inkvizíció elé állították. Inkvizítorainak a következőt mondta: „Készségesen megyek vissza a börtönbe, még akkor is, ha meg kell halnom, ha ez Isten akarata. Isten az ő ragyogása által mindenkire nagyobb fényt fog kiárasztani. Minden kínzást szívesen elviselek, mert Krisztus, a lesújtott lelkek tökéletes Vigasztalója, aki számomra világítótest és igaz fény, képes eloszlatni minden sötétséget.” A római inkvizíció ezután elérte, hogy kiadják őt neki, és halálra ítélte.
Algieri 25 éves volt, amikor meghalt. Azon a napon, amikor kivégezték Rómában, elutasította a gyónást és az áldozást. Kivégzőeszköze az átlagosnál még kegyetlenebb volt. Nem egy farakáson égették el. Ehelyett éghető anyagokkal — olajjal, szurokkal és gyantával — megtöltött nagy üstöt helyeztek a vesztőhelyre, melyet jól láthatott a tömeg. A fiatalembert megkötözték, és beleeresztették az üstbe, tartalmát pedig meggyújtották. Lassan, elevenen égették el.
A súlyos bűn másik forrása
Carnesecchi, Algieri és mások, akiket az inkvizíció a halálra adott, nem teljesen értették az Írásokat. Az ismeret csak a dolgok e rendszerének ’a végső idejében’ vált „nagyobbá”. Ennek ellenére ők hajlandók voltak meghalni „a tudás” egy bizonyos mértékéért, melyet Isten Szavából meg tudtak szerezni (Dániel 12:4).
Még a protestánsok is — beleértve néhány reformátorukat — máglyára küldtek egyes másképpen gondolkodókat, vagy a világi hatóságok segítségével katolikusokat gyilkoltattak le. Kálvin például, bár jobban szerette a lefejezést, Szervét Mihályt Háromság-ellenes eretnekként elevenen elégettette.
Az a tény, hogy az eretnekek üldözése és kivégzése a katolikusoknál és a protestánsoknál egyaránt általános volt, még egyáltalán nem szolgál ezeknek a tetteknek a mentségére. A vallásos papi hierarchiát azonban még további súlyos felelősség terheli: azt állította, hogy a gyilkolásokra Írás szerinti joguk van, majd pedig úgy cselekedett, mintha maga Isten rendelt volna el ilyen tetteket. Vajon ez nem hoz szégyent Isten nevére? Számos tudós azt állítja, hogy Ágoston, a híres katolikus „egyházatya”, volt az első, aki támogatta a „vallásos” kényszer alapelvét — azt, hogy erőszakot alkalmazzanak az eretnekség elleni küzdelemben. Abbeli kísérletében, hogy e gyakorlat igazolására a Bibliát használja, Jézusnak a Lukács 14:16–24-ben található példázatának szavait idézte: „kényszeríts bejőni mindenkit.” Ezek a szavak, amelyeket Ágoston eltorzított, nyilvánvalóan a nagylelkű vendégszeretetre utalnak, nem pedig a kegyetlen kényszerre.
Figyelemre méltó, hogy még amikor az inkvizíció működött, a vallásos tolerancia támogatói az eretnekek üldözése ellen tiltakoztak, és a búzáról, valamint a konkolyról szóló példázatot idézték (Máté 13:24–30, 36–43). Az egyikük Desiderius Erasmus (Rotterdami Erasmus) volt, aki azt mondta, hogy Isten a szántóföld Tulajdonosa, és ő meg akarja tűrni az eretnekeket, vagyis a konkolyt. Másrészt Luther Márton erőszakot szított a másképpen gondolkodó földművesek ellen, és közel 100 000-et legyilkoltatott.
Felismerve a kereszténység vallásainak súlyos felelősségét, hogy hozzájárultak az úgynevezett eretnekek üldözéséhez, minek a megtevésére sarkalljon ez bennünket? Biztosan az Isten Szavának igaz ismerete után szeretnénk kutatni. Jézus azt mondta, hogy az igaz keresztények ismertetőjele az Isten és az embertársaik iránti szeretet — ez olyanfajta szeretet, amely nyilvánvalóan nem enged teret az erőszaknak (Máté 22:37–40; János 13:34, 35; 17:3).
[Kiemelt rész a 21. oldalon]
Néhány vád, amelyben Carnesecchi bűnösnek találtatott
8. „Azt . . . [állítod], hogy semmi mást nem szabad elhinni, csak Isten szavát, ami a Szentírásban jut kifejezésre.”
12. „Azt . . . [hiszed], hogy a szent gyónás nem de jure Divino [az isteni törvény szerint van], és azt, hogy ezt nem Krisztus alapította, s az Írások sem igazolják, valamint, hogy semmilyen más gyónásra nincs szükség, mint arra, hogy magának Istennek mondjuk ezt el.”
15. „Kétségbe vonod a purgatóriumot.”
16. „A Makkabeusok könyvét, mely a halottakért való könyörgéssel foglalkozik, apokrifnak tekinted.”
[Kép forrásának jelzése a 18. oldalon]
The Complete Encyclopedia of Illustration/J. G. Heck