„Amit a madár az esőben keres...”

Az Ébredjetek! nigériai tudósítójától

AMIKOR a Nigéria déli részén lévő kicsiny gyülekezetünk megkapta a világszerte terjesztésre kerülő, 34. számú Királyság-hírek traktátusszállítmányt, alig vártuk, hogy a területünk minden részére elvigyünk belőle példányokat. Ez nem volt könnyű feladat. A területünkön olyan települések vannak, ahol kasszavát, jamgyökeret és más élelmet termesztenek. Ezek a települések a trópusi esőerdők mélyén helyezkednek el. Nehéz, de semmi esetre sem lehetetlen elérni őket. Végül is Isten akarata az, hogy a jó hír mindenfajta embert elérjen, még a dzsungelban élő földműveseket is (1Timótheus 2:3, 4).

Így hát 1995. október 16-án közülünk 18-an reggel fél nyolckor útnak indultunk a tőlünk úgy 3,5 kilométerre fekvő Abomgbada nevű település felé. Útközben át kellett gázolnunk egy patakon. A víz derékig ért.

Ahhoz hogy még ugyanazon a napon elérjünk egy másik települést, egy nagyobb patakon kellett átgázolnunk. Ez alkalommal csak négy testvér és egy testvérnő tette ezt meg. A csoport többi tagja hátramaradt.

Azon a napon sok halló fülű emberre találtunk. Örömünkhöz még az is hozzájárult, amit mi a bozótos ajándékának neveztünk. Útközben szedtünk és ettünk egy kis szabadon termett gyümölcsöt. Vendégszerető földművesekkel találkoztunk, akik értékelték azon erőfeszítéseinket, hogy elmentünk hozzájuk — narancsot adtak nekünk szomjunk oltására. Körülbelül 250 emberrel találkoztunk, és a nálunk lévő összes traktátust elterjesztettük.

Nagyobb kihívás

Igazi kihívással csak két nappal később találkoztunk. Tizenkét kilométerrel arrébb volt az Ose Anasi nevű település, amit talán még sohasem kerestek fel szervezett prédikálás keretében. Néhányunknak fenntartásaink voltak azzal kapcsolatban, hogy odamenjünk. Az Urasi-folyón való átkelés kockázatos volt, és sokan közülünk nem tudtak úszni. Az éles farönkök miatt az átgázolás veszélyes lehet. A saras területek csúszósak, az esések pedig sérüléseket okozhatnak. A kézzel csinált hidak közül néhány nem volt erős. Kígyók, krokodilok voltak ott, a patakok pedig piócáktól hemzsegtek.

Tizenhatan úgy határoztunk, hogy még így is nekivágunk. Körülbelül másfél kilométert tettünk meg, mielőtt beszálltunk egy kenuba, hogy átmenjünk a gyors folyású, veszélyes Urasi-folyón. Ahhoz hogy elérjük a kenut, le kellett mennünk egy meredek dombon. Ekkor, az esős évszak idején a folyó éppen áradt. Az egész területen agyagos talaj volt, és az esős évszakban ez nagyon csúszós. Amikor kiszálltunk a kenuból, észrevettük, hogy az ösvény patakká alakult, mely helyenként az 1 méteres mélységet is elérte. Ekkor kezdődtek az igazi nehézségeink.

Úgy 30 percig gázoltunk ebben a patakmederben. A talaj annyira csúszós volt, hogy sokan beleestünk a sáros vízbe, így csurom vizesek lettek a Bibliáink, a folyóirataink és a traktátusaink. Mivel jó kedvünk volt, amikor valamelyikőnk elesett, mindannyian jót nevettünk — még az is, aki elesett.

Amint átmentünk egy kis patakon, piócák tapadtak a lábunkra. Az egyik fiatal testvérnő, akinek a lábán pióca lakmározott, hatalmasat sikoltott. Még azután is sikoltozott, amikor a piócát leszedtük róla. Ehhez az esethez is jó humorérzékkel álltunk hozzá, mint ami része a kalandunknak, és folytattuk utunkat.

Amikor egy másik patakon mentünk keresztül, az egyik testvér úgy döntött, hogy nem gázol át, mint a többiek, hanem átugrik rajta. A vizet megúszta, de nem a sarat. Megcsúszott, majd belehuppant a sárba. Felállt, megnézte magát, és úgy találta, hogy nem sérült meg, majd ezt mondta: „Semmi baj, ez része az élménynek.” Emlékezetünkbe idéztük, hogy Pál apostol is ’veszedelemmel’ találta magát szemben a „folyó vizeken”, melyek talán sokkal nagyobbak voltak a mieinknél (2Korinthus 11:26).

Kézzel csinált hídon mentünk át — ez veszélyesnek látszott, de mindannyian át tudtunk rajta menni. Ezután a terület még csúszósabbá vált, így az esések még gyakoribbak lettek.

Volt velünk egy majdnem 70 éves, általános úttörő testvér is. Azon a reggelen odajött hozzánk, hogy jó utat kívánjon. Miután azonban Jehova áldásáért imádkoztunk, ezt kérdezte: „Hogyan maradhatnék itthon, amíg ti prédikálni vagytok?” Ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön, és bárki bármit is mondott volna, nem maradt volna otthon. Azt mondta, hogy Jehova vele lesz. Így hát ő is velünk jött.

Amikor a csúszós földön hanyatt esett, senki sem nevetett. Aggódva kérdeztük tőle, hogy megütötte-e magát. Ezt válaszolta: „Nem. Lassan estem el, hogy így ne okozzak kárt a földnek.” Megkönnyebbülten felnevettünk, és az Ésaiás 40:31 jutott az eszünkbe, amely azt írja, hogy „a kik az Úrban bíznak, erejök megújul”.

Értékelést kifejező hallgatók

Végül megérkeztünk a célállomásunkra. Az emberek reagálása igen buzdító volt. Egy ember megijedt, amikor látta, hogy a kunyhója felé tartunk, de amikor megtudta, kik vagyunk, ezt mondta: „Nehezen tudom elhinni, hogy csak azért tették meg ezt a nehéz utat, hogy prédikáljanak nekünk. Értékeljük ezt.” Erre egy helybeli közmondással válaszoltunk: „Amit a madár az esőben keres, az fontos neki.” A férfi értette, mit akarunk ezzel mondani.

Egy másik földműves a következőt mondta: „Ha a prédikálás ezt a helyet is elérte, az azt jelenti, hogy a megmenekülés ért el bennünket.” Sokan kérdéseket tettek fel, mi pedig válaszoltunk rájuk. Kérték, hogy máskor is jöjjünk el, és megígértük nekik, hogy így teszünk.

Ose Anasiban 112 traktátust helyeztünk el — ennyi volt nálunk. Összesen körülbelül 220 személynek tanúskodtunk.

Útban hazafelé eltévedtünk. Másfél órát venne igénybe, hogy visszataláljunk a táborhelyünkre, az este pedig gyorsan közeledett. Halkan imádkoztunk Jehovához, és elhatároztuk, hogy elindulunk, bár ez azt jelentette, hogy át kell gázolnunk egy veszélyekkel teli patakon, mely a csípőnkig ér.

Miután ezt megtettük, megtaláltuk az utunkat, és nagy meglepetésünkre rájöttünk, hogy már a hazafelé vezető út négyötödénél vagyunk. Kiderült, hogy az eltévedésünk rövidebb úthoz vezetett, s így az utunkat legalább egy órával rövidebb idő alatt tettük meg! Természetesen mindannyian boldogok voltunk, és köszönetet mondtunk Jehovának. Napnyugtakor értünk haza — fáradtak és éhesek voltunk, de nagyon boldogok.

Később, amikor a nap élményeiről beszélgettünk, az egyik testvérnő ezt mondta: „Már hallottam arról a helyről, ahova mentünk, így tudtam, hogy el fogok esni. Ha ez nem a jó hír érdekében történt volna, a világ minden kincséért sem mentem volna el oda!” Az egyik testvér így kiáltott fel: „A jó hír végre elérte Ose Anasit is!”

[Képek a 23. oldalon]

Átkelés egy helybeli hídon

Sok patakon mentünk keresztül, mely piócáktól hemzsegett

Ennek a kockázatos ösvénynek az alján szálltunk be egy kenuba, hogy átkeljünk az Urasi-folyón