Amiért a gyermekek jó katonák

— ÖLTÉL?

— Nem.

— VOLT FEGYVERED?

— Igen.

— CÉLOZTÁL A FEGYVERREL?

— Igen.

— LŐTTÉL VELE?

— Igen.

— MI TÖRTÉNT?

— Csak elestek.

(A World Press Review 1996. januári száma.)

EZ A szörnyű beszélgetés, amely egy szociális dolgozó és egy afrikai gyermekkatona között folyt, feltárja azt a zavart, ami a múlt elfogadásával küzdő fiatal elméjében van.

Az utóbbi években 25 országban csatlakoztak 16 éven aluli gyermekek a harcokhoz. Egyedül 1988-ban mintegy 200 000 gyermek vett tevékenyen részt a háborúkban. Mivel a felnőttek manipulálják őket, ezért a gyermekkatonák is áldozatokká válnak.

Értékük mint katonáké

A múltban, amikor a hadseregek dárdákkal és kardokkal harcoltak, egy gyermeknek csak kevés esélye volt arra, hogy a csatában életben marad egy olyan felnőttel szemben, aki hasonló fegyvert forgat. Most azonban a könnyűfegyverek korában élünk. Manapság egy rohamfegyverrel — például egy szovjet gyártmányú AK—47-essel vagy egy amerikai gyártmányú M—16-ossal — ellátott gyermek egyenrangú ellenfele egy felnőttnek.

Ezek a fegyverek nem csupán könnyűek, de egyszerű őket használni és karbantartani is. Egy AK—47-est egy tízéves gyermek is szét tud szedni és össze tud rakni. Ezekből a fegyverekből bőséges mennyiség van. Mintegy 55 millió AK—47-est adtak már el. Egy afrikai országban csupán 6 dollárért árusítják őket. Az M—16-osokból is nagyon sok van, és ezek is igen olcsók.

Amellett, hogy ügyesen tudják kezelni a rohamfegyvereket, a gyermekek más okokból is értékes katonák. Ők nem kérnek fizetést, és csak ritkán futamodnak meg. Továbbá a gyermekek nagyon vágynak arra, hogy az idősek kedvére tegyenek. Jó és rossz érzéküket az a vágy homályosítja el, hogy bármilyen felszabadítási vagy gerillacsoport elfogadja őket, amely a „családjukká” válik.

Sokan közülük a vakmerőségre is hajlanak. Nyugat-Afrikában egy katonai megfigyelő a következő magyarázatot adta: „Mivel úgy tűnik, hogy [a gyermekek] nem ugyanúgy értelmezik a halált, mint az idősebb katonák, ők kevésbé valószínű, hogy feladják a harcot a reménytelen helyzetekben.” Egy libériai fiú, akinek Gyilkoló Gép Kapitány volt a neve, így hencegett: „Amikor a nagy emberek megfordultak és elfutottak, mi, kisfiúk ott maradtunk harcolni.”

Ironikus, hogy bár a fiúk jó katonák, általában őket tekintik a leginkább feláldozhatónak. A Közel-Kelet egyik háborújában a gyermekkatonákból álló csoportokat utasították arra, hogy elöl menjenek az aknamezőkön.

Toborzás és átformálás

Néhány gyermek kalandvágyból csatlakozik a hadsereghez vagy a lázadó mozgalmakhoz. Illetve amikor veszély fenyeget, és a családokban zűrzavar támad, egy katonai alakulat a biztonság érzését nyújtja, és pótcsaláddá válik. Az Egyesült Nemzetek Gyermeksegélyezési Alapja a következőt mondja: „Azok a gyermekek, akik erőszakkal körülvéve nőttek fel, ezt az élet állandó részeként tekintik. Mivel egyedül vannak, árvák, meg vannak rémülve, unatkoznak és csalódottak, végül gyakran a harcolást választják.”

Más gyermekek azért csatlakoznak a hadsereghez, mert úgy tűnik nekik, hogy nincs jobb választásuk. Néha, amikor kevés az élelem, és veszély fenyeget, úgy tűnhet, hogy a hadsereghez való csatlakozás a túlélés egyedüli módja.

A gyermekek olykor úgy tekinthetik magukat, mint akik a szociális igazságosságért, a vallásos hitnézetekért vagy a kulturális identitásért harcolnak. Peruban például azok a gyermekek, akiket a gerillacsapatokhoz való csatlakozásra kényszerítenek, hosszú időn át tartó politikai kiképzésen mennek keresztül. Gyakran azonban erre nincs szükség. Brian Milne szociális antropológus, aki délkelet-ázsiai gyermekkatonákat tanulmányozott, ezt mondta: „A gyerekeknek nincsenek elveik vagy ideológiájuk. Őket egyszerűen az egyik vagy a másik oldal befolyásolja és állítja munkába.”

Más gyermekeket viszont rákényszerítenek a csatlakozásra. Néhány afrikai háborúban a frakciók rajtaütéseket hajtanak végre a falvakban, hogy gyermekeket ejtsenek foglyul, akiket ezután arra kényszerítenek, hogy nézzék végig, vagy vegyenek részt saját családjuk megkínzásában és kivégzésében. Néha arra kényszerítik őket, hogy lőjék le a szüleiket vagy vágják el a torkukat. Ha egyszer már terrorizálták a fiúkat, utána arra ösztönzik őket, hogy ők is terrorizáljanak másokat. Ezek az elállatiasodott fiatalok gyakran olyan kegyetlen tetteket visznek véghez, amilyeneket még az edzett felnőtt katonák sem tennének meg.

Visszatérés a normális életbe

Az ilyen gyermekeknek nem könnyű alkalmazkodni az erőszak nélküli élethez. Az egyik nyugat-afrikai országban egy gyermekekkel foglalkozó központ igazgatója a következőt mondta: „Mindazon gyermekek, akikkel foglalkozunk, különböző mértékben sérültek lelkileg. Egyeseket megerőszakoltak, legyilkoltak és megkínoztak. Legtöbbjüknek alkoholt vagy kábítószert adtak — többnyire marihuánát, de néha még heroint is . . . Elképzelheti, milyen szörnyű hatással vannak ezek a gyermekek elméjére, kik közül néhányan csupán nyolc-kilenc évesek.”

Ugyanez a helyzet a szomszédos Libériában, ahol gyermekek tízezrei élik úgy gyermekkorukat, hogy terrorizálják a vidéken élőket. Nem könnyű a tizenéves őrnagyoknak és tábornokoknak feladni az AK—47-es nyújtotta státusukat és hatalmukat. Egy szomáliai lakos ezt mondta: „Ha van fegyvered, akkor élsz. Ha nincs, akkor életed sincs.”

A gyermekkatonák gyakran a családjuk részéről jövő megtorlás vagy elutasítás miatt nem tudnak visszatérni az otthonukba. Libériában egy gyermektanácsadó ezt mondta: „Az anyák ezt mondják nekünk: »Tartsák meg a fiút. Nem akarjuk ezt a szörnyeteget az otthonunkban.«”

Bár sok gyermek alkalmazkodott a békés élethez, ennek elérése nagymértékű szeretetet, támogatást és megértést kíván a körülöttük élőktől. Ez se a gyermekeknek, se a családjuknak nem könnyű. Mozambikban egy szociális dolgozó így magyarázza: „Azt az életet, amikor elveszel, amit csak akarsz, amikor megmondod másoknak, mit csináljanak, hasonlítsd össze azzal, amikor hazajössz a faludba. Különösen ha 17 éves vagy, és nem tudsz olvasni, és nincs szakmai jártasságod. Unalmas életre vagy ítélve. Meglehetősen nehéz visszamenni oda, ahol mások mondják meg, mit csinálj, és ahol újra kell kezdened az első osztályt.”

[Kiemelt rész az 5. oldalon]

A tizenhárom éves Anwar Afganisztánban él. Miután már hat csatában szolgált, a hetedikben gyilkolt először. Két katonát közelről lelőtt, majd megdöfködte őket a puskatussal, hogy megbizonyosodjon róla, meghaltak-e. Amikor megkérdezték tőle, hogyan érez az esettel kapcsolatban, úgy tűnt, Anwar zavarba jön a kérdés miatt. „Boldog voltam, mert megöltem őket” — mondta.

Ugyanebben a csatában Anwar katonatársai elfogtak négy embert az ellenséges csapatból. Ezután a foglyokat megkötözték, bekötötték a szemüket, és lelőtték őket. Hogyan érzett Anwar emiatt? A fiatal harcos felhúzta egyik szemöldökét, majd lassan és határozottan, mintha egy együgyű emberhez beszélne, ezt válaszolta: „Boldog voltam.”

[Kiemelt rész a 6. oldalon]

Nyugat-Afrikában egy hamarosan szabaduló rabot megbilincseltek, de a katonai parancsnok elvesztette a kulcsokat. A parancsnok úgy oldotta meg a problémát, hogy utasítást adott egy fiúkatonának, vágja le a rab mindkét kezét. A fiú ezt mondja: „Álmaimban még mindig hallom a férfi ordítását. Valahányszor rágondolok, bánom a tettemet.”