Jehova egyengette utunkat
A SVÁJCI Zug kantonban lévő Cham városhoz közel születtem 1924-ben. Szüleimnek 13 gyermekük volt — 10 fiú és 3 leány. Én, mint fiú voltam az elsőszülött. Két fiú meghalt, amikor még nagyon fiatalok voltak. Mi, többiek szigorú katolikus neveltetésben részesültünk, mialatt a gazdasági világválság idején egy farmon éltünk.
Apa őszinte, jó természetű férfi volt, de hajlott a dühkitörésekre is. Időnként még meg is ütötte anyát, amikor anya a féltékenysége miatt igazságtalanul szemrehányást tett neki. Anya nem tudta elviselni, amikor apa a szomszédunkban lakó nőkkel csevegett, jóllehet semmi oka sem volt kételkedni apa hűségében. Ez engem nagyon bántott.
Anya nagyon babonás volt. Még apró eseményeket is úgy értelmezett, mint amelyek „a purgatóriumban lévő szegény lelkektől” származó jelek. Utáltam ezt a hiszékenységet. A papok azonban csak táplálták babonás hiedelmeit olyan olvasmányokkal, amelyek támogatták a hamis vallásos gondolkozását.
Kérdéseim voltak
Kisfiúkorom óta Istennel és az ember sorsával kapcsolatos kérdések jártak a fejemben. Megpróbáltam logikus végkövetkeztetéseket levonni, de oly sok ellentmondással találkoztam! Katolikus kiadványokat olvastam a szentekről, a csodákról és ehhez hasonló dolgokról. De ez nekem nem volt elég. Úgy éreztem, mintha a sötétben tapogatóznék.
A helybeli pap felszólított arra, hogy ne töprengjek annyit a kérdéseimen. Azt mondta, hogy ha mindent meg akarok érteni, az a büszkeség jele, és Isten elutasítja a gőgös embereket. Különösen az a tanítás volt nekem visszataszító, hogy Isten bárkit örökké kínoz egy tüzes pokolban, aki bűnei meggyónása nélkül hal meg. Mivel ez azt jelentette, hogy a földön élő emberek legnagyobb része majd örökké kínoztatik, gyakran a következőn tűnődtem: „Hogyan lehet ez összhangban Isten szeretetével?”
A katolikusoknál szokásos gyónás felől is kétségeim támadtak. Megijedtem, amikor azt mondták nekünk a katolikus iskolában, hogy komoly bűnnek számítanak a tisztátalan gondolatok, amelyeket meg kell gyónni egy papnak. A következőn gondolkoztam: „Mindenre emlékeztem, amit meg kell gyónni? Vagy kifelejtettem valamit, ami a gyónásomat érvényteleníti, és ezért a bűneim megbocsáthatatlanok?” Így hát el lettek vetve a szívembe a kétely magjai Isten könyörületességével és a megbocsátásra való hajlandóságával kapcsolatban.
Úgy három-négy évig küzdöttem olyan lehangoló gondolatok ellen, amelyek gyengítőleg hatottak rám. Azt fontolgattam, hogy teljesen feladom az Istenbe vetett hitemet. Ekkor azonban erre gondoltam: „Ha állhatatosan kitartok, kétségkívül meg fogom találni a helyes utat.” Idővel bizalmat fejlesztettem ki Isten létezésével kapcsolatban, de bizonytalanság gyötört vallásos hitnézeteim miatt.
Mivel korán kezdtek el tanítani, hittem abban, hogy Jézus Krisztusnak a római katolikus egyház volt a fejében, amikor a következőt mondta Péter apostolnak: „erre a sziklára építem egyházamat” (Máté 16:18, Katolikus fordítás). Kezdtem azt hinni, hogy végül az egyházban található jó dolgok fognak győzedelmeskedni, és ezt a gondolatot szem előtt tartva együtt akartam működni az egyházzal.
Házasság és család
Mint a család legidősebb fia, édesapámmal dolgoztam a farmon addig, míg a korban utánam következő öcsém képes volt átvenni a helyemet. Majd egy katolikus mezőgazdasági iskolába mentem, ahol magiszteri fokozatot kaptam. Ezután kezdtem házastársat keresni.
Egyik húgom által megismertem Mariát. Megtudtam, hogy olyan férjért imádkozott, akivel az örökké tartó életre törekedhet. Ezt írtuk házasságkötési bejelentésünkre: „A szeretet szálaival egységbe fűzve keressük a boldogságot, szemünket pedig Istenre szegezzük. Végigmegyünk az élet ösvényén, és célunk az örökké tartó üdvösség.” 1958. június 26-án házasodtunk össze a Zürichhez közeli Fahr-kolostorban.
Mariának és nekem hasonló családi hátterünk volt. Mélységesen vallásos családból származott, és hét gyermek közül ő volt a legidősebb. Mindannyiukat lefoglalták a farmon végzett munkák, az iskola és a templomba való járás, így kevés idejük maradt a játékra. Házasságunk első évei nem voltak könnyűek. Mivel sok kérdésem volt a vallással kapcsolatban, Maria kezdett kételkedni abban, hogy vajon a megfelelő emberhez ment-e feleségül. Ő elutasította, hogy kétségbe vonja az egyházi tanításokat vagy olyan gyakorlatokat, mint a háborúk, a keresztes hadjáratok és az inkvizíciók támogatása. Azonban mindketten bíztunk Istenben, és meg voltunk arról győződve, hogy amíg a tőlünk telhető legjobban keressük az akaratának cselekvését, sohasem fog bennünket elhagyni.
1959-ben Svájc keleti részén, Homburghoz közel bérbe vettünk egy farmot. 31 éven keresztül ez lett az otthonunk. 1960. március 6-án megszületett az első fiunk, Josef. Őt hat öcs és egy húg, Rachel követte. Maria igazságos és pártatlan anyának bizonyult, aki hű a mélyen gyökerező alapelvekhez. Ő igazi áldására volt a családnak.
A Biblia igazsága után kutatva
Vallásos tudatlanságunk egyre tűrhetetlenebb lett. Az 1960-as évek vége felé elkezdtünk járni a katolikus népiskola előadásaira, de csak még összezavartabban tértünk haza. A szónokok részletesen kifejtették a saját véleményüket, amelyre nem volt szentírási bizonyíték. Az 1970-es év elején Jézus következő szavain töprengtem: „Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek . . . Kérjetek és kaptok” (János 16:23, 24, K. f.).
A fent idézett biztosíték Isten Szavából arra késztetett, hogy ismételten így imádkozzak: „Atyám, ha a katolikus egyház az igaz vallás, kérlek, félreérthetetlenül mutasd meg ezt nekem. Ha viszont hamis, éppen ilyen világosan mutasd meg nekem, és ezt el fogom mondani mindenkinek.” Jézusnak a Hegyi beszédben elhangzott utasításával összhangban, mely arra szólít fel, hogy „kérjetek”, újra meg újra ezért a dologért esedeztem (Máté 7:7, 8).
Mariával folytatott beszélgetéseim — különösen azokról a változásokról, amelyek az 1960-as években történtek a katolikus tanításokban a „szentek” imádatával, a péntekenkénti húsevéssel és az ehhez hasonló dolgokkal kapcsolatban, végül ahhoz vezetett, hogy neki is kételyei támadtak. Egyszer, amikor 1970 tavaszán elmentünk egy szentmisére, így imádkozott: „Ó, Isten, mutasd meg nekünk az utat az örökké tartó élethez. Most már nem tudjuk, melyik a helyes út. Bárminek engedelmeskedni fogok, csak mutasd meg a helyes utat az egész családunknak.” Én nem tudtam az imájáról, és ő sem tudott az enyémről, míg fel nem ismertük, hogy az imáink meghallgatásra találtak.
Megtaláltuk a Biblia igazságát
Miután az 1970-es év elején az egyik vasárnap reggel visszatértünk a templomból, kopogtattak az ajtónkon. Egy férfi állt ott a tízéves kisfiával, és Jehova Tanújaként mutatkozott be. Beleegyeztem abba, hogy bibliai témáról beszélgessünk. Azokból a dolgokból, amelyeket Jehova Tanúiról mondtak, nem hittem, hogy ilyen jól informáltak, és úgy gondoltam, könnyen be tudom bizonyítani, hogy téved.
Beszélgetésünk bármiféle jó eredmény nélkül két óráig tartott, és ugyanez történt a következő vasárnap is. Vártam a harmadik beszélgetést, de a Tanú nem jött el. Maria azt mondta, hogy a Tanú biztosan felismerte, hogy a beszélgetésnek nincs értelme. Boldog voltam, amikor két hét múlva újra eljött. Rögtön azt mondtam neki:
— 35 éven keresztül a poklon gondolkoztam. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy Isten, aki szeret, ilyen kegyetlen módon gyötri a teremtményeket.
— Igaza van — válaszolta a Tanú. — A Biblia nem tanítja, hogy a pokol a gyötrelem helye.
Megmutatta nekem, hogy a héber és a görög „Seol” és „Hadész” szó, melyet gyakran „alvilágnak” fordítanak a katolikus Bibliában, egyszerűen a közös sírgödörre utal (1Mózes 37:35; Jób 14:13; Cselekedetek 2:31, K. f.). Olyan írásszövegeket is felolvasott, amelyek bebizonyították, hogy az ember lelke halandó, és a bűn büntetése a halál, nem pedig a gyötrelem (Ezékiel 18:4; Róma 6:23). Ekkor kezdtem tisztán látni, hogy egész életemben megvakítottak a vallásos hazugságok. Kezdtem azon tűnődni, vajon más egyházi dogmák is hamisak-e.
Nem akartam, hogy többé félrevezessenek, így vettem egy katolikus bibliai szótárt és egy ötkötetes történelemkönyvet a pápákról. Ezeket a kiadványokat az egyház is jóváhagyta, azaz a római katolikus episzkopális hatóság hozzájárult a nyomtatásukhoz. A pápák történelméről olvasva felismertem, hogy némelyikük a világ legszörnyűbb bűnözője volt! Valamint ellenőrizve a bibliai szótárban, megtudtam, hogy a háromság, a pokoltűz, a purgatórium és még sok más egyházi tanítás nem a Biblián alapszik.
Most már kész voltam tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal. Kezdetben Maria csak udvariasságból ült be a tanulmányozásokra, de hamarosan magával ragadták a tanultak. Négy hónap után otthagytam a katolikus egyházat, és közöltem a pappal, hogy a gyermekeink többé nem járnak hittanra. Következő vasárnap a pap Jehova Tanúi ellen intette a híveit. Felajánlottam, hogy a Bibliát használva megvédem hitnézeteimet, de a pap nem egyezett bele ilyen beszélgetésbe.
Ezután gyors előrehaladást tettünk. Végül a feleségem és én 1970. december 13-án vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltuk Jehovának tett önátadásunkat. Egy évvel később két hónapot börtönben kellett töltenem a keresztény semlegesség kérdése miatt (Ésaiás 2:4). Még ilyen rövid időszakra sem volt könnyű otthagyni a feleségemet nyolc gyermekkel. A gyermekek kora csupán 4 hónapostól 12 éves korig terjedt. Ezenkívül volt egy farmunk és állatállományunk, amelyről gondot kellett viselni. Jehova segítségével azonban képesek voltak nélkülem is helytállni.
Első helyen tartva a Királyság-érdekeket
Családunkból sose hiányzott senki egyetlen gyülekezeti összejövetelről sem, hacsaknem betegség miatt. Munkánkat pedig úgy rendeztük, hogy sohase hiányoztunk egyetlen nagy kongresszusról sem. A gyerekek hamarosan olyan játékokat játszottak a padlásszobánkban, amelyek a keresztény összejöveteleinken megfigyelt dolgokra összpontosultak. Például tanulóbeszédeket osztottak ki egymásnak, és felkínálásokat gyakoroltak. Örömünkre mindannyian reagáltak a szellemi oktatásunkra. Becses emlék maradt a számomra, amikor a feleségemet és engem meginterjúvoltak egy körzetkongresszuson, nyolc gyermekünk pedig a legidősebbtől a legfiatalabbig egy sorban ült, és figyelmesen hallgatott.
Leginkább azzal törődtünk, hogy gyermekeinket „az Úr tanítása és intése szerint” neveljük fel (Efézus 6:4). Elhatároztuk, hogy megszabadulunk a televíziónktól, és gyakran meghívjuk buzgó keresztény hittársainkat az otthonunkba, s így a gyermekeink hasznot meríthetnek a tapasztalataikból és lelkesedésükből. Gondosan kerültük a meggondolatlan beszédet, és azt, hogy másokat kritizáljunk. Ha valaki tévedett, megbeszéltük a dolgot, és enyhítő körülményeket kerestünk. Megpróbáltunk segíteni a gyermekeinknek abban, hogy egy helyzetet ésszerűen és igazságosan mérlegeljenek. Gondosan kerültük, hogy más fiatalokkal hasonlítsuk össze a gyermekeinket. Annak fontosságát is felismertük, hogy a szülők ne babusgassák a gyermekeiket, és ne védjék meg őket tetteik következményeitől (Példabeszédek 29:21, K. f.).
Mégis, gyermekeink nevelése nem ment nehézségek nélkül. Egyszer például az iskolatársaik arra vették rá őket, hogy fizetés nélkül vegyenek el cukrot a boltból. Amikor megtudtuk, mi történt, gyermekeinket visszaküldtük a boltba, ki kellett fizetniük azt, és bocsánatot kellett kérniük. Ez kellemetlen volt nekik, de megtanulták a becsületesség leckéjét.
Nem kényszerítettük csak úgy arra a gyermekeinket, hogy vegyenek velünk részt a prédikálótevékenységben, hanem példát állítottunk eléjük azáltal, hogy ennek a tevékenységnek elsőbbséget adtunk. A gyermekek látták, hogy az összejöveteleket és a szántóföldi szolgálatot a farm körüli munkák elé helyezzük. Kétségkívül áldásosnak bizonyult azon erőfeszítésünk, hogy nyolc gyermekünket Jehova útja szerint neveljük fel.
Legidősebb fiunk, Josef keresztény vén, és több évig Jehova Tanúi svájci fiókhivatalában szolgált a feleségével együtt. Thomas vén, és feleségével együtt úttörő, ahogyan a teljes idejű szolgákat nevezik. Daniel, aki feladta kerékpárversenyzői pályafutását, vénként szolgál, és feleségével úttörők egy másik gyülekezetben. Benno és felesége tevékeny szolgák Svájc középső részén. Ötödik fiunk, Christian vénként szolgál a gyülekezetünkben. Ő is nős, és van két gyermeke. Franz úttörő, és vénként szolgál egy berni gyülekezetben. Urs pedig, aki egy időben a svájci fiókhivatalban szolgált, megházasodott és úttörőként szolgál. Egyetlen leányunk, Rachel és a férje is úttörők voltak egypár évig.
Gyermekeim példáját követve én is úttörő lettem, amikor 1990 júniusában nyugdíjaztak a világi munkámból. Visszatekintve az életemre és a családoméra, biztosan mondhatom, hogy Jehova eddig is egyengette utunkat, és az ő áldása „bőségesen” nyugszik rajtunk (Malakiás 3:10).
Kedves feleségem kedvenc bibliaverse a következő: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad, és nem engedi, hogy valamikor ingadozzék az igaz” (Zsoltárok 55:23). Az enyém pedig ez: „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit” (Zsoltárok 37:4). Mindketten tapasztaltuk ezeknek a gyönyörű kifejezéseknek az igaz voltát. Az a célunk, hogy Istenünket, Jehovát dicsérjük örökké a gyermekeinkkel és családjaikkal együtt. (Josef Heggli elmondása alapján.)