Nyolc gyermeket neveltünk fel Jehova fegyelmezése szerint
OVERLAC MENEZES ELMONDÁSA ALAPJÁN
„Kétüléses biciklin érkeztek.” Így kezdődött a Jornal de Resende egész oldalas beszámolója családunkról, amikor 1988-ban Resendéből a Brazília déli részében fekvő Lagesbe költöztünk.
A BESZÁMOLÓ így folytatódott: „Az idősebbek kétségkívül emlékeznek még a házaspárra, akik eredeti és sajátos járművükkel: hatalmas vázú, kétüléses kerékpárukkal magukra vonták Resende figyelmét. Elöl ült és a pedált taposta a ’sofőr’, Overlac Menezes; a második ülésen: felesége, Maria José. Akkor 1956-ot írtunk.”
A cikk írója egy Arisio Maciel nevű férfi volt, és ő volt a helybeli rádióállomás igazgatója is. Először 1956-ban találkozott velünk, amikor az Őr Torony Társulat hetenkénti rádióműsorában feleségemmel együtt részt vettünk. A műsor címe Things People Are Thinking About (A dolgok, melyekről az emberek gondolkodnak) volt. Cikkében idézte, amit ott-tartózkodásunk idején mondtam „az összes házat Resendében utcáról utcára felkerestük”.
Szeretnétek tudni, hogyan lettünk olyan jól ismertek Resendében? Valamint azt, hogyan sikerült ottlétünk alatt nyolc gyermeket felnevelnünk ’Jehova fegyelmezése szerint’, közben segítséget nyújtva „az összes háznak Resendében” a Királyság jó hírének hirdetésével? (Efézus 6:4)
Jehova útjainak elsajátítása
Maria Minc, Jehova egyik Tanúja 1950 januárjában, São Paulóban elkezdte tanulmányozni a Bibliát Adeilde nővéremmel. Abban az időben 16 éves voltam és keresztségem által a katolikus valláshoz tartoztam, egy ideje azonban már nem jártam templomba. Ennek ellenére még mindig hittem Istenben, kívánságom pedig az volt, hogy őt szolgáljam. Így egy késő esti órában elmentem Adeilde otthonába, hogy megtudjak valamit az új vallásról, amelyet ő tanulmányozott. Maria Minc meghívott, hogy kapcsolódjam be a tanulmányozásba, és életemben először láttam Bibliát. Az ezt követő tanulmányozás során meglepetést okozott a Bibliából megtudnom, hogy Isten neve Jehova, hogy a földből rövidesen Paradicsom lesz, hogy a pokoltűz, valamint a tisztítótűz nem léteznek, és hogy az embernek nincs halhatalan lelke. Rokonaim ezt mondták nekem: „Még majd megőrülsz, ha ennyit olvasod a Bibliát!”
Szép előrehaladást tettem a Biblia tanulmányozásában, elkezdtem látogatni az összejöveteleket a Belém-gyülekezet Királyság-termében São Paulóban. Azt vártam, hogy csupa felnőttel találkozom ott, így hát kellemes meglepetésül szolgált sok korombeli fiatalt ott találni. A prédikáló munkában 1950. február 5-én vettem részt először, november 4-én pedig ugyanabban az évben vízalámerítkezéssel szimbolizáltam önátadásomat Jehovának.
Röviddel ezután nyilvános szónoknak neveztek ki. Ez azt jelentette abban az időben, hogy beszédeket tartottam az utcákon és a parkokban egy, az autóm lökhárítójára szerelt hangszórót használva erre a célra. A tevékenység egy másik területe a folyóirat-terjesztési munka volt. Nos, azokban a napokban ott álltunk az utcasarkokon a folyóiratokat tartalmazó táskáinkkal, fennhangon szólva: „Őrtorony és Ébredjetek!, melyek Jehova Királyságát hirdetik!” Nem sok folyóiratot tudtam elterjeszteni, de abban igenis segített, hogy bátorságot merítsek a nyilvánosság előtt mondott beszédben.
A cél: teljes idejű szolgálat
Figyelmemet hamarosan az úttörő szolgálat fontossága, vagyis a teljes idejű prédikáló tevékenység vonta magára. Az Őrtorony 1950. április 1-jei (angolban) kiadványban a következő című cikk ragadott meg: „Egyre több úttörő a jó hír hirdetésére.” A folyóirat megállapította: „A Királyság keresése elsődlegesen azt jelenti, hogy a Királyság érdekeknek kell előtérben lenniük elménkben minden időben. Aki így gondolkodik, az keresi a lehetőségeket, hogy annak érdekében szolgáljon, s nem keresi örökösen a saját, egyéni anyagi szükségleteinek kielégítését, s nem gyűjt világi javakat, hogy jövőjét biztosítsa.” Ezek a szavak ültették szívembe az úttörőszellemet.
Nem sokkal ezután, egy Maria José Precerutti nevű igen vonzó fiatal hölgy jelentős változást hozott az életembe. Nagyszerű előrehaladást ért el a Biblia tanulmányozásában, amelyet egy Tanú házaspárral folytatott, José és Dília Paschoallal. Ő 1954. január 2-án kedves feleségem lett, társam, barátom és segítőtársam. Az ő célja is az volt, hogy úttörő szolgálatot végezzen. Felbátorodva a misszionáriusok, mint Harry Black, Edmundo Moreira, és Richard Mucha példáján, folyamodványt adtunk be, hogy beléphessünk az úttörő szolgálatba. Képzeljétek csak el örömünket — és aggodalmunkat —, amikor megkaptuk a választ: „Körzetfelvigyázói tisztségre való ajánlásodat jóváhagytuk”!
Amikor az első körzethez való kijelölésemet megkaptam, páni félelem fogott el. Új körzetembe tíz gyülekezet tartozott Brazília akkori fővárosában, Rio de Janeiróban, néhány olyat is beleértve, amelyek a Béthel közelében helyezkedtek el. Az Őrtorony Gileád Biblia Iskola misszionáriusi otthona volt az első gyülekezet, amelyet meg kellett látogatnom. Nagyon alkalmatlannak éreztem magamat erre 22 évesen, és azt mondtam Mucha testvérnek, aki akkoriban erre a munkára felügyelt Brazíliában: „Mire taníthatom ezeket az embereket?” Így válaszolt: „Testvér, hát alkalmazd a Biblia és a szervezet tanácsát.” Ez valóban jó tanács volt számomra!
Egy év múlva Maria José terhes lett, s nekünk abba kellett hagyni a körzetszolgálatot. Mégis boldogok voltunk, mert végezhettük a teljes idejű szoláglatot. Két finn család Edvikék és Leiniösék kérésére válaszként a Társulat Resendét jelölte ki munkaterületünkül, és a 35 000 lakosú csaknem szűz területen különleges úttörőként szolgáltunk. Leiniösék adták nekünk a kétüléses biciklit, melyet a Jornal de Resende cikk említett. E bicikli használatával sok igazságmagot vetettünk el azon a termékeny területen, és folytattuk is ott a munkát még néhány hónappal azután is, hogy 1956-ban Alice lányunk megszületett. Amikor elmentünk onnan, két testvérnő, Anita Ribeiro és Marian Weiler jöttek el öntözni a magot és ’Isten adta a növekedést’. Resendének ma kilenc gyülekezete van és több, mint 700 hírnöke (1Korinthus 3:7).
Az első személy, akivel Resendében találkoztam Manoel Queiroz volt. Amíg a buszra vártam két könyvet helyeztem el nála a munkahelyén. Ő és később Piedade, a felsége jó előmenetelt értek el, s mindketten alámerítkeztek. Manoel gyülekezeti vén lett és hűségesen kitartott haláláig. Tanulmányozást folytattam Álvaro Soaresszel is. Az első összejövetelen, amelyen részt vett csodálkozva látta, hogy csak hat személy van jelen, de ma már városfelvigyázó Resendében, ahol több mint ezren jelennek meg az összejöveteleken a különböző gyülekezetekben. Álvaro fia, Carlos 1978-ban feleségül vette Alice lányunkat. Ma a Soares család több mint 60 tagja Tanú.
Távozásunk Resendéből azt jelentette, hogy teljes idejű szolgálatunkat egy másfajta keresztény kötelezettséggel cseréltük fel,’gondoskodás azok felől, akik háznépünk tagjai’ (1Timótheus 5:8). Mindazonáltal iparkodtunk megőrizni az úttörőszellemet , folytatva teljes idejű szolgálatunkat mint célunkat. São Paulóban munkát vállaltam egy cégnél, és egy éven át minden egyes hét végén 300 kilométert utaztam Resendébe, hogy az ottani 15 hírnökből álló csoportnak segítséget nyújthassak. Azután 1960-ban visszaköltöztünk Resendébe.
Gyermeknevelés— a járulékos kiváltság
Igazán nem terveztük, hogy olyan sok gyermekünk legyen, de hát különben is jöttek, egyik a másik után. Alice után jött Léo, azután Márcia, Maércio, Plínio, André, és végül 1976-ban az ikrek, Sônia és Sofia. Mindegyiket boldogan fogadtuk, mint „örökséget Jehovától” (Zsoltárok 127:3). És mindegyiket „Jehova szellemi szabályozása szerint”, és az ő segítségével neveltük fel (Efézus 6:4).
Ez azonban nem bizonyult könnyű feladatnak. Időnként sírtunk is a nehézségek miatt. De eredményes volt. Hogyan is láttunk neki felnevelésüknek? Nos, családi tanulmányozást folytattunk, magunkkal vittük őket az összejövetelekre, a szántóföldi szolgálatba kora gyermekségüktől fogva, dolgainkat együtt végeztük velük, megbizonyosodtunk róla, hogy jó társaságban vannak, határozott fegyelmezésben részesítettük őket, mi magunk pedig jó példát mutattunk nekik.
Néhány évvel ezelőtt egy körzetgyűlés keretén belül, amelyet Cruzeiróban, São Paulóban tartottak meg, a körzetfelvigyázó interjút készített velünk. Miután beszélgettünk családi tanulmányozásunkról, a körzetfelvigyázó megkérdezte tőlem: „Milyen szerepet játszott ebben a feleséged?” Emlékszem, hogy könny szökött a szemembe, és akkora gombócot éreztem a torkomban, hogy nem tudtam válaszolni. Hogy miért? Mert valóban értékeltem a döntő szerepet, amelyet Maria José játszott teokratikus családunk fenntartásában. Az ő hűséges támogatása nélkül valóban nagyon nehéz lett volna!
Eljegyzésünk óta Maria José és jómagam együtt tanulmányoztuk a Bibliát. Ahogy a gyermekek egymás után jöttek, valódi kihívás volt a tanulmányozást tovább folytatni rendszeres alapon. Ezt elősegítendő, minden héten felírtam a következő heti tanulmányozás időpontját, valamint a megvizsgálandó anyagot a hűtőszekrény ajtajára. A szükségnek megfelelően különleges feladataim is voltak. Páldául, egy napon Márcia és Plínio verekedésbe kezdtek az asztalnál. Másnap ott találták a hűtőszekrényen a számukra kijelölt feladatot: „Hogyan jöjjetek ki testvéreitekkel?” A következő tanulmányozáson mindketten kifejtették véleményüket, és megoldották nézeteltérésüket.
Egy további gondot az okozott, amikor a fiúk vasárnap reggelenként túl betegnek érezték magukat ahhoz, hogy kivonuljanak a szántóföldi szolgálatba. Léo és Plínio szakembernek számítottak gyomorfájás és egyéb betegségek kitalálásában, csakhogy elkerüljék, hogy elkísérjenek bennünket a prédikáló munkába. Amikor kétségeim voltak, hogy valóban betegek, valami ilyesfélét mondtam: ’Ha túl beteg vagy arra, hogy részt vegyél a szolgálatban, akkor természetesen nem érzed magad elég jól ahhoz sem, hogy később futballozz.’ Ilyenkor általában figyelemre méltó gyorsasággal felgyógyultak betegségükből.
Esetenként gondosan kellett az előállt helyzetet kezelni. Amikor Léo 11 éves volt, Tanú társakkal részt vett egy pikniken, és engedély nélkül vett egy kilogramm sonkát, hogy megegye. Később, amikor megkaptuk a számlát, Maria José megkérdezte Léót: „Elfelejtetted, hogy sonkát vettél?” „Nem” — válaszolta ártatlanul. „Nem én vettem.” „Nos — mondta Maria José —, menjünk a bolttulajdonoshoz és beszéljünk vele.” Odafelé menet Léo emlékezetkiesése megszünt. „Most már emlékszem — vallotta be — nem volt elég pénzem, ezért hát hitelbe vettem és elfelejtettem kifizetni.” A számlát kifizettem, és megkértem a bolttulajdonost, hogy alkalmazza a boltban Léót mindaddig, amíg nem keres annyit, hogy az adósságot nekem visszafizesse. Ez volt a büntetése. Minden reggel négy órakor, Léo érkezett elsőnek a munkába, és egy hónap alatt egy összegben visszafizette nekem a tartozását.
Házunk mindig tele volt úttörőkkel, utazó felvigyázókkal, misszionáriusokkal, és Béthel-szolgákkal. Hosszú időn keresztül nem volt televízió a házunkban, és ez segített jó tanulmányozási szokások kialakításában, valamint a keresztény magatartás ápolásában. Hát ilyen légkörben neveltük fel a gyermekeinket. Néhány, felnőtt korukban nekünk írt levél megerősíti, hogy a náluk alkalmazott módszer bevált. (Lásd a bekeretezett részt a 30. oldalon!)
Megint csak úttörősködünk!
Amikor gyermekeink többsége már felnőtt, eszembe jutott Az Őrtorony 1955. március elsején kiadott számában egy cikk, amelynek címe ez volt: „Vajon a teljes idejű szolgálat rád vonatkozik?” Ez részben ezt írta: „Egyesek hajlamosak úgy tekinteni a teljes idejű szolgálatot, mint ami kivételes. Ebben tévednek, mert önátadási esküjük erejénél fogva minden keresztény számára kötelező a teljes idejű szolgálat, hacsak a körülmények, melyeket nem befolyásolhat, ezt lehetetlenné nem teszik.”
Egy este imádkoztam Jehovához, hogy nyissa meg nekem az ajtót és belépessek a teljes idejű szolgálatba. Családom együttműködött velem, barátaim pedig buzdítottak. Legnagyobb meglepetésemre a cégnek az igazgatója, ahol 26 éven át dolgoztam beleegyezett, hogy részidejű dolgozó legyek és Jehovát rendszeres úttörőként szolgálhassam. Boldogan fogtam hát hozzá a munkához, amelyet oly sok évvel ezelőtt abba kellett hagynom. Gyermekeim közül hárman követték példámat.
Két éven át Itatiaiában szolgáltunk, ahol 15 évig vénként szolgáltam, és most úgy döntöttünk, hogy elköltözünk és ott szolgálunk, ahol a szükség nagyobb. Ez azt jelentette, hogy egy szerény nyugdíjból kell megélnünk, ami körülbelül egy jó fizetés negyed részét tette ki. Mindazonáltal bizakodva Jézus ígéretében, amely a Máté 6:33-ban van leírva, levelet írtunk a Társulatnak terveinkről. Egy héttel később majdnem ugráltunk örömünkben, amikor válaszukat megkaptuk. Így hangzott: „Ésszerűnek tűnik számunkra a javaslat, hogy Lages városába költözzetek. Annak ellenére, hogy a lakosság száma több mint 200 000, csak 100 hírnök van ott három kis gyülekezetben. Nagy segítséget jelentenétek azon a területen.”
Lagesbe 1988 februárjában költöztünk. És még mindig több mint 1000 kilométernyire vagyunk gyermekeinktől és barátainktól. Éppen most vészeltük át az utóbbi 20 év legkeményebb telét, gyülekezetünkben én vagyok az egyetlen vén, így sok a tennivaló. Mégis Isten nagyon-nagyon megáldott bennünket. Különösen sok örömöt jelent a területünk. Amikor az ajtókon kopogtatunk, az emberek így szólnak: „Kérem, jöjjön be!” Könnyű bibliatanulmányozásokat kezdeni. Különböző árucikkeket fogadunk el adományként, amikor kevés a pénz, így szappannal, illatosítóval, borotvapengékkel, bébi ruhákkal (unokánknak), gabonafélékkel, zöldséggel, gyümölccsel, joghurttal, borral, sőt néha fagylalttal térünk haza. Egyszer fa ülőkéket fogadtunk el!
Gyümölcsök, melyek gazdag jutalmat hoznak
Ma, 56 évesen felvillanyoz, valahányszor a családunkra gondolok. A gyerekek nem „az igazságban születtek”. Keresztény otthonba születtek, és az igazságot fiatal elméjükbe és szívükbe kellett vésni. Akik házasságot kötöttek, „az Úrban” tették azt (1Korinthus 7:39; 5Mózes 6:6, 7). Igaz, hibáztunk és tévedtünk ítéletünkben. Néha igazságtalanok voltunk. Esetenként nem sikerült a legjobb példát mutatnom vagy elhanyagoltam apai és férji kötelezettségemet. Amikor tudatára ébredtem, hogy mit tettem, bocsánatot kértem Jehovától és feleségemtől vagy gyermekeimtől, és iparkodtam helyrehozni a hibát.
Tökéletlenségünk ellenére, a családból — amely most vőkkel, menyekkel és unokákkal bővült — hatan teljes idejű szolgák, négyen vének és egy kisegítő szolga. Az unokákat kivéve mindenki alá van merítve. Három, még velünk lévő fiatalabb gyermekünk hivatásként a teljes idejű szolgálatot tervezi. Milyen nagyobb jutalmat remélhet az ember? Hálás vagyok Jehovának, hogy az ő vezetése alatt gyermekeinket az ő fegyelmezése szerint nevelhettük fel. Felvillanyozó hatású, amikor látjuk, hogy az ő tanításait követik. És azért imádkozom, hogy se mi, sem ők soha ne forduljanak el az élet útjától.
[Kiemelt rész a 30. oldalon]
Miután felnőttek, gyermekeinknéha kifejezték értékelésüket levelekben, hogy ilyen módon neveltük fel őket. Íme néhány megjegyzésük:
„Apa, légy biztos benne, hogy te és anya a legjobb módon bántatok velünk, még akkor is, ha esetleg elkövethettetek hibákat — ami mostanában sokszor megesik Carlosszal és velem és fiúnkkal Fabrícióval.”
Alice lányom 33 éves, két fiú édesanyja.
„Be kell vallanunk: együttes erőfeszítésetek, hogy Jehova szellemi fegyelmezése szerint neveljetek fel sikeres volt. S mennyire hasznos ez most a számunkra!”
Márcia lányom 27 éves, akinek a férje körzetszolgálatot végez.
„Elismerem, hogy a kiváltság, amelyet most élvezek soha sem lett volna lehetséges kettőtök segítsége nélkül, amely szilárd szellemi alapot és szeretetet nyújtott Jehova szolgálata iránt.”
Maércio fiam 23 éves, különleges úttörő.
„André, alaposan használd ki apu társaságát és tapasztalatát. Sose hagyd figyelmen kívül a tanácsát. Sikeresen fogtok segíteni egymásnak. Boldogabb vagyok most, mint valaha.”
Plínio fiam 20 éves, a Béthelben van.
[Kép forrásának jelzése a 26. oldalon]
Foto: MOURA