Be tudod ismerni tévedésedet?

„AZ OSTOBA és a halott sohasem változtatja meg véleményét.” Legalábbis J. R. Lowell író írása szerint. Mindenesetre az tény, hogy általános emberi hiba ésszerűtlenül ragaszkodni valamilyen véleményhez, vagy nem beismerni tévedésünket.

Az ilyen magatartás kiemelkedő példáját láthatjuk az i. sz. 33. évben történt eseményekben. Ezt az évet megelőzően a názáreti Jézus tanított és tanítványokat képezett Palesztinában. A zsidó vezetők következetesen ellenálltak neki: a messiási mivoltát igazoló bibliai bizonyítékokat éppúgy elutasították, mint a szolgálatát kísérő csodálatos jeleket. A 33. évben aztán Jézus olyan hatalmas tettet hajtott végre Jeruzsálem közelében, amelynek még a legelszántabb ellenségeit is meg kellett volna győznie. Sok ember szeme láttára életre keltett egy olyan férfit, aki már négy napja halott volt! — Ján 11:30-45.

Ha valaha valami bizonyította, hogy Jehova támogatta Jézust, akkor ez igen! Milyen más magyarázatot lehetett volna adni egy halálból való feltámadásra? Sok zsidó elfogadta Jézust a csoda eredményeképpen. És a zsidó vezetők vajon mit tettek? A feljegyzés szerint ,arról tanácskoztak, hogy megölik Jézust’. Sőt, „a főpapok ekkor azon tanácskoztak, hogy megölik Lázárt”, azt a férfit, akit Jézus feltámasztott. — Ján 11:53; 12:10, 11.

Makacsság

Igen, a zsidók — ahelyett, hogy elismerték volna tévedésüket — el akartak tüntetni minden bizonyítékot. Ez bizonyára arra indít minket, hogy elítéljük csökönyösségüket, makacsságukat. Az ember azt hinné, hogy ilyen megátalkodott eljárás után lelkiismeretük arra indítja őket, vizsgálják felül magatartásukat. Ők azonban semmivel sem törődve még messzebb mentek, s Jézus halálra adásával elkövették a legszörnyűbb bűnt és a legelítélendőbb gonosztettet, melyet valaha elkövettek. — 1Kor 2:6-8.

Majd — Jézus feltámadásának minden bizonyítéka ellenére — az apostolokkal akartak végezni, mivel tanúi voltak Isten e hatalmas tettének. Egyik legtiszteltebb vezetőjük azonban — bár ő sem ismerte el, hogy Jézus a Messiás — olyan tanácsot adott nekik, amelynek gyökeresen meg kellett volna változtatnia gondolkodásukat. Ez a férfi a kiváló tanító, Gamáliel volt. Miután utalt néhány olyan személyre, akik magukat Messiásnak állították és beszélt mozgalmuk bukásáról, ezt tanácsolta: „Azt mondom nektek, hagyjátok békén ezeket az embereket, és bocsássátok útjukra (mert ha emberektől van ez a terv vagy munka, úgyis megdől; de ha Istentől van, nem lesztek képesek megdönteni); másképpen előfordulhat, hogy Isten ellen harcolóknak találtattok.” — Csel 5:34-39.

A zsidó vezetők mégsem szívlelték meg eléggé Gamáliel tanácsát. Például nem sokkal ezután, amikor a keresztény István fejükre olvasta tettüket és csökönyös embereknek nevezte őket, „szívük összeszorult [de nem érzett bűnbánatot, s nem lágyult meg], és fogukat csikorgatták ellene”. Majd „ordítozni kezdtek, befogták fülüket”, s végül halálra kövezték Istvánt. — Csel 7:51-60.

A világban még az ilyen példák ellenére is gyakran csodálják a makacsságot. A Biblia azonban a lázongással és a rossz szívvel hozza kapcsolatba — olyan dolgokkal, melyeket a keresztényeknek kerülniük kell. (Zsolt 78:8) Példákat is szolgáltat, például ez egyiptomi fáraó és a bírák korabeli izraeliták példáját, s leírja makacsságuk miatti szenvedésüket is. — 2Móz 14:8, 26-28; Bír 2:19-23.

Ha tehát valaki, miután megvizsgálta magát, úgy találja, hogy természeténél fogva hajlamos a csökönyösségre, vagy nehezére esik meghallgatnia mások véleményét, jól teszi, ha elismeri egyéniségének ezt a rossz vonását. Végül is Isten nem a makacsokat, hanem „a szelídeket részesíti kegyében”. És nem a nyakasok és önfejűek, hanem a szelídek „öröklik a földet”. — Péld 3:34; Zsolt 37:11.

Büszkeség

Néha nem csupán makacsság az, ami a nehézséget előidézi. Az előfordulhat egy másik jellemvonással kapcsolatban is: a büszkeséggel. Hogy lehet ez? Gondolkozzál! Ismertél-e már olyan főnököt, aki miután hibát követ el, s ez kiderül, nem hajlandó beismerni, vagy megpróbálja másra áthárítani? Vagy talán hallottál már olyan vénről a gyülekezetben, aki nem szándékosan pontatlanul mondott valamit, s azután nem akarta ezt elismerni. Ez a büszkeségnek, annak az érzésnek tulajdonítható, hogy az ő pozíciójában nem szabad hibán rajtakapni. Szülők és iskolai tanárok is elkövetik néha ezt a hibát, mivel attól félnek, hogy ha elismerik tévedésüket, elvesztik befolyásukat és az őket övező tiszteletet, vagyis csökken a tekintélyük.

A büszkeséggel rokon érzés a „látszat-tekintély megőrzése”. Távol-Keleten egyesek inkább meghalnak, semmint „elveszítsék tekintélyüket”. Legtöbben azonban — keleten és nyugaton egyaránt — meg akarják őrizni „tekintélyüket”, presztízsüket vagy azt a látszatot, amilyennek szeretnék, hogy lássák őket. Ennek a törekvésnek nagymértékben a büszkeség az indítéka.

Vajon ápolhatják-e büszkeség tulajdonságát a keresztények? Nos, amikor büszke emberekre gondolunk, kik jutnak eszünkbe? A Szénakhéribhez, fáraóhoz és Babilon királyához (sőt, magához az Ördöghöz) hasonló emberek. (1Tim 3:6) Igaz, kortársaik dicsőítették és csodálták ezeket a királyokat, de hogyan tekintett rájuk Jehova? A Biblia azt mondja: „A kevélységet és a büszkeséget . . . én [Jehova] gyűlölöm.” (Péld 8:13) És hol van ma már azoknak az embereknek a dicsősége?

Szégyen és félelem

Vannak, akik más okból nem hajlandók beismerni tévedésüket. Talán félnek vagy szégyellik magukat. Amikor számon kérik tőlük olyan tettüket, amelyet szégyellnek, a szégyen arra indítja őket, hogy letagadják a tényeket, vagy megpróbálják igazolni eljárásukat, arra kényszerítve lelkiismeretüket, hogy mentegesse őket. Az ilyen személyeknek ki kell fejleszteniük a hit és az alázatosság tulajdonságait, valamint az Isten iránti szeretetet. Jehova még a nagyon súlyos bűnöket is kész megbocsátani. Ha a vétkes bizalmat tanúsít Isten iránt és Fia áldozata iránt, valamint nyíltan bevallja bűnét Istennek, megtisztul a lelkiismerete. (Zsid 9:14) Hiszen az Írások beszélnek Főpapunk, Jézus Krisztus együttérző természetéről, és ezt tanácsolják nekünk: „Közeledjünk azért nyílt beszéddel a ki nem érdemelt kedvesség trónjához, hogy irgalmat és ki nem érdemelt kedvességet találjunk segítségül a kellő időre.” — Zsid 4:15, 16; 1Ján 2:1, 2.

Őszintén: mit nyerünk azzal, ha nem vagyunk hajlandók elfogadni, amikor hibáztatnak azért, amit rosszul tettünk? Igaz, akkor talán elkerüljük a fegyelmezést, de „amit az ember vet, azt fogja learatni is”. (Gal 6:7) Még ha mások nem tárnák is föl bűneinket, „Jehova felbecsüli (vizsgálja) a szíveket”. (Péld 21:2) Pál apostol így figyelmeztet bennünket: „Mindnyájan Isten ítélőszéke elé fogunk állni; mert meg van írva: ,Amint élek — mondja Jehova — úgy nekem hajol meg majd minden térd, és Istennek tesz majd nyílt kijelentést minden nyelv.’ Mindegyikünk Istennek ad tehát számot magáról.” — Róma 14:10-12.

Ésszerűség és szelídség

Természetesen amikor makacsságról beszélünk, nem arra a szilárd elhatározásra gondolunk, amelyet egy kereszténynek ki kell nyilvánítania. Dicséretes az, ha Isten szolgája „szilárd, mozdíthatatlan” az imádatában. (1Kor 15:58) Ez helyes indítékból fakad, és nem a saját elgondolásaink, hanem Jehova eszméi és alapelvei iránt tanúsított szilárdságot jelent. Azonkívül két fontos tulajdonsággal, a szelídséggel és az ésszerűséggel függ össze.

Egyesek úgy vélik, hogy a szelídség és ésszerűség tulajdonsága nem illik olyanhoz, aki hatalommal rendelkezik. Pedig Mózes, aki mintegy három millió emberre felvigyázott, „a legszelídebb ember volt mindenki között a föld színén”. (4Móz 12:3) És a Biblia külön kijelenti, hogy Isten gyülekezetében a véneknek „ésszerűek”-nek kell lenniük. (1Tim 3:1-3) Igen, a szelíd és ésszerű személynek nem nehéz elismernie tévedését. Nem fogja magát fölöttébb szégyellni, nem lesz túl büszke vagy bizonytalan a valóban létező tények megállapításában, és nem lesz számára fontosabb a „látszat-tekintély megőrzése” az igazmondásnál. Ehelyett a felülről jövő bölcsességet fogja kinyilvánítani, amely „békeszerető, ésszerű, engedelmességre kész, telve irgalmassággal és jó gyümölcsökkel”. — Jak 3:17.

Természetesen legtöbbünket nem tudna arra indítani a makacsság, hogy gyilkosságot kövessünk el, mint a zsidó vezetők. De még ha kis dolgokban vagyunk makacsok, az sem tetszik Jehovának. (Luk 16:10) Ha bűnt követünk el, gyorsan el kell ismernünk vétkünket, és el kell fordulnunk a bűntől, mégcsak nem is „érintve” tovább ilyen dolgot. Ezután közvetlenül és nyílt beszéddel Istenhez menjünk szívünk megtisztulása végett. Ha valami útjában áll az Istenhez való közeledésünknek — büszkeség, szégyenérzet, félelem vagy valami más — segítséget kell kérnünk egy másik kereszténytől, hogy érdekünkben együtt imádkozzon velünk. (Jak 5:16) Nem a szégyentől vagy a helytelenség elismerésétől kell félnünk, hanem attól, hogy, Isten nemtetszését vonjuk magunkra, ha nem ismerjük be előtte hibáinkat. Fel kell ismernünk azok iránti túláradó irgalmát is, akik töredelmes szívvel közelednek hozzá, mert ezt mondja: „Erre tekintek én: a nyomorgatottra, megtört szelleműre és arra, aki reszket beszédemre.” — És 66:2.