Jehova keze velünk volt

Simon Kraker elbeszélése

„MONDD apa, mi legyek, ha megnövök?”

„Hát fiam, Simon, ezen jó lesz, ha komolyan elgondolkozol, mert helyetted én nem dönthetek.”

„Ezt tudom, apa. De te tapasztalat birtokában biztosan tudnál valami jó ötletet adni.”

„Lehetséges, Simon. Sok pálya számításba jöhet, és ezek mind érdekesnek tűnhetnek, de az én kérdésem az, melyik tudna téged igazán boldoggá tenni?”

„Tudod, apa, én a zenére, a balettra, az akrobatikára, és az orvosi, meg a papi pályára gondoltam. Ezek érdekelnek engem.”

De melyikre esik a választásod? Melyiken szeretnél elindulni? A huszas évek elején történt valami családunk életében, ami pályaválasztásomat igen jelentősen befolyásolta. Erről szeretnék most beszélni.

Szüleim, Kraker József és Mária, Ausztriában születtek. Összeismerkedésük viszont az Egyesült Államokban történt. Apám hivatásos trombitás volt, és mielőtt az Egyesült Államokba kivándorolt volna, több európai városban koncertezett. Azt szerette volna, ha gyermekei — nyolcan voltunk összesen — nemcsak elsőrendű főiskolai műveltséget, hanem jó zenei alapműveltséget is szereznek.

Szüleim katolikusok voltak, és igen gondos vallásos nevelésben részesítettek bennünket. Még most is élénken emlékszem a nagy, katolikus családi Bibliánkra. Vastag bőrkötését vésett aranykereszt díszítette. Régi gót betűkkel készült a nyomtatása. Én elég járatos voltam a Bibliában és előttem nagy becsben állt mint Isten Szava.

A huszas évek elején egy vallási csoport templomunk — a Szentháromság templom — előtt Clevelandben (Ohio államban) ingyenes vallásos traktátusokat terjesztett. Ezeket hazavittük magunkkal és otthon összehasonlítottuk a Bibliánkkal. A traktátusokat a Bibliakutatók adták ki, ahogy akkor Jehova Tanúit nevezték. Az egyik traktátusra még ma is nagyon jól emlékszem, mert édesanyám nagyon megörült neki. A halottak állapotáról szólt. Két öcsém hamarosan meghalt születése után. A traktátusokból megtudtuk, hogy nincsenek a limbuszban, és nem szenvednek sem a tisztítótűzben, sem a pokolban, hanem öntudatlanságban a sírban várakoznak a feltámadásra (Prédikátor 9:5, 10, [9:7, 12, Károli]; János 11:24, 25). Milyen nagy vigasz volt ez édesanyám, de mindannyiunk számára is!

Döntés

Amikor a németül beszélő Bibliakutatók (Bibelforscher) felkerestek otthonunkban, egyre tisztábban megértettük a bibliai igazságokat. És ahogy nőtt a bibliai ismeretünk, olyan mértékben távolodtunk el katolikus örökségünktől. Elég nehéz dilemmába kerültem. Születésemkor a Simon nevet kaptam, a keresztségben a Péter nevet, bérmáláskor pedig a József nevet. Mint ministráns kívülről tudtam a latin nyelvű imádságokat és miséket, és többféle egyházi teendőket láttam el. Szüleim azt remélték, hogy pap lesz belőlem. Végül az aktívabb egyházi élet mellett döntöttem.

De régebbi kedvenc hivatási reménységeim egyre kevésbé vonzottak. Most már nem az foglalkoztatott, hogy miként szórakoztassam az embereket, vagy milyen híres tornász, illetve orvos legyek, hanem az, hogy szellemi téren hogyan tudnék másoknak segítséget nyújtani. A katolikus papi pálya e tekintetben egyáltalán nem látszott előttem megfelelő megoldásnak.

Szüleim érdeklődése és tevékenysége — akárcsak az enyém is — Isten Királyságának jó híre iránt egyre nagyobb lett, amiben a Bibliakutatók segítségének igen fontos szerepe volt (Máté 24:14). Szüleim 1924-ben kezdték el a „jó hírt” házról házra prédikálni. Én is elkísértem őket. Két év múlva, amikor tizenkét éves voltam, apám azt gondolta, most már egyedül is hirdethetem a jó hírt. Adott egy zsebbibliát az igehirdetés céljára. 1929-ben, a középiskolám befejezése előtt, elhatároztam, hogy átadom magam Isten szolgálatára.

Teokratikus mérföldkövek

Visszapillantva arra a több mint hatvan évre, amely alatt családunk részt vett a Királyság hirdetésében, több olyan mérföldkő volt, amihez Isten előrehaladó, látható szervezetével együtt érkeztünk el. Például 1925-ben Az Őrtorony folyóiratban olvashattunk a „Nemzet megszületése” című cikkről. Örültem annak a felismerésnek, hogy Jehova minden nemzetből összegyűjti az őszinte embereket, hogy az ő egyetlen népét alkossák. Ez a bibliai felismerés egészen a hatalmába kerített, hiszen akkoriban közvetlen szomszédságunkban a zsidókkal és négerekkel szemben táplált áthidalhatatlan előítélet élt az emberekben. Isten nemzetében viszont megszünt minden olyan befolyás, amely elválasztotta volna őket egymástól. Sem faji, sem gazdasági, sem katonai, sem vallásos előítélet nem érvényesült (Cselekedetek 10:34, 35). Lelkesítő volt olvasni Ésaiás 66. fejezetében e jövendölés magyarázatát, de még lelkesítőbb volt megtapasztalni ennek saját életemben való teljesülését.

Családunk életében az 1928-as detroiti (Michigan állambeli) kongresszus volt egy másik teokratikus mérföldkő. Két okból kifolyólag is. Szüleim első ízben vettek részt ilyen kongresszuson. Másrészt, amikor hazaérkeztek, reánk, gyermekekre igen nagy hatással volt túlcsorduló örömük és lelkesedésük, valamint a felfokozott vágyuk, hogy Jehovát még jobban szolgálják (Róma 12:11).

1931-ben Isten szervezete sok örömteli újdonsággal szolgált számunkra. Kaptunk egy új nevet — a Jehova Tanúi nevet. Az a páratlan kiváltság jutott osztályrészünkül, hogy Isten nevét hordozhattuk az emberek és az angyalok előtt (Ésaiás 43:10–12).

Soha nem felejtem el az 1935-ös évet, amikor a „más juhok” és a „nagy sokaság” kiléte tisztázódott (János 10:16; Jelenések 7:9). Ez sokunknak, nekem is segített abban, hogy megtegyük az alámerítkezésünk lépését. Az alámerítkezésnek az én esetemben sem tulajdonítottak nagy fontosságot, amikor kezdő voltam az igazságban. Mivel életemet átadtam Jehova Isten szolgálatára, így most alkalmasnak láttam a pillanatot, hogy önátadásomat vízalámerítkezéssel szemléltessem.

Az 1938-as év a teokratikus újjászervezés éve volt. 1938-ig Clevelandben az Engineer’s Auditoriumban csak egy központi összejöveteli helye volt Jehova Tanúinak. Itt tartották az összejöveteleket a német, angol, lengyel, és más nyelvű testvérek. 1938 után Isten szervezete intézkedett arról, hogy a város különböző pontjain gyülekezetek jöjjenek létre. Apám és bátyáim közül többen is gyülekezeti szolgákként működtek. Az én feladatom a folyóiratok kezelése volt.

Az 1939-es év még egy jelentős eseménnyel gazdagított, és ez erőteljesen megszilárdította a Jehovába és látható szervezetébe vetett hitemet. Mivel a háború sötét fellegei már gyülekezni kezdtek az égbolton, Az Őrtorony folyóiratban egy cikk jelent meg a „Semlegesség” kérdéséről. Ebből a cikkből világosan felismertem, hogy Isten népének mindenkivel békében kell élnie, még a fenyegető háborús veszélyek közepette is. Nagyon hálás voltam, hogy már akkor felkészülhettem azokra a nehéz időkre, amikkel szembe kellett néznem.

1939-ben történt az is, hogy első ízben utazhattam New Yorkba. Ott hallottam J. F. Rutherford, az Őrtorony Társulat akkori elnökének a beszédét a Madison Square Gardenben. Körülbelül 500 főnyi vallásos emberekből álló ellenség megpróbálta füttykoncerttel félbeszakítani Rutherford testvér beszédét. De nem sikerült. Ő állta a sarat. A hallgatóság pedig lelkes tapssal nyilvánította ki tetszését.

Még most is élénken vissza tudok emlékezni az 1942-tes nemzetközi kongresszusra, amelyet Clevelandben, szülővárosomban rendeztek meg Jehova Tanúi. Ez nekem nagyon a szívemhez nőtt. A széles körben meghirdetett nyilvános előadás címe ez volt: „Béke — Tartós lesz-e?” A szónok szentírási bizonyítékokkal alátámasztva kimutatta, hogy semmilyen béke nem lehet tartós, amit az emberek a jövőben meg akarnak valósítani.

Hitem próbája

Aztán eljött az idő, amikor hitem a semlegesség kérdésében kipróbáltatott. A General-Motors autógyárban az alkatrész és kellékek előállítási osztályán dolgoztam mint termelésirányító. Rész idejű állásban dolgoztam, ami lehetővé tette számomra, hogy az evangéliumhirdető munkámat előtérbe helyezzem. De mivel a háború vihara dühöngött és az Egyesült Államok sem vonhatta ki magát a háborúból, elkerülhetetlenné vált számomra is a kérdés: vagy részt veszek a háborúban, vagy világi munkámra hivatkozva, felmentést kell kérnem a katonai szolgálat alól. Egyiket sem válaszhattam. Ugyanis Isten kirendelt szolgája voltam, és mint ilyent, megilletett az a törvény adta jog, hogy mentesüljek a katonai szolgálat alól. De a Sorozó Bizottság ezt másként látta.

A Bizottság egyik lehetőségként felvetette számomra: ’Bevonulhatok a hadseregbe és ott lelkészként szolgálhatok.’ Ezt nem vállalhattam. „Lelkiismeretem parancsa azt diktálja, hogy életemet csakis ennek a munkának szenteljem, mivel az evangélium hirdetője vagyok.”

„De ezt meg lehet tenni a hadseregben is” — mondták akkor nekem.

„Sajnos, nem! Én csak a Bibliában található ’jó hírrel’ szolgálhatom embertársaimat” — válaszoltam nekik.

Ügyem a felsőfokú bíróság elé került. A Szövetségi Bíróságon arra hivatkoztam, hogy édesapám pontosan azért menekült el Ausztriából az Egyesült Államokba, mivel vallásos meggyőződése miatt nem értett egyet a fegyverfogással és a katonai szolgálattal.

A bíró így érvelt: „De hát önnek nem kell harcolnia. Neveltetésénél és rátermettségénél fogva önből, fiatalember, kiváló lelkész lehetne!”

Tisztelt Bíró Úr! Hogyan tehetném ezt? Ha lelkiismereti ellenvetésből nem fogok fegyvert, hogyan buzdíthatnék akkor erre másokat?”

Börötönélet

Annak ellenére, hogy hivatalosan igazolni tudtam, hogy az evangélium hirdetője vagyok, mégis elítéltek 1943 őszén ötévi fegyházra, amit a Lewisburg-i (pennsylvániai) szövetségi fegyintézetben kellett letöltenem. Lewisburgban nemcsak egyedül én voltam ott mint Jehova Tanúja. Még volt ott ötven más testvér is. Szabadulásunk idejére számunk 200-ra duzzadt.

A börtönterület 400 hektár földterületet tett ki. Ezen a területen voltak külön épületek a veszélyesebb bűnözők számára, volt egy mezőgazdasági tábor a megbízható rabok számára, és egy falu is, ahol a felügyelők, őrök, és más börtönszemélyzet lakott. Jehova Tanúit általában a mezőgazdasági táborba osztották be. Az én feladatom a mezőgazdasági tábor foglyainak munkaterületre való kiszállítása és beszállítása volt.

Amikor először megérkeztem, sem az összejöveteleinket, sem az irodalmunkat nem engedélyezték. Ennek ellenére hozzájutottunk Az Őrtorony folyóirathoz. Hogy hogyan? Nos, egyes látogatók, akik a börtönterület erdős részén utaztak át a faluba vagy a börtönépülethez, észrevétlenül papírzacskóba csomagolt folyóiratokat pottyantottak le az út mentén. Amikor én vagy más testvér arra ment, megtaláltuk a zacskókat, felvettük, és a benne levő tanulmányt odaadtuk a többi testvérnek. Volt egy más lehetőség is a tanulmányhoz jutásra, mégpedig egy jóindulatú, a faluban lakó fegyőr révén. A régi újságokat ott szokta hagyni háza verandáján. Amikor eljött az idő, mi összegyűjtöttük az újságokat, és elég gyakran ezek között a régi újságok között találtunk egy-két új Őrtorony folyóiratot. Később a parancsnokság engedélyezte a rendszeres összejöveteleinket és a bibliai irodalom beszerzését.

Az egyik napon, amikor egy munkáscsoportot letettem a fegyőr kertjében, igencsak megijedtem. A Társulat egyik könyvét, Az igazság szabadokká tesz titeket című könyvet elrejtettem a ruhámban. Amíg a rabok nyírták a gyepet és nyesték a sövényt, én beültem a teherautóba és óvatosan elővettem a könyvet. És ekkor — el lehet képzelni, mennyire megrémültem — a fegyőr kislánya mögülem felugrott és megkérdezte: „Na, mit olvas maga?”

Mivel tetten ért a könyv olvasásán, amit egyébként a cellámba akartam csempészni, nem tehettem mást, elmondtam neki, hogy ez a könyv egy Bibliát magyarázó segédeszköz. Amikor az egyik képet is megmutattam neki, kiváncsisága még nagyobb lett. A képen egy férfi volt látható, aki éppen lehajol, és a lábbilincseket akarja kioldani. „Sajnos, sok embernek ez a sorsa. Az emberek a hamis vallás tanításának a bilincseiben élnek, és Jézus ezeket is szeretné megszabadítani, ahogy mondta is: ’Az igazság szabadokká tesz titeket’ ” (János 8:32).

Másnap a kislány édesanyja ezt mondta nekem: „Simon, a kislányom beszámolt arról, amit egymás közt beszéltek a Bibliáról és arról a könyvről is, amit mutatott neki. Igen nagy hatással volt rá ez a beszélgetés, és amit mondott, az még az én érdeklődésemet is felkeltette.” Szerencsére nem lett kellemetlen folytatása ennek a váratlan meglepetésnek.

Börtönbüntetésemnek még a felét sem kellett letöltenem. 1946-ban szabadultam. Utána gyorsan újra beálltam a teljes idejű úttörők sorába.

Béthel-szolgálat

Életemnek egy másik fontos állomása az 1946-ban Clevelandben megtartott Víg Nemzetek teokratikus kongresszusa volt. Ott jelentkeztem Béthel-szolgálatra. Ez teljes idejű szolgálat az Őrtorony Társulat brooklyni főhivatalában, New Yorkban.

A Társulat két képviselője, Milton Henschel és Robert Morgan testvér röviden megmagyarázták a Béthel-szolgálat lényegét és elbeszélgettek egy-két jelenlevővel. Habozva léptem én is hozzájuk. De ahogy az interjú elkezdődött, rögtön megállapítottam, hogy ők nagyon is barátságos és hús-vér emberek, minden felsőbbrendűségi érzés nélkül.

„Miért szeretnél a Béthelben szolgálni?” — kérdezte az egyik testvér.

„Mint úttörő, minden tőlem telhetőt megteszek Jehova szolgálatában” — válaszoltam. „De ha a Béthelbe mehetnék, bizonyára még többet tehetnék.”

„Ha csakugyan eljössz a Béthelbe, biztosan többet is tehetsz” — mondta a másik testvér.

Igaza volt! Első Béthelben töltött napon 1947. február 18-a volt. Azóta megállapítottam, hogy a Béthel-szolgálat a legérdekesebb és a legnagyobb megelégedéssel párosuló szolgálat. Mindennap hálás vagyok Jehovának, hogy keze elvezérelt ebbe a csodálatos szolgálati kiváltságba (2Thessalonika 3:5).

Megtapasztaltuk Isten szelleme bizonyítékait

A Királyságért választott negyvenöt évi nőtlenség után én is megtaláltam az én „derék feleségemet”, méghozzá itt a brooklyni Béthelben. Neve: Grace Suiter (Példabeszédek 31:10). 1939-ben jött a Béthelbe Közép-Nyugatról, bár ő és családja az igazságot Kaliforniában ismerte meg.a 1959-ben kötött házasságunk óta megállapítottuk, hogy Jehova keze azokkal van, akik őt hűséggel szolgálják és szívből szeretik.

Sok minden közös volt drága feleségem és az én sorsomban. Mindketten 1914-ben születtünk. Szüleink keresték az igaz vallást. Mindketten már tizenkét éves korunktól kezdve hirdetni kezdtük a jó hírt házról házra. És milyen öröm volt nekünk, mint házastársaknak tapasztalni azt, hogy Isten szervezete mily bátor kezdeményezéssel terjesztette ki a tanúskodó munkát „a föld legtávolabbi részéig” ! (Cselekedetek 1:8).

Vajon volt-e valami megbánnivalónk, hogy Isten hatalmas keze alá jöttünk? Grace a leghatározottabban tagadja ezt! Szavait idézem: „Szolgálatunk révén itt, a Béthelben kétségtelenül nem gazdagodtunk meg világi tekintetben. De életünk tartósan sokkal gazdagabb lett. És még ha gyermekeink nem is születtek házasságunkból, de lettek szellemi gyermekeink, nem is egy! ”

Nincs tehát semmi sajnálnivalónk! Nagyon helyesnek bizonyult az a döntésünk, hogy Jehova Isten dicsőítését választottuk a teljes idejű szolgálatban. Életünk beteljesült élet és ez nemes célt szolgál, és mi hálásak vagyunk, hogy „Isten hatalmas keze alatt” lehetünk (1Péter 5:6).

[Lábjegyzet]

[Kép a 28. oldalon]

Szüleim, József és Mária

[Kép a 30. oldalon]

Simon és a felesége, Grace