Szüleink arra tanítottak, hogy szeressük Istent
ELIZABETH TRACY ELMONDÁSA ALAPJÁN
A fegyveres emberek, akik korábban a nap folyamán csőcseléket szabadítottak ránk, ekkor kirángatták Anyut és Aput a kocsiból. Nővéremmel bent hagytak minket a hátsó ülésen, s mi azon gondolkodtunk, vajon újra látjuk-e szüleinket. Mi vezetett ehhez a félelmetes esethez 1941-ben Alabamában (USA), Selmához közel? És mi köze volt ehhez a szüleinktől kapott oktatásnak?
APUKÁM, Dewey Fountain még egész kicsi volt, amikor szülei elhunytak, s ezért egy rokona nevelte fel egy texasi farmon. Később az olajmezőkre ment dolgozni. 1922-ben, 23 éves korában feleségül vette Winnie-t, egy csinos texasi lányt, és tervezgetni kezdték, hogy letelepednek, és családot alapítanak.
Házat épített Texas keleti részének erdős vidékén, közel Garrison kis városához. Itt különféle növényeket termesztett, köztük gyapotot és kukoricát. Ezenkívül többféle állatot is nevelt. Idővel megszülettünk mi gyerekek is: 1924 májusában az ifjabb Dewey, 1925 decemberében Edwena és 1929 júniusában jómagam láttam napvilágot.
A Biblia igazságának a megismerése
Anyu és Apu azt gondolták, hogy értik a Bibliát, ugyanis a Krisztus Egyháza felekezethez tartoztak. Ám 1932-ben G. W. Cook Apu bátyjánál, Monroe Fountainnál hagyta a Szabadulás és a Government (Kormányzat) című könyveket, melyeket a Watch Tower Society adott ki. Monroe nagyon szerette volna megosztani a szüleimmel, amit megtudott, ezért gyakran átjött, amikor reggelizni szoktunk, felolvasott egy cikket Az Őrtoronyból, és utána „véletlenül” otthagyta a folyóiratot. Anyu és Apu pedig később elolvasta.
Egy vasárnap délelőtt Monroe bácsikám áthívta Aput egy szomszédos házba bibliatanulmányozásra. Biztosította őt afelől, hogy Cook úr minden kérdésre választ tud adni a Bibliából. Miután Apu hazajött a tanulmányozásról, izgatottan mondta a családnak: „Minden kérdésemre választ kaptam, sőt még többet is megtudtam! Azt hittem, mindezt már tudom, de amikor Cook úr elkezdett magyarázni a pokolról, a lélekről, Istennek a földdel kapcsolatos szándékáról, és arról, hogy Isten Királysága miként fogja ezt elhozni, kezdtem úgy érezni, hogy valójában semmit sem tudok a Bibliáról!”
Otthonunk a társas élet központja volt. Jöttek hozzánk rokonok, barátok, készítettünk kandiscukrot, pattogatott kukoricát, és énekeltünk Anyu zongorakíséretében. Lassanként ezek az alkalmak bibliai témájú beszélgetésekké váltak. Bár mi gyerekek nem értettünk meg mindent, amiről beszélgettek, a szüleink Isten és a Biblia iránt érzett erős szeretete oly nyilvánvaló volt, hogy bennünk, gyermekekben hasonló szeretet alakult ki Isten és a Szava iránt.
Más családok is megnyitották otthonukat bibliai témájú heti beszélgetésekhez, amelyek általában a legújabb Őrtorony-folyóirat egyik gondolatára épültek. Amikor a közeli városokban, Applebyban és Nacogdochesben lakó családok adtak helyet az összejöveteleknek, bezsúfolódtunk a Ford A-modell autónkba, és ha esett, ha fújt, odautaztunk.
A tanultak szerint cselekszenek
Nem volt szükség sok időre, és szüleink rájöttek, hogy cselekedniük kell. Az Isten iránti szeretet megkívánta, hogy a tanultakat osszák meg másokkal (Cselekedetek 20:35). De nehéz lépés volt kiállni a nyilvánosság előtt a hitükkel, főleg mivel a szüleink természetüknél fogva félénk, alázatos emberek voltak. Az Isten iránt érzett szeretetük azonban ösztönzőerővel hatott rájuk, ami viszont segített nekik abban, hogy megtanítsák nekünk, bízzunk erősen Jehovában. Apa ennek így adott hangot: „Jehova prédikálókká teszi a farmereket!” 1933-ban Apu és Anyu Jehovának való önátadása jelképeként megkeresztelkedett vízben, egy Hendersonhoz közeli halastóban (Texas).
1935 elején Apu írt egy levelet a Watch Tower Societynak, és számtalan kérdést tett fel az örök élet keresztény reménységével kapcsolatban (János 14:2; 2Timótheus 2:11, 12; Jelenések 14:1, 3; 20:6). Maga Joseph F. Rutherford, a Társulat akkori elnöke írt vissza neki. Rutherford testvér nem adott választ a kérdéseire, hanem inkább meghívta Aput, hogy vegyen részt Jehova Tanúi Washingtonban megtartandó kongresszusán májusban.
„Lehetetlen! — gondolta Apu. — Farmerek vagyunk, 26 hektár földünk van teleültetve növénnyel. Akkor kell mindent betakarítanunk és a piacra vinnünk.” Nem sokkal később azonban egy árvíz elmosta kifogásait: a terményt, a kerítéseket és a hidakat. Így hát csatlakoztunk a többi Tanúhoz, és egy bérelt iskolabusszal 1600 kilométert utaztunk északkeletre a kongresszusra.
A kongresszuson Apu és Anyu izgatottan hallgatta a világos magyarázatot, hogy kikből áll a „nagy nyomorúságot” túlélő „nagy sokaság” (Jelenések 7:9, 14). Életük végéig a földi paradicsomban való örök élet reménye ösztönözte Anyut és Aput, s arra buzdítottak minket, gyerekeket is, hogy ’nyerjük el az igazi életet’, ami számunkra a Jehova által felkínált földi örök élet lehetőségét jelentette (1Timótheus 6:19, Újfordítású revideált Biblia; Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3, 4). Bár akkor még csak ötéves voltam, igazán jó volt együtt lenni a családommal ezen a boldogító eseményen.
Miután hazatértünk a kongresszusról, a családom újra ültetett növényeket, később pedig olyan sok terményt takarítottunk be, mint még soha azelőtt. Ez bizony segített Anyunak és Apunak meggyőződniük arról, hogy sosem marad el a jutalom, ha teljes mértékben bíznak Jehovában. A prédikálómunkának egy különleges formáját vállalták el, azaz megegyeztek, hogy havonta 52 órát töltenek a szolgálatban. A következő ültetési időszakban pedig az utolsó darabig mindent kiárusítottak! Apu építtetett egy 6 méterszer 2,4 méteres lakókocsit, hogy abban lakjunk öten, és vett hozzá egy vadonatúj kétajtós Fordot. Monroe bácsikánk ugyanezt tette, és ő is lakókocsiba költözött a családjával.
Tanítanak minket az igazságra
Apu és Anyu 1936 októberében elkezdték az úttörőszolgálatot, ahogyan a teljes idejű szolgálatot nevezik. Mint család Texas keleti megyéiben kezdtük meg a prédikálást, mivel ezt a területet ritkán munkálták be a Királyság-üzenettel. Majdnem egy évig egyik helyről a másikra költöztünk, de mindent egybevetve igazán élveztük ezt az életet. Anyu meg Apu szavakban és a példájukkal is arra tanítottak minket, hogy legyünk a korai keresztényekhez hasonlók, akik bármire készek voltak, hogy eljuttassák a Biblia igazságát másokhoz.
Mi, gyerekek édesanyánkat különösen csodáltuk azért az áldozatért, hogy lemondott az otthonról. Volt valami, amitől azonban nem tudott megválni. Ez a varrógépe volt, de ez így is volt rendjén. Mivel jól varrt, mindig szép ruhában járatott minket. Valamennyi kongresszuson gyönyörű új ruhát viseltünk.
Jól emlékszem, amikor Herman G. Henschel a családjával a Watch Tower Society hangszóróval ellátott teherautójával a mi területünkre jött. Általában egy sűrűn lakott területen parkoltak le a teherautóval, lejátszottak egy előadásról készült rövid felvételt, majd meglátogatták személyesen is az embereket, hogy további ismeretet adjanak át nekik. Az ifjabb Dewey nagyon élvezte Herman fiának, Miltonnak a társaságát, aki akkoriban tizenéves volt. Milton ma már a Watch Tower Society elnöke.
Az 1937-es, columbusi (Ohio) kongresszuson Edwena megkeresztelkedett, Anyunak meg Apunak pedig felkínálták azt a kiváltságot, hogy szolgáljanak különleges úttörőként. Akkoriban ez a munka azt jelentette, hogy havonta legalább 200 órát töltöttek a prédikálómunkában. Visszatekintve most már látom, mennyire segített Anyu nagyszerű példája, hogy támogatni tudjam férjemet a keresztény megbízatásaiban.
Amikor Apu egy családnál vezetett be bibliatanulmányozást, elvitt minket, gyerekeket is, hogy jó példával járjunk elöl az ő gyerekeik előtt. Kikerestette és felolvastatta velünk a bibliaverseket, s megkért minket, hogy válaszoljunk néhány alapvető kérdésre. Ennek eredményeként sok fiatal, akivel tanulmányoztunk, mind a mai napig hűségesen szolgálja Jehovát. Valójában szilárd alapot vetett számunkra is, hogy továbbra is szeressük Istent.
Ahogy az ifjabb Dewey felnőtt, nehéznek találta, hogy ennyire összezsúfolva éljen két húgával. Ezért 1940-ben úgy döntött, hogy elmegy, és megkezdi egy másik Tanúval az úttörőszolgálatot. Végül feleségül vette Audrey Barront, aki szintén sokat tanult a szüleimtől, és aki nagyon megszerette Anyut meg Aput. Miután az ifjabb Dewey 1944-ben börtönbe került keresztény semlegessége miatt, Audrey egy ideig velünk lakott zsúfolt lakókocsinkban.
Az 1941-ben, St. Louisban (Missouri) megtartott hatalmas kongresszuson Rutherford testvér kifejezetten az 5—18 éves gyerekekhez intézte a szavait, akik egy külön szektorban ültek elöl. Edwenával hallgattuk nyugodt, tiszta hangját; olyan volt, mintha egy szerető édesapa oktatná a saját gyerekeit otthon. Így buzdította a szülőket: „Krisztus Jézus maga elé gyűjti szövetséges népét, és nagyon erélyesen azt mondja tagjainak, hogy oktassák gyermekeiket az igazságosság útjára.” Még hozzáfűzte: „Törekedjetek arra, hogy szeressenek otthon lenni, és tanítsátok őket az igazságra!” Hála érte, szüleink ezt megtették!
Ezen a kongresszuson kaptuk meg az új, Jehovah’s Servants Defended (Jehova szolgáinak védelme) című füzetet. Ez a füzet olyan peres ügyekről írt, amelyekben Jehova Tanúi nyertek, köztük voltak olyan ügyek is, amelyeket az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságán nyertek meg. Apu ezt a családdal együtt tanulmányozta. Nem sejtettük, hogy felkészít minket arra, ami néhány héttel később Selmában (Alabamában) fog történni.
Csőcseléktámadás Selmában
A félelmetes eset reggelén Apu a selmai seriffnek, a polgármesternek és a rendőrfőnöknek adott egy-egy példányt a levélből, amelyben az állt, hogy alkotmányos jogunk végezni a szolgálatunkat, a törvény véd minket. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy kikergetnek minket a városból.
Késő délután öt fegyveres ember érkezett a lakókocsinkhoz, és édesanyámat, a nővéremet és engem túszul ejtettek. Ezenkívül alaposan átkutattak bent mindent, felforgató jellegű anyagot kerestek. Apu kint volt, és ráparancsoltak, hogy erősítse a lakókocsit az autóhoz, és eközben végig pisztolyt szegeztek rá. Nem féltem, amikor ez történt. Olyan nevetségesnek tartottam, hogy ezek az emberek veszélyesnek tartanak minket, hogy a nővéremmel kuncogni kezdtünk. Apu pillantására azonban csakhamar elkomolyodtunk.
Amikor indulásra készen álltunk, a férfiak azt akarták, hogy Edwena és én menjünk velük a kocsijukban. Apu azonban kiállt mellettünk. „Csakis a holttestemen keresztül!” — jelentette ki. Némi vita után hagyták, hogy a családunk együtt utazzon, a fegyveres férfiak pedig követtek minket a kocsijukkal. Mintegy 25 kilométerre a várostól jeleztek, hogy álljunk meg a főút mentén, majd elvitték Anyut és Aput. A férfiak felváltva próbálták meggyőzni őket: „Hagyjanak fel ezzel a vallással. Térjenek vissza a farmjukra, és neveljék tisztességesen a lányaikat!” Apu megpróbált érvelni nekik, de mindhiába.
Végül az egyik férfi ezt mondta: „Menjenek, de ha még egyszer visszatérnek Dallas megyébe, akkor egytől egyig megöljük mindegyiküket!”
Miután megszabadultunk tőlük, és újra együtt voltunk, órákat utaztunk, és csak azután parkoltunk le éjszakára. Megjegyeztük e férfiak autójának a rendszámát. Apu azonnal jelentett mindent a Watch Tower Societynak. Néhány hónappal később megtalálták és letartóztatták őket.
Megyünk a Gileád misszionáriusképző iskolára
Edwena meghívást kapott, hogy 1946-ban vegyen részt az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 7. osztályán South Lansingben (New York állam). Albert Schroeder, az egyik oktató beszélt Edwina nagyszerű tulajdonságairól Bill Elrodnaka, a volt úttörőtársának, aki akkoriban a Bételben, Jehova Tanúi brooklyni (New York) főhivatalában szolgált. Edwinát és Billt bemutatták egymásnak, majd körülbelül egy évvel azután, hogy a nővérem elvégezte a Gileádot, összeházasodtak. Sok éven át a teljes idejű szolgálatban maradtak, ezen belül öt évet együtt szolgáltak a Bételben. Majd 1959-ben egy nap Schroeder testvér bejelentette a Gileád 34. osztályának, hogy kedves barátja ikreknek lett az apja. Egy fiúnak és egy lánynak.
Miközben a szüleimmel 1947 vége felé Meridianban (Mississippi) szolgáltunk, mind a hárman meghívást kaptunk, hogy vegyünk részt a Gileád 11. osztályában. Megdöbbentünk, ugyanis a követelmények alapján én túl fiatal voltam, Anyu és Apu pedig túl idős. De kivételt tettek velünk, és abban a ki nem érdemelt kiváltságban részesültünk, hogy magas szintű bibliai oktatásban részesülhettünk.
Misszionáriusi szolgálat a szüleimmel
Misszionáriusi megbízatásként Kolumbiát kaptuk (Dél-Amerika). De csak 1949 decemberében, több mint egy évvel a diplomaosztás után érkeztünk meg Bogotába, egy misszionáriusotthonba, ahol már hárman ott laktak. Apu eleinte csaknem arra a következtetésre jutott, hogy könnyebb volna az embereket angol nyelvre tanítani, mint neki spanyolul megtanulnia! Igen, voltak próbáink, de nagyszerű áldásokban is volt részünk! 1949-ben még száz Tanú sem volt Kolumbiában, ma viszont jóval több, mint 100 000!
Miután már öt éve szolgáltunk Bogotában, Anyut és Aput elküldték Cali városába. Időközben, 1952-ben hozzámentem Robert Tracyhez,b aki szintén misszionárius volt Kolumbiában. 1982-ig Kolumbiában maradtunk, ekkor Mexikóba utaltak minket, és azóta is itt szolgálunk. Szüleimnek végül 1968-ban vissza kellett térniük az Egyesült Államokba orvosi kezelésre. Miután visszanyerték egészségüket, különleges úttörőként folytatták a szolgálatot Mobiléhez közel (Alabama).
Szüleink gondozása
Az évek múltával Anyu és Apu lelassult, s több segítségre, figyelemre volt szükségük. Kérésükre Edwenához és Billhez közel küldték őket szolgálatra Athensba (Alabama). Bátyánk, ifjabb Dewey később úgy gondolta, bölcs volna, ha a család közelebb lenne egymáshoz Dél-Karolinában. Bill ezért a családjával és Anyuval meg Apuval Greenwoodba költözött. Ez a szeretetteljes változtatás lehetővé tette Robertnek és nekem, hogy folytatni tudjuk misszionáriusi szolgálatunkat Kolumbiában, tudván, hogy a szüleimnek jól viselik gondját.
Apu 1985-ben agyérkatasztrófát kapott, ami után már nem tudott beszélni, és ágyban fekvő beteg lett. Összeült a család, hogy megbeszélje, mi volna a legjobb a szüleink gondozására. Úgy határoztunk, hogy Audrey lesz Apu fő gondozója, Robert és én pedig azzal tudunk a legjobban segíteni, ha hetente küldünk levelet buzdító tapasztalatokkal, és olyan gyakran látogatunk haza, amilyen gyakran csak tudunk.
Még mindig élénken él az elmémben, amikor utoljára látogattam meg Aput. Nem tudott rendesen artikulálva beszélni, de miután elmondtuk neki, hogy visszamegyünk Mexikóba, erőlködve, tele érzelmekkel egy szót kimondott: „Adios!” Ebből tudtuk, hogy szíve mélyén támogatja azt a döntésünket, hogy folytatjuk misszionáriusi megbízatásunkat. 1987 júliusában halt meg, Anyu pedig kilenc hónappal később.
Nővéremtől, aki özvegy, kaptam egy levelet, amely jól mutatja, mennyire értékeljük mindannyian a szüleinket. „Kincsként értékelem gazdag keresztényi örökségemet, és soha, egy pillanatra sem érzem úgy, hogy boldogabb lettem volna, ha a szüleim úgy döntenek, hogy másképp nevelnek minket. Példamutatásuk az erős hitben, az önfeláldozásban és abban, hogy teljes mértékben bíztak Jehovában, átsegített már az életem néhány nehéz szakaszán.” Edwena így zárta sorait: „Hálás vagyok Jehovának a szüleimért, akik szavukkal és példájukkal a lehető legnagyobb boldogságot mutatták meg nekünk, amelyet akkor érhetünk el, ha életünket szerető Istenünk, Jehova szolgálata köré építjük.”
[Lábjegyzetek]
[Képek a 22–23. oldalon]
A Fountain család (balról jobbra): Dewey, Edwena, Winnie, Elizabeth, az ifjabb Dewey; jobbra: Elizabeth és az ifjabb Dewey, Henschelék hangszóróval ellátott teherautójának első sárvédőjén (1937); jobbra lent: Elizabeth 16 évesen plakátokkal végez hirdetőmunkát