Jehova megáldotta az elhatározásomat

RICHARD WUTTKE ELMONDÁSA SZERINT

DE ÉN élni akartam, nem pedig meghalni. Az első alkalommal imádkoztam Istenhez segítségért. Negyvenhat évvel később boldogan mondhatom azt, hogy bár az orvos nem mondta miben szenvedek, a diagnózisa téves volt. A félelem viszont elgondolkoztatott engem az élet értelméről, és annak szükségességéről, hogy szolgáljam a Teremtőnket.

A család költözik

Amikor 1921. november 11-én megszülettem, a szüleim Grosenben, egy Kelet-Németországban levő kisvárosban laktak. Német bevándorló szülőktől születtek Oroszországban. De amikor 1917-ben a bolsevik forradalom bevezette a kommunizmust, őket más német származású emberekkel együtt deportálták, és mindenüket elvesztették. Egy tehervonatban eltöltött hosszú út után a szüleim a kisgyermekeikkel megérkeztek a német határra. Viszont megtagadták tőlük a belépést, és vissza kellett utazniuk Oroszországba. Ott megtagadták tőlük a visszatérést, tehát vissza kellett menniük Németországba. Több hónapig tartó viszontagságok után végül is beengedték őket az országba.

Tízéves voltam, amikor az apám meghalt. Két évvel később, 1933-ban Hitler került a hatalomra, és engem arra kényszerítettek, hogy vegyek részt a náci ifjúsági mozgalomban. Hitler uralkodása alatt a más országokban született németekkel szemben problémák merültek fel, és nyilvánvaló volt, hogy Németország újabb háborúra készül. Tehát mi úgy döntöttünk, hogy Brazíliába vándorlunk. Mások bátorítottak erre bennünket, akik már odaköltöztek. Ezerkilencszázharminchat májusában érkeztünk meg a brazíliai Santosba.

Miután dolgoztunk néhány hónapot egy kávéültetvényen, egy kis farmot vettünk a Maracaí melletti termékeny területen, São Paulo államban. Amíg a házunkat építettük, egy evangélikus pap házában laktunk. Arra buzdított bennünket, hogy látogassuk a templomát, de amikor ő és később az utódja a politikáról kezdett el beszélni a prédikációiban, mi elhagytuk az egyházat.

Az első kapcsolatteremtés a bibliai igazsággal

Ez idő tájt történt, hogy a testvérem elmondta az orvos szörnyű diagnózisát. Tehát elmentem São Paulóba kikérni egy másik véleményt. Amíg ott voltam, egy látogató érkezett ahhoz a családhoz, ahol laktam, egy barátjuk, Otto Erbert. Ő Jehova egyik Tanúja volt, és elkezdett tanúskodni nekünk. De a család nem értékelte azt, amit ő mondott. Egyenként kimentek a szobából, otthagyva engem a látogatójukkal.

Otto körülbelül két óráig beszélt nekem a tüzes pokol, a lélek halhatatlansága, az igaz Isten Jehova, az ő Királysága és az örök élet a paradicsomi földön témákról. Milyen nagyszerű jövőt festett le számomra! Mennyire más volt ez attól, amit az evangélikus egyházban tanultam! Végül Otto megkérdezte: „A kereszténység hamis tanításaiban hiszel, vagy pedig a Bibliában?”

„A Bibliában” — válaszoltam.

„Akkor tanulmányozd azt!” — sürgetett, hozzátéve: „Ha többet akarsz hallani róla, gyere látogass meg engem.” Mivel tetszett az, amit hallottam, különösen a földön való örök életről, másnap elmentem meglátogatni őt. Ez a második beszélgetés meggyőzött afelől, hogy megtaláltam ’az igazságot, amely szabaddá teszi az emberiséget’ (János 8:32). Egy Health and Life című füzettel távoztam, és egy meghívással német nyelvű bibliatanulmányozásra.

A leghőbb vágyam beteljesedik

Időközben megfelelő orvosi ellátásban részesültem, és képes voltam hazatérni. Elvittem magammal Otto Erbertet egy kis szabadságra. Az anyám nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy a Bibliát tanulmányozom, azt a könyvet, ami mindig az asztalunkon volt, de sohasem olvastuk. Miután Otto visszatért São Pauloba, a Bibliát tanulmányoztam a családommal minden este, a legjobb képességeim szerint. Túláradó öröm vett rajtam erőt, amikor az anyám, a testvérem Robert, és a nővérem Olga mindannyian elfogadták az igazság üzenetét. Az otthonunk mindig is a társasági tevékenység központja volt, de miután körülbelül két hónapig tanúskodtunk, szinte üres volt. Az egyik személy, aki meg szokott bennünket látogatni az otthonunkban, ezt mondta: „Ha továbbra is ragaszkodtok ehhez, a bolondok házában fogjátok végezni!”

Viszont az a vágyam, hogy szolgáljam Jehovát, tovább erősödött. További kiadványokhoz jutottam és késő éjszakáig olvastam. De az összes irodalom német nyelven volt, és felismertem, hogy ha másokat akarok tanítani, meg kell tanulnom a portugál nyelvet. Tehát 1945-ben São Paulóba költöztem, hogy portugálul tanuljak. Otto Erberttel laktam, aki később elvette feleségül a nővéremet, Olgát.

Elkezdtem látogatni az összejöveteleket a São Paulóban levő egyetlen Királyság-teremben, ahol körülbelül 50-en voltunk. Az az egy gyülekezet most már több mint 510 gyülekezetre növekedett, a nagyobb São Paulóban több mint 50 000 Királyság-hírnökkel. Ezerkilencszáznegyvenhat január 6-án alámerítkeztem az Isten akaratának cselekvésére történő önátadásom jelképeként. Ugyanabban az évben részt vettem a „Vigadjatok ti nemzetek” teokratikus kongresszuson São Paulóban, az első nagy kongresszuson. Milyen felvillanyozó volt 1700 jelenlevőt látni vasárnap! Ezen a kongresszuson ismertem meg Otto Estelmannt, aki buzdított engem ezt mondva: „Richard, fiatal vagy, egészséges vagy, tehát legyél úttörő.”

Korábban is fontolgattam már a teljes idejű szolgálatot, de most sokkal komolyabban foglalkoztam vele. Két másikkal együtt kitűztünk egy időpontot hat hónappal későbbre, amikor elkezdjük. De amikor ez az idő elérkezett, megkérdeztem tőlük: „Felkészültetek, hogy elkezdjük?” Egyikük sem volt felkészülve. Tehát azt mondtam nekik, hogy én attól függetlenül elkezdem. „Nehézségeid lesznek” — intettek ők. De én ragaszkodtam az elhatározásomhoz. Ezerkilencszáznegyvenhét május 24-én megkaptam a kijelölésemet mint általános úttörő.

A szolgálat új ajtai nyílnak meg

A területem hatalmas volt, São Paulo lakónegyedeit és üzleti negyedeit is beleértve. Több száz könyvet és füzetet terjesztettem minden hónapban. Az egyik reggel beléptem egy nagy terembe, ahol számos ember dolgozott. Odaléptem az első emberhez, és felkínáltam neki egy könyvet, „Az igazság szabadokká tesz titeket”.

„Hány könyve van a táskájában?” — kérdezte.

„Körülbelül 20” — válaszoltam. „Igényt tartok mindegyikre”, és minden ott lévő embernek adott egyet. Kiderült, hogy ez a városháza volt!

Mégis a legnagyobb örömet a házi bibliatanulmányozások levezetésében találtam. Négy éven belül, hála Jehovának, 38-an azok közül, akikkel tanulmányoztam, alámerítkeztek. Ezek közül sokan vállalták a teljes idejű szolgálatot. Ezek között volt Afonso Grigalhunas, aki több mint tíz évig szolgált mint kisegítő úttörő az 1988-ban bekövetkezett haláláig — és mindezt műlábbal. Azonkívül ott volt a Ciuffa család. Francisco, a fiú, aki évekig szolgált mint utazófelvigyázó, és a nővére Angela, aki még mindig úttörő.

Ezerkilenszázötvenegyben meghívást kaptam, hogy utazófelvigyázó legyek. A megbízásom magába foglalta Rio Grande do Sul és Santa Catarina államok nagy területét. Európai származású emberek ezrei laktak ott, Brazília déli részén. A legtöbb látogatás elszigetelten élő személyeknél és csoportoknál történt, mivel abban az időben ott kevés gyülekezet volt. Sok folyó volt és kevés híd, ami azt jelentette, hogy a kisebbek gázlóin úgy keltem át, hogy a böröndömet a hátamra vettem, a táskámat, az írógépemet a kezemben tartottam. Az utak kövezetlenek voltak, és tele voltak gödrökkel. Hogy megvédjem a ruházatomat a portól, egy könnyű köpenyt viseltem. Ez egyeseket arra a következtetésre vezetett, hogy én voltam az új pap, és megpróbálták megcsókolni a kezemet.

A Királyság-érdekek védelmezése

Amint igyekeztem a nehézségeket valós módon szemlélni, ezt az alapelvet követtem: Ha mások képesek ilyen messze lakni a városoktól, járni ezeken az ösvényeken, és átkelni ezeken a folyókon, miért ne tehetném meg én ugyanezt? Különösképpen, mivel olyan fontos üzenetet kell elvinnem.

Más természetű nehézségeim merültek fel gyakran kisebb városokban. Például az egyik alkalommal, amikor előkészületeket tettünk, hogy a helybeli iskolában tartsunk egy összejövetelt, közel egy parkhoz. A másik oldalon volt egy kis kocsma, s egy katolikus templom. Amikor a tanár nem jött el, hogy kinyissa az iskolát, úgy döntöttem, megtartom az előadást a parkban. Röviddel az előadás kezdete után fél tucat ember jött ki a kocsmából, és elkezdtek kiabálni és hadonászni. Később megtudtuk, hogy a pap fizette meg őket, hogy ezt tegyék.

Hangosabban kezdtem beszélni, egyenesen hozzájuk szóltam. Megálltak, és az egyik ezt mondta: „Ő Istenről beszél. Hogy mondhatta a pap azt, hogy ő az Ördögtől van?” Amikor a pap azt látta, hogy az emberek nem fogják szétoszlatni az összejövetelt, beült a dzsipjébe, és körbe vezette a park körül ezt kiabálva: „Bármelyik katolikusnak tilos részt venni ezen az összejövetelen!” Senki sem távozott, és az összejövetel békésen fejeződött be.

Mirante do Paranapanemában, São Paulóban, meglátogattam a rendőrfőnököt, hogy elmagyarázzam a mi tevékenységünk lényegét, és lehetőséget kérjek, hogy egy teremben tartsam meg a nyilvános előadást. Ő lehetővé tette számunkra egy klubterem használatát. Azt is elmondtuk neki, hogy szórólapokat készítünk, hogy ezzel hirdessük az előadást. „A város mely részén fogják osztogatni ezeket?” — kérdezte. Miután elmondtuk neki, kért belőle, hogy a város más részén terjessze. Vasárnap eljött az előadásra, magával hozott két rendőrt, amint mondta „a rend fenntartása érdekében”.

„Akarja, hogy bejelentsem az előadását?” — kérdezte

„Boldogan” — válaszoltam. „De hadd magyarázzam el, hogyan szoktuk mi bemutatni az előadóinkat.” Miután bemutatott, leült az emelvényen és hallgatott. Elhihetitek nekem, a közönség nagyon jól viselkedett. Semmilyen gondunk nem volt ott, mivel két rendőr volt az ajtónál és a rendőrfőnök az emelvényen ült!

Ezerkilencszázötvenhat márciusában kerületfelvigyázóvá neveztek ki, és különböző kongresszusokon szolgáltam Brazília különböző részein. Az utazási távolságok nagyok voltak. Egy alkalommal három napig utaztam az egyik kongresszusi helyszínről a másikra. Az ország északi részében az utazás időnként nagy, fedett tehergépkocsikkal történt. Ezeknek nyitott oldalai voltak, tehát jó volt a szellőzés, ami jó ötlet volt, mivel az utasokkal néha csirkéket, és sertéseket is szállítottak!

A Gileád megerősíti elhatározásomat

Milyen felvillanyozó érzés volt 1958-ban részt venni a Gileád Őrtorony Biblia Iskolán. A mi osztályunk bizonyítványosztása azon a nyáron a Yankee Stadiumban és Polo Grounds-on megtartott kongresszuson történt, ahol 253 922-en vettek részt, és 123 különböző országból hallgatták a nyilvános előadást. Milyen csodálatos látvány! Amikor visszatértem Brazíliába, eltökéltebb voltam, mint valaha, hogy továbbra is hirdessem Jehova Királyságát.

Ezerkilencszázhatvankettőben feleségül vettem Ruth Honemannt, aki már hat éve szolgált mint misszionárius Brazíliában. A házasságkötésem óta további szolgálati kiváltságoknak örvendhettem, a Királyság-szolgálati Iskola és az Úttörőszolgálati Iskola tanfolyamait vezethettem, azonkívül vezető szerepem volt az országos és nemzetközi kongresszusok megszervezésében, és São Paulo első kongreszusi termének megépítésében.

Jelenleg a teokratikus életpályánk legnagyobb kiváltságának örvendhetünk mint a brazil Béthel-család tagjai. Visszatekintve a több mint 40 éves teljes idejű szolgálatra, amiből 35-öt utazófelvigyázóként töltöttem, elmondhatom, hogy ezek az évek tele voltak boldog és jutalmazó elfoglaltsággal (Példabeszédek 10:22). Sokat tanultam Jehova szervezetétől, beleértve annak a fontosságát, hogy az együttérzést kimutassam, hogy barát legyek, ne főnök, és ne legyek túl elfoglalt mások szükségleteinek ellátásához. Befejezésképpen azt szeretném mondani, különösen a fiatalabbaknak, amit Estelmann testvér mondott nekem évekkel ezelőtt: „Fiatal vagy, egészséges vagy, tehát legyél úttörő.”

[Kép a 29. oldalon]

A jelenlegi otthonunk, a brazil Béthel