Megelégedést találtam Isten szolgálatában
JOSHUA THONGOANA BESZÁMOLÓJA SZERINT
Még 1942-ben roppant nagy zűrzavar uralkodott az elmémben, és a szívemben. Tanulmányoztam a Hetednapos Adventisták által kiadott irodalmat is, és tanulmányoztam az Őr Torony Társulat által kiadott irodalmat is. Miként az ősi idők izraelitái „kétfelé sántikáltak”, úgy tettem én is (1Királyok 18:21).
A HETEDNAPOS Adventisták „Voice of Prophecy” [A Prófécia Hangja] elnevezésű nyomtatott előadásaikat küldözgették el nekem. Élvezetemre szolgált megválaszolni a kérdéseiket, ők pedig azt ígérték, hogy ha az összes tesztet sikeresen megoldom, csodálatos bizonyítványt állítanak ki nekem. Azt azonban megfigyeltem, hogy mind a „Voice of Prophecy”-t, mind pedig az Őr Torony Társulat kiadványait a dél-afrikai Fokvárosban adták postára. Kíváncsi lettem: ’Ismerik ezek a szervezetek egymást? Egyeznek-e a tanításaik? Ha nem, melyiknek van igaza?’
E kérdések tisztázása végett hasonló tartalmú leveleket küldtem mindkét szervezetnek. Az Őr Torony Társulatnak például ezt írtam: „Ismerik azokat az embereket, akik a ’Voice of Prophecy’-val állnak kapcsolatban, és ha igen, mi a véleményük az ő tanításaikról?” Idővel választ is kaptam mind a két csoporttól. Az Őr Torony Társulat levelében megerősítette, hogy tudnak a „Voice of Prophecy” létezéséről, de hozzáfűzték, hogy a tanításai, mint például a Háromságtan és az, hogy Krisztus testben fog visszatérni a földre, nincsenek összhangban az Írásokkal. Levelük idézeteket is tartalmazott az Írásokból, amelyek ezeket a tanokat megcáfolták (János 14:19, 28).
A „Voice of Prophecy”-től érkezett válasz egész egyszerűen azt tartalmazta, hogy ismerik „az Őr Torony Társulat embereit”, de tanításaikkal nem értenek egyet. Nem jelöltek meg semmiféle indokot. Úgy döntöttem tehát, hogy az Őr Torony Társulat mellett foglalok állást, amely Jehova Tanúi által felhasznált törvényes szervezet. Ma, a Tanúkkal folytatott 50 éves együttműködés után, milyen boldog vagyok, hogy ilyen jó döntést hoztam!
Vallásos neveltetésem
Makanye nevű vidéki környezetben születtem, a dél-afrikai Pietersburg várostól keletre, 1912-ben. Makanye akkortájt az anglikán egyház fennhatósága alá tartozott, én tehát annak az egyháznak a tagja lettem. Amikor tíz éves voltam, családunk egy olyan helyre költözött, ahol a Lutheránus Berlini Missziós Egyház volt az uralkodó felekezet, és a szüleim ehhez az egyházhoz csatlakoztak. Csakhamar elnyertem a képesítést arra, hogy úrvacsorában részesüljek és magamhoz vegyek egy morzsányi kenyeret és egy kortynyi bort, ez azonban nem elégítette ki szellemi szükségleteimet.
Nyolc évet felölelő iskoláztatásom befejezése után apám a Kilnerton Tanítóképző Intézetbe küldött, ahol 1935-ben egy hároméves képzés után tanítói oklevelet kaptam. Egyik munkatársam, a fiatal Caroline nevű tanítónő volt. Összeházasodtunk és Caroline utóbb egy kislányt hozott a világra, akinek a Damaris nevet adtuk. Néhány évvel később a Sehlale Iskolában vezető tanító lettem a földművelők lakta Mamatsha nevű faluban. Mivel az iskolát a holland református egyház tartotta fenn, ahhoz az egyházhoz csatlakoztunk és rendszeresen részt vettünk istentiszteletein. Mindezt azért tettük, mert azon a helyen ez volt a divat, megelégedettséget azonban nem hozott számomra.
Fordulópont
Egy vasárnap, 1942-ben himnuszokat gyakoroltunk be a templomban, amikor egy fiatal fehér ember megjelent az ajtóban három, az Őr Torony Társulat által kiadott Creation, Vindication, és Preparation (Teremtés, Igazolás és Felkészülés) című könyvvel a kezében. Úgy gondoltam, a könyvek jól mutatnak majd a könyvespolcomon, ezért három shilling fejében elfogadtam őket. Később megtudtam, hogy a férfi, Tienie Bezuidenhout, Jehova egyik Tanúja volt, méghozzá az egyetlen Tanú a környéken. Tienie következő látogatása alkalmával egy fonográfot hozott magával és lejátszotta Rutherford bíró néhány előadását. „A vallás csapda és szélhámosság” címen ismert előadást fölöttébb élveztem, de Caroline és a húgom, Priscilla, aki velünk lakott, egyáltalán nem örült. Tienie harmadik látogatása alkalmával nekem adta a fonográfot, hogy a lemezeket lejátszhassam a barátaimnak.
Egy nap, ahogy a Creation könyvben lapozgattam, ráakadtam a „Hol vannak a halottak?” című fejezetre. Azonnal belekezdtem olvasásába abban a reményben, hogy megtudok valamit azokról az örömökről, amelyeket a mennybe jutott lelkek tapasztalnak. De várakozásaim ellenére a könyvből az derült ki, hogy a halottak a sírjaikban vannak és nincsenek tudatában semminek. A Bibliából származó verseket, mint például a Prédikátor 9:7, 12. versét idézték ennek alátámasztására. Egy további fejezet címe „A halottak életre keltése” a János 5:28, 29-et idézte annak bizonyítékaként, hogy a halottak nincsenek öntudatuknál és várják a feltámadást. Ennek már volt értelme. Ez a magyarázat már kielégített.
Az idő tájt, 1942-ben megszakítottam a kapcsolatot a „Voice of Prophecy” csoporttal és kezdtem elmondani másoknak azokat a dolgokat, amelyeket az Őr Torony Társulat kiadványaiból megismertem. Egy barátom, Judah Letsoalo, aki osztálytársam volt a Kilnerton Training Institution nevű intézetben, az elsők között reagált a tőlem hallottakra.
Judah meg én 51 kilométert kerékpároztunk, csak hogy részt vehessünk az afrikai Tanúk kongresszusán Pietersburgban. Később azután pietersburgi barátaim gyakran tették meg ezt a hosszú utat Mamatshába, és segítettek nekem, hogy a Királyság-üzenetet megosszam szomszédaimmal. Végül pedig egy másik, Pietersburgban megtartott kongresszuson, 1944 decemberében Jehovának végzett önátadásom jelképeként alámerítettek.
Családom és mások kedvezően reagálnak
Caroline, Priscilla, és Damaris leányom továbbra is a Holland Református Egyház istentiszteleteire járt. Váratlanul borzalmas csapás sújtott le ránk. Caroline világra hozta második gyermekünket — egy látszólag egészséges fiúcskát, akinek a Sámuel nevet adtuk. De váratlanul megbetegedett és meghalt. Caroline egyházának tagjai semmilyen vigaszt nem nyújtottak, csupán azt mondták, hogy Isten azt akarja: fiúnk legyen vele a mennyországban. Fájdalmában Caroline egyre csak azt kérdezgette: „Mi oka lenne Istennek, hogy elvegye a fiúnkat?”
Amikor szerencsétlenségünkről értesültek a testvérek Pietersburgban, meglátogattak bennünket és Isten Szaván alapuló őszinte vigasztalásban részesítettek. Caroline később ezt mondta: „Amit a Biblia a halál okaként megjelölt, amit a halottak állapotáról, és amit a feltámadásba vetett reménységről mondott, annak értelme volt, és nekem nagy vigaszt nyújtott. Ott akartam lenni az új világban, és vissza akartam kapni fiamat a sírból”.
Caroline nem járt többé templomba, 1946-ban pedig ő, Priscilla és Judah alámerítkeztek. Röviddel alámerítkezése után, Judah elment otthonról, hogy egy új, még érintetlen vidéki területen, Mamahlolában elkezdje a prédikálómunkát. A mai napig mint teljes idejű úttörő szolgál.
Miután Judah elment, magamra maradtam mint egyetlen férfi, aki a Boyne nevű gyülekezetre gondot viselt. Gracely Mahlatji ekkor a mi területünkre költözött, s végül feleségül vette Priscillát. Gracely és én, hetenként felváltva tartottunk nyilvános előadást, a helybeli afrikai lakosok által beszélt sepedi nyelven. A Társulat megkért, fordítsam le a kiadványainkat sepedi nyelvre, abból a célból, hogy elérhetővé tegyük az emberek számára a bibliai irodalmat. Nagy megelégedésemre szolgált látni, hogy ebből az irodalomból valódi hasznot merítenek az emberek.
Nyilvános összejöveteleink fellendítése céljából kampányt szerveztünk; vettünk egy fonográfot egy óriási hangszóróval, hogy keresztül-kasul járva az egész környéket bibliai előadásokat közvetítsünk. E nehéz felszerelés cipeléséhez kocsit kölcsönöztünk, melyet szamarak húztak egyik helyről a másikra. Ennek alapján szomszédaink a „Szamár Egyház Emberei” gúnynevet ragasztották ránk.
Ezenközben kicsiny gyülekezetünk további növekedésnek indult. Végül is két nővérem férjükkel együtt Tanú lett, és mindnyájan hűségesek maradtak egészen halálukig. A Boyne-i (most Mphogodiba-i) gyülekezetből is sokan végeztek teljes idejű evangéliumhirdető munkát, és közülük nem is kevesen még mindig a szolgálat ezen ágában szolgálnak. Ma két gyülekezet van a szétszórt falvakkal tűzdelt roppant kiterjedésű térségben. Azoknak a hírnököknek a száma, akik a prédikálómunkában tevékenyen részt vesznek, 70 fölött van.
Új életpálya
Az iskolai tanítást 1949-ben abbahagytam és általános úttörőszolga lettem. Első megbízatásom az volt, hogy a fehérek tulajdonában levő farmokon dolgozó fekete munkásokat keressem fel, akik Vaalwater környékén, Transvaalban éltek. Egyes farmtulajdonosok a nemrégiben bevezetett apartheid politikáját támogatták, és határozottan megkívánták, hogy a feketék elismerjék a fehérekkel szembeni állítólagos alsóbbrendűségüket, valamint azt is, hogy fehér gazdáikat szolgálni tartoznak. Így történhetett meg, hogy amikor a fekete munkásoknak prédikáltam, néhányan a fehérek közül azt hitték, hogy az engedelmesség megtagadása mellett emelek szót. Némelyek még azzal is megvádoltak, hogy kommunista vagyok és megfenyegettek, hogy lelőnek.
Erről a helyzetről beszámoltam az Őr Torony Társulat fiókhivatalának, s kisvártatva áthelyeztek egy másik megbízatásba, egy vidéki környezetbe, és Duiwelskloof-öt jelölték ki munkaterületként számomra. Körülbelül ebben az időben hagyta ott feleségem is a tanítónői állását és csatlakozott hozzám az úttörőszolgálatban. Egy délután, 1950-ben, a szántóföldi szolgálatból hazatérve, egy nagy borítékot találtunk a Társulattól. Meglepetésünkre a borítékban egy nekem szóló meghívó volt, amelyben az állt, hogy jelentkezzem utazófelvigyázói kiképzésre. Ezután három évig látogattuk a gyülekezeteket Dél-Afrikában, majd 1953-ban egy új megbízás a Dél-Afrika szívében fekvő kontinentális országba, Lesothóba szólított.
Szolgálat Lesothóban és Botswanában
Amikor megkezdtük szolgálatunkat Lesothóban, széltében-hosszában az a hír járta, hogy az idegenek gyakran rituális gyilkosságok célpontjául szolgálnak. Feleségem és én is aggodalmaskodtunk, de szoto testvéreink szeretete és az ő vendégszerető természetük csakhamar segített eloszlatni félelmünket.
Annak érdekében, hogy Lesothó Maluti-hegyeiben levő gyülekezeteit ki tudjam szolgálni, rendszerint repülőre ültem, feleségemet pedig a síkságon hagytam, ahol ő visszatérésemig folytatta az úttörőszolgálatot. A barátok szívélyesen egyik gyülekezettől a másikig kísértek, hogy még véletlenül se tévedjek el a hegyekben.
Egy alkalommal tudomásomra hozták: ahhoz, hogy a következő gyülekezethez eljussunk, lóháton kell átkelnünk az Orange folyón. Megnyugtattak, hogy a lovam szelíd, arra azonban figyelmeztettek, hogy amikor a víz sodrása túl erős, a lovak többnyire igyekszenek terhüktől megszabadulni. Kicsit bajban voltam, mert se jó lovas, se jó úszó nem voltam. Nos, csakhamar a folyóban voltunk, és a víz egészen a ló nyergéig ért. Annyira megrémültem, hogy elengedtem a gyeplőt és a ló sörényébe kapaszkodtam. Mekkora megkönnyebbülés volt számomra, amikor baj nélkül elértük a szemben levő partot!
Azon az éjszakán alig tudtam aludni, mert az egész testem sajgott a lovaglástól. De a sok kényelmetlenség megérte, mert barátaink nagyra értékelték a látogatást. Amikor elkezdtem körzetfelvigyázói tevékenységemet Lesothóban a hírnökcsúcs 113 volt. Ma ez a szám 1644-re emelkedett.
Prédikáló megbizatásunkat 1956-ban megváltoztatták, és az újonnan kijelölt területünk Becsuánaföldi Protektorátus lett, mai nevén Botswana. Botswana jóval nagyobb ország, így sokkal nagyobb távolságokat is kellett bejárni, hogy elérjem az összes hírnököt. Vagy vonaton vagy nyitott teherautón közlekedtünk. A teherautó platóján nem voltak ülések, tehát a deszkapadlón kellett ülnünk a mellettünk levő poggyászunkkal. Rendeltetési helyünket gyakran nagyon porosan és fáradtan értük el. Keresztény testvéreink mindig szívélyesen fogadtak, és boldogságtól sugárzó arcuk felfrissített minket.
Akkortájt Botswanában a Társulat kiadványai be voltak tiltva, emiatt a házról házra végzendő prédikálás óvatosan folyt, anélkül hogy a Társulat által kiadott irodalmat használtuk volna. Egyszer Maphashalala falu közelében munkálkodtunk, amikor elfogtak minket és letartóztattak. Védelmünkre a Bibliából a Máté 28:19, 20-at olvastuk fel, így utalva megbízatásunkra. Jóllehet ez némelyik tanácsadóra jó hatást gyakorolt, a törzsfőnök elrendelte, hogy a helybeli Tanúkat korbácsolják meg. Akkor a lelkész — legnagyobb meglepődésünkre — szót emelt érdekünkben a törzsfőnöknél, hogy legyen irgalmas hozzánk és bocsásson meg. A törzsfőnök eleget tett kérésének, s szabadon bocsátott bennünket.
Az üldözés és az irodalmunk betiltása ellenére a Királyság-munka továbbra is előrehaladt. Amikor Botswanába érkeztem a hírnökcsúcs 154 volt. Három évvel később, amikor a tilalmat megszüntették, ez a szám 192-re nőtt. Ma ebben az országban Jehova 777 Tanúja prédikál.
Tanítás és fordítás
Idővel oktatónak használtak fel a keresztény vének számára megtartott Királyság-szolgálati Iskolán. Később pedig annak a kiváltságnak örvendhettem, hogy az Úttörő Szolgálati Iskolán használtak fel oktatóként. Feleségem és én időszakonként szolgáltunk a dél-afrikai fiókhivatalban is. Ezen alkalmakkor én a fordításban segédkeztem, feleségem pedig a konyhán dolgozott.
Egy nap, 1969-ben, a fiókhivatal felvigyázója, Frans Muller odajött hozzám és ezt mondta: „Thongoana testvér, szeretném, ha te és a feleséged felkeresnétek engem az irodámban.” Ott közölte velünk, hogy a Londonban megtartandó 1969-es „Béke a földön” elnevezésű kongresszuson részt vevő küldöttek közé választottak minket is. Angliában és Skóciában élvezettel töltött el testvéreink szívélyes vendégszeretete, és ez nagy mértékben növelte az egész világra kiterjedő testvériség iránt érzett értékelésünket.
Az elmúlt négy évtizedben, teljes idejű evangélizáló életpályánk során Caroline hűséges társam volt. Megosztottuk egymással számtalan örömünket, és néhány szomorúságunkat. Jóllehet két gyermekünktől is megfosztott a halál, lányunk, Damaris felnőtt, nagyszerű Tanú lett belőle, és ő is részt vett a fordítói munkában a dél-afrikai fiókhivatalban.
Egészségünk már nem engedi meg, hogy folytassuk az utazófelvigyázói munkát, ezért az elmúlt néhány évben mint különleges úttörők szolgáltunk egy gyülekezetben Seshegóban, egy jellegzetes afrikai közigazgatási területen Pietersburg közelében. Itt elnöklő felvigyázóként szolgálok. A Biblia megállapítja, hogy: „megelégedésig tartó örvendezés van [Jehova] orcájánál” és én valóban örömet találtam és megelégedést Isten szolgálatában Dél-Afrikában. (Zsoltárok 16:11, NW.)
[Kép a 26. oldalon]
Tanúskodás Seshegó közigazgatási területen, Dél-Afrikában