Gazdag szellemi örökségünk
PHILLIP F. SMITH ELMONDÁSA ALAPJÁN
„Meggyújtottuk a fáklyát, amely világítani fog a legsötétebb afrikai területeken is.” Milyen öröm volt olvasni a fentieket a Jehova Tanúi évkönyve 1992 című kiadvány 75. oldalán! Ezeket a szavakat 1931-ben nagyapa, Frank W. Smith írta Joseph F. Rutherford testvérnek, a Watch Tower Society akkori elnökének küldött levelében. Nagyapa jelentést írt arról a prédikáló körútról, amelyet öccsével tett.
ERRŐL számolt be az 1992-es Évkönyv: „Fokvárosból [Dél-Afrika] két bátor úttörő, Gray Smith és bátyja Frank, indult neki Brit Kelet-Afrikának, hogy feltérképezzék a Jóhír terjesztésének lehetőségeit. Egy De Soto autót átalakítottak lakókocsivá, hajóra tették 40 karton könyvvel együtt és elhajóztak Mombasába, Kenya tengeri kikötőjébe.”
Nagyapa Rutherford testvérnek küldött levelében leírta az utazást Mombasából Nairobiba, Kenya fővárosába: „egy szörnyűséges rémálomnak is beillő út következett, a legszörnyűbb, amit valaha is autóval megtettem. Négy napot vett igénybe, egész napi utazással az 580 kilométeres útszakasz . . . Mérföldről mérföldre ki kellett szálljak egy lapáttal, hogy az úton a kátyúkat elegyengessem, feltöltsem a mélyedéseket, az ingoványos útszakaszoknál elefántfüvet és faágakat vágtam a kerék alá a tapadás érdekében.”
Frank és Gray, miután megérkeztek Nairobiba, 21 napot munkálkodtak megszakítás nélkül, hogy elterjesszék bibliai irodalmukat. „Az általunk hallottakból ítélve — írta nagyapa —, a munka felkavarta Nairobi vallásos lakóit.” Később nagyapa szeretett volna hazamenni kétéves fiához, Donovanhoz és feleségéhez, Phyllishez, aki a második gyermeküket várta, édesapánkat, Franket. Nagyapa felszállt az első elérhető, Mombasából induló hajóra, de az úton hazafelé meghalt maláriában.
Amint nővéremmel és öcsémmel az Évkönyv e beszámolóján tűnődtünk, visszagondoltunk drága édesapánkra. Alig néhány hónappal azelőtt, hogy megkaptuk az 1992-es Évkönyvet, apa 1991-ben meghalt a szívműtétjét kísérő komplikációk miatt. Bár sosem találkozott édesapjával, osztozott édesapja Jehova iránt érzett őszinte szeretetében. Mennyire örült volna nagyapa, ha tudja, hogy 28 évvel később, 1959-ben fia keresztény szolgaként követni fogja lábnyomát Kelet-Afrikába!
Apa fiatalkori élete
Apa 1931. július 20-án született Fokvárosban, két hónappal saját édesapja halála után, akiről a nevét kapta. Apa korai éveitől kimutatta szeretetét Jehova iránt. Még csak kilencéves volt, amikor Fokváros főpályaudvarán állt, és plakátokkal végzett hirdetőmunkát, miközben iskolatársai gúnyt űztek belőle. Tizenegy évesen jelképezte Jehova iránti önátadását vízben való megkeresztelkedéssel. Időnként apát egyedül osztották be, hogy bemunkáljon a szolgálatban egy egész utcát. Mire 18 éves lett, Őrtorony-tanulmányozást vezetett Fokváros egyik külvárosában egy csoportban, amely idős keresztény testvérnőkből állt.
A Watch Tower Society 1954-ben bejelentette, hogy Európában nemzetközi kongresszusokat tartanak a következő évben. Apa nagyon szeretett volna elmenni, de nem volt elég pénze, hogy Fokvárosból odautazzon. Így hát három hónapra munkát vállalt kémikusként az észak-rhodesiai (a mai zambiai) rézbányákban. A létesítmények, ahol az ércvizsgálatot végezték, az afrikai vadonban helyezkedtek el.
Apa tudta, hogy nagy számban élnek afrikai Tanúk Észak-Rhodesiában, ezért amikor megérkezett, felkutatta őket, és megtudta, hol tartják összejöveteleiket. Bár nem beszélt a helyi nyelven, mégis csatlakozott hozzájuk, és rendszeresen látogatta Jehova Tanúi gyülekezeti összejöveteleit, amelyeket a rézbányánál tartottak. A bányában dolgozó európaiaknak faji előítéleteik voltak, és gyakran hangot is adtak előítéletüknek, amikor gyalázták az afrikaiakat. Apa azonban mindig kedves volt.
A három hónap elteltével egy afrikai munkás, aki nem volt Tanú, odament apához és megkérdezte: „Tudja, hogyan hívjuk magát?” A férfi elmosolyodott és ezt mondta: „Őrtorony Bwana [úr].”
Apa 1955-ben részt tudott venni az európai „Győzedelmes Királyság” kongresszusokon. Ott találkozott Mary Zahariouval, akit feleségül vett a következő évben. Házasságkötésük után az ohiói Parma városában (USA) telepedtek le.
Kelet-Afrikába
Az egyik egyesült államokbeli kerületkongresszus alkalmával meghívást tolmácsoltak a résztvevők számára, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség hirdetőkre. Szüleink elhatározták, hogy Kelet-Afrikába mennek. Pontosan azt tették, amit a Watch Tower Society javasolt. Annyi pénzt takarítottak meg, hogy retúrjegyeket vásárolhassanak, számolva azzal az esettel, ha apa nem kap munkát, mivel csak munkavállalási engedéllyel lehetett azon a területen lakni.
Miután apa és anya megkapták az útleveleket, a vízumokat és a védőoltásokat, 1959 júliusában elhajóztak egy kereskedelmi hajón New Yorkból Mombasába, Fokvárost érintve. Négy hétig tartott az út. Mombasában a kikötőben szívélyes fogadtatásban részesítették őket azok a keresztény testvérek, akik már előttük jöttek, hogy ott szolgáljanak, ahol nagyobb a szükség. Amikor megérkeztek Nairobiba, apa talált egy levelet, amely már várt rá. Ez válasz volt a kérésére, hogy kémikusi állást kapjon a Földtani és Térképészeti Minisztériumnál az ugandai Entebbe városában. Apa és anya vonatra szálltak, hogy az ugandai Kampalába utazzanak, ahol apa felvételi beszélgetésen vett részt, és ott szerződtették. Abban az időben csupán egyetlen Tanú volt az Entebbe—Kampala területen: George Kadu.
A gyarmati kormányzat fizetett apának, hogy tanulja meg a helyi nyelvet, mely a ganda volt. Nagyon örült, mivel már úgy is tervezte, azért, hogy hatékonyabb legyen a szolgálatban. Később apa még ,A Királyságnak ez a jó híre’ című füzet ganda nyelvre való fordításában is segített.
Apa bátran tanúskodott másoknak. Minden európaival beszélt az osztályán, és rendszeresen prédikált az ugandaiaknak. Sőt még Uganda akkori afrikai igazságügy-miniszterének is tanúskodott. A férfi nem csak hogy hallgatott a Királyság-üzenetre, hanem apát és anyát még vacsorára is meghívta.
Nővérem, Anthe 1960-ban, én pedig 1965-ben jöttem a világra. Családunk a szívébe zárta a fővárosban, Kampalában levő kicsi, de növekvő gyülekezet testvéreit és testvérnőit. Mivel a közeli Entebbe városában mi voltunk az egyedüli fehér Tanúk, átéltünk néhány mulatságos helyzetet. Egy alkalommal apa egyik barátja váratlanul megszállt Entebbe városban, és megpróbált kapcsolatba lépni apával. Egészen addig sikertelen volt, amíg meg nem kérdezte: „Ismeri itt azt az európai házaspárt, akik Jehova Tanúi?” A személy azon nyomban egyenesen anya és apa házához vezette őt.
Nehéz helyzeteken is keresztülmentünk, beleértve, amikor két fegyveres felkelést átéltünk. A kormánycsapatok egy alkalommal mindenkire lőttek, aki egy bizonyos etnikai csoporthoz tartozott. Egész nap és egész éjjel szünet nélkül lövöldöztek. Mivel este 6 óra és reggel 6 óra között kijárási tilalom volt, az összejöveteleket délután tartották szüleim otthonában, Entebbe városban.
Később, amikor a kijárási tilalmat feloldották, apa Kampalába vitt el bennünket Őrtorony-tanulmányozásra. Egy katona ránk irányította a puskáját, megállította az autót, és tudni akarta, merre tartunk. Akkor még csak csecsemő voltam, Anthe pedig ötéves volt. Amikor apa nyugodtan elmagyarázta, és megmutatta a katonának a Bibliáinkat és irodalmunkat, utunkra engedett bennünket.
Az Ugandában eltöltött közel nyolc év után, 1967-ben szüleink elhatározták, hogy visszatérnek az Egyesült Államokba az egészségi problémák és a családi felelősségek miatt. Az ohiói Canfield Gyülekezet tagjai lettünk, ahol apa vénként szolgált. Ott szüleim ugyanúgy megszerették a testvéreket, mint amennyire a kis kampalai gyülekezetben.
Szeretetteljes keresztény neveltetés
Öcsém, David 1971-ben született. Mialatt felnőttünk, olyan otthoni légkörben neveltek, amely csupa szeretetet és melegséget árasztott. Kétségtelen, hogy ez abból a szeretetteljes kapcsolatból eredt, amelyet szüleink ápoltak egymással.
Amikor fiatalok voltunk, apa mindig bibliai történeteket olvasott nekünk lefekvéskor, imádkozott, és utána anya tudta nélkül csillogó aranypapírba csomagolt csokoládét adott nekünk. Mindig együtt, családként tanulmányoztuk az Őrtoronyt, tekintet nélkül arra, hogy hol voltunk. A családi üdülések alkalmával egyszer egy hegyoldalon tanulmányoztunk, míg egy másik alkalommal az óceánra láthattuk. Apa sokszor megemlítette, hogy ezek voltak legboldogabb emlékei. Azt mondta, hogy sajnálja azokat, akik kihagyják azt az örömet, amit a családi tanulmányozás jelenthet.
Amikor a Jehova iránti szeretet kimutatásáról volt szó, apa példa útján tanított. Amikor megérkezett Az Őrtorony vagy az Ébredjetek! új példánya, vagy amikor egy másik Őrtorony-kiadványt kaptunk, apa csak úgy falta a tartalmát. Megtanultuk tőle, hogy a bibliai igazságot nem szabad könnyedén venni, hanem úgy kell megbecsülni, mint egy drága kincset. Az egyik legdrágább dolog számunkra az apa által használt Reference Bible. Gyakorlatilag minden oldalt beborítottak a jegyzetek, amelyeket tanulmányozásai során gyűjtött össze. Most, amikor lapszéljegyzeteit olvassuk, szinte halljuk a hangját, amint tanít bennünket és tanácsot ad nekünk.
Hűséges a végig
Apa a szántóföldi szolgálatban tevékenykedett 1991. május 16-án, amikor szívrohamot kapott. Hetekkel később nyitott szívműtéten esett át, amely sikeresnek tűnt. A műtétet követő éjszaka azonban telefonhívást kaptunk a kórházból. Apa vért veszített, és az orvosok nagyon aggódtak. Két alkalommal is visszavitték a műtőbe aznap éjszaka, hogy megpróbálják elállítani a vérzést, de mindez sikertelen volt. Apa vére nem alvadt meg.
Másnap, amint apa állapota rohamosan rosszabbodott, az orvosok először anyával, majd öcsémmel beszéltek, hogy befolyásolják őket, egyezzenek bele abba, hogy apa vérátömlesztést kapjon. Annak ellenére, hogy apa előzőleg elmondta az orvosoknak, hogy semmilyen körülmények között sem fogad el vérátömlesztést. Elmagyarázta nekik Írás szerinti érveit a vér visszautasítására, de azt mondta, hogy vér nélküli kezelést elfogad (3Mózes 17:13, 14; Cselekedetek 15:28, 29).
A rosszindulat, amely több kórházi dolgozó részéről is megmutatkozott, nagyon feszült légkört teremtett az intenzív osztályon. Mindez apa romló állapotával párosulva időnként szinte elviselhetetlennek tűnt számunkra. Jehovához fordultunk segítségért, és megpróbáltuk alkalmazni azokat a gyakorlatias javaslatokat is, amelyeket kaptunk. Amikor bementünk az intenzív osztályra, mindig jólöltözöttek voltunk, és tiszteletet mutattunk a kórházi személyzet iránt. Állandóan érdeklődtünk apa állapota felől, lényegre törő kérdéseket tettünk fel, és köszönetet mondtunk minden dolgozónak, aki részt vett apa ápolásában.
Erőfeszítéseink nem maradtak észrevétlenül az orvosok és ápolók előtt. Néhány napon belül a feszült légkör kedvező irányban változott. Azok az ápolónők, akik gondoskodtak apáról, de már nem mellé voltak beosztva, továbbra is szemmel kísérték állapotának alakulását. Az egyik orvos, aki nagyon durva volt hozzánk, egészen annyira kedvessé vált, hogy megkérdezte anyát, hogyan tud megbirkózni ezzel. Gyülekezetünk és a rokonaink szintén szeretetteljesen támogattak bennünket. Élelmet és sok vigasztaló levelezőlapot küldtek, és imádkoztak értünk.
Sajnos, apán nem segített a kezelés. Első műtétje után tíz nappal meghalt. Mélyen gyászoljuk őt. Időnként a veszteség érzése elviselhetetlen. Szerencsére, Istenünk megígéri, hogy „napról-napra gondoskodik rólunk”, és megtanultunk oly módon támaszkodni rá, amilyen módon még soha (Zsoltárok 68:20).
Mindannyian elhatároztuk, hogy mi szintén továbbra is hűségesen szolgáljuk majd Jehovát, hogy részesüljünk abban az örömben, hogy látjuk apát az új világban (Márk 5:41, 42; János 5:28; Cselekedetek 24:15).
[Kép a 21. oldalon]
Frank Smith édesanyjával, Phyllisszel Fokvárosban
[Kép a 22. oldalon]
Apa és anya a házasságkötésükkor
[Kép a 23. oldalon]
Az első keresztelkedéshez, amelyet Entebbe városban tartottak, a testvérek egy afrikai törzsfő medencéjét bérelték ki
[Kép a 23. oldalon]
Hagyományos üdvözlés
[Kép a 24. oldalon]
Apa és anya, röviddel apa halála előtt