„Tiportatunk, de el nem veszünk”

ULF HELGESSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Felébredt!” — kiáltottak fel 1983 júliusában a fölém hajló orvosok. Bonyolult, 15 órás műtéttel egy 12 centiméteres daganatot távolítottak el a gerincagyamból. Teljesen lebénultam.

NÉHÁNY nappal később átvittek egy kórházba, majdnem 60 kilométernyire városomtól, a Svédország déli részén elhelyezkedő Helsingborgtól. Itt bekapcsolódtam egy rehabilitációs programba. A fizikoterápiás szakorvos azt mondta, rendkívül megerőltető lesz, de én már alig vártam, hogy elkezdjük. Igazán szerettem volna újra járni. Szorgalmasan követve a napi ötórás, gyakorlatokból álló programot, gyorsan fejlődtem.

Egy hónappal később, amikor az utazófelvigyázó a mi gyülekezetünkben szolgált, a többi keresztény vénnel együtt hosszú utat tett meg, hogy a kórházi szobámban tartsuk meg a gyülekezeti vének összejövetelét. Mennyire örült szívem a testvéri szeretet ilyen bizonyítékán! Az osztályos nővérek teát és szendvicset szolgáltak fel az egész csoportnak az összejövetel után.

Az orvosokat először ámulatba ejtette a fejlődésem. Három hónap után már fel tudtam ülni a tolószékemben, és néhány percig még állni is tudtam. Boldog voltam, és teljesen eltökélt, hogy újra járni fogok. Családom és keresztény társaim sokat buzdítottak a látogatásaik során. Még haza is tudtam menni rövid időszakokra.

Valóságos visszaesés

Utána azonban egyáltalán nem fejlődtem tovább. Nem sokkal később a fizikoterápiás szakorvos közölte velem a szomorú tényt: „Ennél nagyobb javulást nem tud elérni!” Ekkor az volt a cél, hogy felerősítsenek, és egyedül tudjam kezelni a tolószéket. Azon tűnődtem, mi lesz velem. Hogyan boldogul majd a feleségem? Ő is nagyobb műtéten esett át, és szüksége volt a segítségemre. Kérjek állandó szociális gondozást?

Mély depresszióba estem. Kitartásom, bátorságom és erőm elszállt. Teltek-múltak a napok, és én mozgásképtelen maradtam. Nem csak fizikailag bénultam le, hanem érzelmileg és szellemileg is megdermedtem. ’Eltiportattam.’ Mindig erősnek tartottam magamat szellemileg. Szilárdan gyökerező hitem volt Isten Királyságában (Dániel 2:44; Máté 6:10). A Biblia ígérete alapján meg voltam róla győződve, hogy minden betegségből és fogyatékosságból meg fogunk gyógyulni Isten igazságos új világában, és hogy ott majd az egész emberiség visszakapja a tökéletes életet (Ésaiás 25:8; 33:24; 2Péter 3:13). Ekkor nemcsak fizikailag éreztem magam lebénultan, hanem szellemileg is. Úgy éreztem, ’elvesztem’ (2Korinthus 4:9).

Mielőtt folytatnám, hadd mondjak el egy keveset a hátteremről.

Boldog család

Az 1934-es évben születtem, és az egészségem mindig jó volt. Az 1950-es évek elején találkoztam Ingriddel, 1958-ban összeházasodtunk, és letelepedtünk Közép-Svédországban, Östersund kis városában. 1963-ban fordulópont következett be az életünkben, ekkor kezdtük el tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Ekkorra már három kisgyermekünk volt — Ewa, Björn és Lena. Hamarosan az egész család tanulmányozott, és nagyszerűen haladtunk a Biblia igazságának a megismerésében.

Nem sokkal azután, hogy elkezdtünk tanulmányozni, elköltöztünk Helsingborgba. Itt a feleségemmel együtt átadtuk magunkat Jehovának, és 1964-ben megkeresztelkedtünk. Még boldogabbak voltunk, amikor legidősebb lányunk, Ewa 1968-ban megkeresztelkedett. Hét évvel később, 1975-ben Björn és Lena is megkeresztelkedett, és a rá következő évben kineveztek vénnek a keresztény gyülekezetben.

Világi munkám lehetővé tette, hogy jól tudtam gondoskodni családom anyagi szükségleteiről. Boldogságunk még inkább nőtt, amikor Björn és Lena elkezdték a teljes idejű szolgálatot. Björnt nem sokkal később meghívták, hogy dolgozzon Jehova Tanúi fiókhivatalában Arbogában. Mintha ránk mosolygott volna az élet. Majd az 1980-as év elején kezdtem érezni a daganat fizikai hatásait, amelyet végül ez által a nagyobb sebészeti beavatkozás által 1983-ban eltávolítottak.

Túljutva a szellemi bénultságon

Amikor megmondták, hogy többé nem tudok majd járni, mintha összeomlott volna körülöttem minden. Hogyan nyertem vissza szellemi erőmet? Könnyebben, mint gondoltam. Egyszerűen a kezembe vettem a Bibliát, és elkezdtem olvasni. Minél többet olvastam, annál több szellemi erőt nyertem. Legfőképpen Jézus Hegyi beszédét kezdtem értékelni. Újra meg újra átolvastam, és elmélkedtem rajta.

Helyreállt boldog életszemléletem. Az olvasás és elmélkedés által, az akadályok helyett kezdtem felismerni a lehetőségeket. Visszanyertem a vágyamat, hogy szeretném megosztani a Biblia igazságát másokkal, és ezt azáltal elégítettem ki, hogy tanúskodtam a kórházi alkalmazottaknak, és másoknak is, akikkel találkoztam. Családom teljes mértékben támogatott, és képzést kapott arra, hogy képes legyen ellátni engem. Végül el tudtam hagyni a kórházat.

Végre otthon voltam. Mily boldog nap volt ez mindannyiunknak! A családom olyan időbeosztást készített, amely magában foglalta a rólam való gondoskodást is. Fiam, Björn úgy határozott, hogy otthagyja munkáját Jehova Tanúi fiókhivatalában, és hazajött, hogy segítsen gondozásomban. Igen vigasztaló volt, hogy ilyen nagy szeretettel és törődéssel vett körül a családom.

Megbirkózva egy újabb visszaeséssel

Ám idő múltával az egészségem romlott, és nehezemre esett mozogni. Végül az odaadó erőfeszítések ellenére sem volt többé képes a családom otthon gondoskodni rólam. Ezért úgy gondoltam, az volna nekem a legjobb, ha elmennék egy gyógyintézetbe. Ez változtatásokat jelentett és újabb napirendet. De nem engedtem meg, hogy ez szellemi visszaesést hozzon.

Sosem hagytam fel a Biblia olvasásával és kutatásával. Arra tekintettem továbbra is, mit tudok megtenni, s nem arra, hogy mit nem. Elmélkedtem azokon a szellemi áldásokon, amelyek Jehova minden Tanújára kiáradnak. Közel maradtam Jehovához imában, és minden alkalmat kihasználtam, hogy másoknak prédikálhassak.

Most éjszakáimat, s nappalaim egy részét a gyógyintézetben töltöm. A délutánjaimat és estéimet vagy otthon, vagy keresztény összejöveteleinken töltöm. Egy szociális intézmény gondoskodik rendszeres szállításomról az összejövetelekre és vissza, valamint az otthonomba és onnan vissza. Odaadó családom, a gyülekezetben a testvérek, és a gyógyintézetben az alkalmazottak csodálatos módon gondoznak.

Megteszem, amit tudok

Nem tekintem magamat rokkantnak, és a családom, meg keresztény testvéreim sem bánnak velem rokkantként. Szeretetteljesen törődnek velem, lehetővé téve, hogy hatékonyan szolgálhassak tovább vénként. Minden héten Gyülekezeti Könyvtanulmányozást vezetek, ezenkívül én tartom a Királyság-teremben Az Őrtorony heti gyülekezeti tanulmányozását. Nehezen tudom lapozni a Bibliát, ezért valakit megbíztak azzal, hogy segítsen nekem ebben az összejöveteleken. Összejöveteleket vezetek le, és előadásokat tartok a tolószékemből.

Így még mindig sok olyasmit tehetek, amit azelőtt is örömmel tettem, ideértve a pásztori látogatásokat is (1Péter 5:2). Ezt akkor teszem, amikor testvéreim és testvérnőim hozzám jönnek, hogy segítsek nekik, vagy adjak nekik tanácsot. A telefont is használom, én magam kezdeményezve felhívok másokat. Ettől kölcsönösen felbuzdulunk (Róma 1:11, 12). Egyik barátom nemrégiben ezt mondta: „Bármikor, amikor lehangoltnak érzem magam, te felhívsz, és felvidítasz.” De én magam is felbuzdulok, tudván azt, hogy Jehova megáldja erőfeszítéseimet.

Az összejövetelek előtt és után könnyen tudok barátkozni a gyülekezetben lévő gyermekekkel. Mivel tolókocsimban ülök, ugyanabban a szemmagasságban beszélgetünk. Értékelem őszinteségüket és nyíltságukat. Az egyik kisfiú egyszer azt mondta nekem: „Te kivételesen jóvágású rokkant vagy!”

Mivel inkább arra összpontosítok, amit meg tudok tenni, s nem bosszankodom amiatt, hogy mit nem tudok megtenni, így élvezem Jehova szolgálatát. Sokat tanultam a történtekből. Rájöttem, hogy Jehova képez és erősít minket az elszenvedett próbákon keresztül (1Péter 5:10).

Ahogy megfigyeltem, sok egészséges ember nem érti meg, hogy mindig komolyan kell vennünk égi Atyánk imádatát. Ha nem vesszük komolyan, időtervünk a személyes tanulmányozásra, összejövetelekre és a szántóföldi szolgálatra egyszerű rutinná válhat. Én létfontosságúnak tartom ezeket a gondoskodásokat ahhoz, hogy túléljem ennek a világnak a végét, és bejussak Isten megígért földi Paradicsomába (Zsoltárok 37:9–11, 29; 1János 2:17).

Szívünkben mindig elevenen kell tartanunk az Isten eljövendő új világában való élet reménységét (1Thessalonika 5:8). Megtanultam azt is, hogy ne adjam fel a küzdelmet semmilyen elkedvetlenedésre való hajlam ellen sem. Megtanultam Édesapámnak tekinteni Jehovát, a szervezetét pedig az Édesanyámnak. Felismertem, hogy ha mi erőfeszítéseket teszünk, akkor Jehova bármelyikünket fel tudja használni hatékony szolgáiként.

Még ha néha úgy is éreztem, mintha ’eltiportak volna’, ’de nem vesztem el’. Jehova és szervezete sohasem hagyott el, de a családom és a keresztény testvérek sem. Hála annak, hogy a Biblia után nyúltam, és elkezdtem olvasni, visszanyertem szellemi erőmet. Hálás vagyok Jehova Istennek, aki „rendkívüli erőt” ad, ha mi bízunk benne (2Korinthus 4:7, Újfordítású revideált Biblia).

Teljes mértékben reménykedve és bízva Jehovában, lelkesen várom a jövőt. Meg vagyok róla győződve, hogy Jehova Isten igen hamar beteljesíti ígéretét, amelyet egy helyreállított, földi paradicsomra vonatkozóan tett, mindazokkal a csodálatos áldásokkal együtt, ami azzal együttjár (Jelenések 21:3, 4).