Isten Szava „csodákat” művel
THÉRÈSE HÉON ELMONDÁSA ALAPJÁN
Egy nap — 1965-ben — beléptem egy üzletházba, és felajánlottam a kereskedőknek az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok példányait. Amint megfordultam, hogy eltávozzak, egy durranást hallottam. Egy lövedék fúródott a padlóba, közel a lábamhoz. „Így bánunk el Jehova Tanúival” — gúnyolódott az egyik kereskedő.
EZ A tapasztalat megrémített, de nem eléggé ahhoz, hogy lemondjak a teljes idejű szolgálatról. A bibliai igazságok, amelyeket megtanultam, túl értékesek voltak ahhoz, hogy megengedjenek bármit, ami miatt felhagyjak a szolgálatommal. Hadd magyarázzam meg, miért mondom ezt!
Miután 1918 júliusában megszülettem, szüleim Cap-de-la-Madeleine-ben, Quebécben (Kanada), egy kis községben telepedtek le, amely csodatevő helyként volt ismert. Itt gyülekeztek össze a látogatók, hogy Szűz Mária kegyhelyénél tiszteletadással adózzanak. Habár a Mária általi állítólagos csodákat nem tudják bebizonyítani, Isten Szava viszont sok ember életében úgy működött, mint ami tulajdonképpen csoda, miközben a község több mint 30 000 lakosú várossá növekedett.
Amikor körülbelül 20 éves voltam, édesapám meglátta az érdeklődésemet a vallásos dolgok iránt, ezért odaadta nekem a Bibliáját. Amikor hozzáfogtam az olvasásához, megdöbbentő volt, amit megtudtam a 2Mózes 20. fejezetéből, hogy a bálványimádás félreérthetetlenül helytelenített dolog. Azonnal elvesztettem a bizalmamat a katolikus egyház tanításai iránt, és beszüntettem a misére járást. Nem akartam szobrokat imádni. Még mindig hallom, amint apám mondja:
— Thérèse, nem mész el az istentiszteletre?
— Nem — válaszoltam —, a Bibliát olvasom.
A bibliaolvasás életem részévé vált, még azután is, hogy 1938 szeptemberében férjhez mentem. Mivel a férjem, Rosaire gyakran éjszaka dolgozott, szokásommá tettem a Biblia olvasását, amikor munkában volt. Nemsokára arra a következtetésre jutottam, hogy Istennek kell hogy legyen egy népe, ezért keresni kezdtem őket.
Isten népének keresése
Amiatt, amit fiatalkoromban tanultam a templomban, féltem aludni menni; attól féltem, hogy a pokolban ébredek fel. Hogy leküzdjem az ilyen szorongást, azt mondogattam magamnak, hogy a szeretet Istene nem fogja hagyni, hogy ilyen borzalmas dolog történjen. Bizakodóan állandóan olvastam a Bibliát az igazság keresése miatt. Hasonló voltam az etiópiai eunuchhoz, aki olvas, de nem érti, hogy mit (Cselekedetek 8:26–39).
André testvérem és a felesége, akik az alattunk lévő lakásban laktak, bibliatanulmányozásba kezdtek Jehova Tanúival, körülbelül 1957-ben. Mondtam a sógornőmnek, hogy jelezzen nekem a mennyezeten kopogtatva, amikor a Tanúk prédikálni jönnek az épületbe. Akkor ugyanis tudni fogom, hogy mikor ne menjek ajtót nyitni. Egy nap elfelejtett figyelmeztetni engem.
Azon a napon, amikor kinyitottam az ajtót, megismertem Kay Mundayt, egy úttörőt, ahogy Jehova Tanúi a teljes idejű szolgákat hívják. Isten nevéről beszélt nekem, és elmagyarázta, hogy Isten személyes neve Jehova. Miután elment, ellenőriztem a Bibliámban megerősítésként, hogy amit mondott, az a bibliai idézetek által valóban alátámasztható-e. Búvárkodásom nagyon boldoggá tett engem (2Mózes 6:3; Máté 6:9, 10; János 17:6).
Amikor Kay újra meglátogatott, a Háromság katolikus tantételéről beszélgettünk, amely azt állítja, hogy Isten három személy egy Istenben. Később gondosan megvizsgáltam a saját Bibliámat, hogy megnyugtassam magam, hogy nem tanítja a Háromságot (Cselekedetek 17:11). A tanulmányozásom megerősített abban, hogy Jézus nem egyenrangú Istennel. Ő teremtve lett. Neki volt kezdete, Jehovának ellenben nem volt (Zsoltárok 90:1, 2; János 14:28; Kolossé 1:15–17; Jelenések 3:14). Kielégített, amit megtudtam, és boldogan folytattam tovább a bibliai témájú beszélgetéseket.
Egy napon, 1958-ban, egy novemberi hóvihar idején Kay meghívott, hogy menjek el a körzetkongresszusra, amely aznap este egy bérelt teremben került megrendezésre. Elfogadtam a meghívást, és nagyon élveztem a programot. Azután egy Tanútól — aki odajött hozzám — a beszélgetés közben megkérdeztem:
— Kell egy igaz kereszténynek házról házra prédikálnia?
— Igen — mondta —, a jó hírt hirdetni kell, és a Biblia feltárja, hogy az emberek felkeresése az otthonaikban fontos prédikálási módszer (Cselekedetek 20:20).
Mennyire el voltam ragadtatva a válaszától! Ez meggyőzött engem arról, hogy megtaláltam Isten népét. Ha azt mondta volna, nem, ez nem szükséges, akkor kételkedtem volna abban, hogy az igazságot találtam meg, mivel tudtam, hogy mit mond a Biblia a házról házra való prédikálásról. Ettől a ponttól fogva gyors szellemi előrehaladást értem el.
A körzetkongresszus után elkezdtem járni Jehova Tanúi összejöveteleire, amelyeket a szomszédos Trois-Rivières városában tartottak. Kay és az úttörőpartnere, Florence Bowman voltak csak az egyedüli Tanúk, akik akkor Cap-de-la-Madeleine-ben éltek. Egy nap ezt mondtam: „Holnap elmegyek veletek prédikálni.” Nagyon boldogok voltak, hogy elkísértem őket.
Prédikálás a szülővárosomban
Azt gondoltam, hogy mindenki elfogadja majd a bibliai üzenetet, de gyorsan megtanultam, hogy ez nem így van. Amikor Kayt és Florence-t máshová nevezték ki, a városban csak én maradtam az egyedüli, aki a bibliai igazságot házról házra prédikálta. Félelmet nem ismerő módon egyedül folytattam a prédikálást körülbelül két évig, 1963. június 8-ig, a megkeresztelkedésemig. Még aznap — ahogy akkor hívták —, szünideiúttörő-szolgálatra (a kisegítőúttörő-szolgálattal azonos) jelentkeztem.
Egy évig folytattam a szolgálatomat mint szünidei úttörő. Aztán Delvina Saint-Laurent megígérte, hogy egyszer egy héten el fog jönni Cap-de-la-Madeleine-be, és együtt munkálkodik velem, ha általános úttörő leszek. Így kitöltöttem a kérelmemet az úttörőszolgálatra. Sajnos két héttel korábban, hogy elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, Delvina meghalt. Mit tegyek most? Nos, mivel már kitöltöttem a kérelmet, ezért nem akartam változtatni a terveimen. Így 1964 októberében elkezdtem pályafutásomat a teljes idejű szolgálatban. A következő négy évben egyedül mentem házról házra.
A jámbor cap-de-la-madeleine-i katolikusok gyakran voltak ellenséges érzületűek. Néhányan a rendőrséget hívták, megkísérelve ezzel, hogy meggátoljanak engem a prédikálásban. Egy nap, amint az elején említettem, egy kereskedő megpróbált megfélemlíteni azáltal, hogy a lábamhoz lőtt. Nos, ez egészen felkavarta a várost. A helyi televízióállomás keresztes hadjáratnak hívta ezt Jehova Tanúi ellen. Az egész incidensből egy kedvező tanúskodás származott. Mellesleg tíz évvel később annak a kereskedőnek, aki rám lőtt, az egyik rokona Tanú lett.
„Csodák” Isten Szava által
Láttam, amint az évek során a bibliai igazságok iránti szembenállás fala fokozatosan összeomlott Cap-de-la-Madeleine-ben. Körülbelül 1968-ban más Tanúk is ideköltöztek, és a helyi lakosság reagálni kezdett a bibliai igazságokra. Az 1970-es évek elejére tényleg robbanásszerű növekedés volt a bibliatanulmányozások számában. Ez elért egy olyan pontot, amikor is meg kellett kérni más Tanúkat, hogy vegyenek át számos bibliatanulmányozást, melyet én vezettem, hogy valamennyire folytatni tudjam a házról házra szolgálatban való részvételemet.
Egy nap egy fiatalasszony elfogadott egy bibliatanulmányozási segédeszközt, Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet. Élettársa akkor egy André nevezetű fiatalember volt, egy faragatlan és kemény bűnöző, aki csatlakozott a beszélgetéshez. A fejtegetés felkeltette André érdeklődését, és belefogott egy bibliatanulmányozásba. Röviddel ezután hozzálátott beszélgetni a barátaival arról, amit megtudott.
Egy alkalommal négy gengszterrel tanulmányoztam a Bibliát, akik közül az egyik nem sokat beszélt, azonban nagyon figyelt. A neve Pierre volt. Egy hajnalon, körülbelül két órakor, férjem és én kopogtatást hallottunk az ajtón. Képzeljétek magatok elé a jelenetet: négy gengszter állt az ajtóban, akiknek kérdéseik voltak hozzám. Szerencsére Rosaire sohasem panaszkodott az ilyen alkalmatlan időben tett látogatások miatt.
Kezdetben mind a négy férfi eljárt az összejövetelekre. Azonban csak André és Pierre tartott ki állhatatosan. Összhangba hozták életüket Isten irányadó mértékeivel, és megkeresztelkedtek. Most már több mint 20 éve, hogy mindkét férfi hűségesen szolgálja Jehovát. Amikor elkezdték a tanulmányozást, közismert volt a bűnözői tevékenységük, és a rendőrség figyelte őket. Néha a rendőrök kijöttek a bibliatanulmányozásaink után, vagy gyülekezeti összejöveteleink alatt, és keresték őket. Boldog vagyok, hogy ’minden embernek’ prédikáltam, és így saját szememmel láttam, ahogy Jehova Szava olyan változásokat eredményez, amelyek igazán csodáknak tűnnek (1Timótheus 2:4).
Ha a szolgálatom kezdetén valaki azt mondta volna, hogy Cap-de-la-Madeleine-ben Királyság-terem lesz, és Jehova népével lesz megtöltve, nem hittem volna el azt. Örömömre a szomszédos Trois-Rivières város egyetlen kis gyülekezete hat virágzó gyülekezetté növekedett, amely három Királyság-teremben találkozik, beleértve a Cap-de-la-Madeleine-ben levő gyülekezetet is.
Személy szerint abban az örömben volt részem, hogy körülbelül 30 személynek segíthettem, hogy eljussanak az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Most, 78 évesen valóban elmondhatom, hogy boldog vagyok, amiért átadtam az életemet Jehovának. Azonban el kell ismernem, hogy voltak időszakok, amikor elkedvetlenedtem. Hogy sikeresen ellensúlyozzam az ilyen időszakokat, mindig kinyitom a Bibliámat, és elolvasok néhány passzust belőle, amely jelentősen felfrissít engem. Az elképzelhetetlen számomra, hogy elteljen egy nap anélkül, hogy Isten Szavát ne olvassam. Különösen buzdító a János 15:7, amely ezt mondja: „Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, a mit csak akartok, és meglesz az néktek.”
Az a reménységem, hogy meglátom Rosaire-t az új világban, amely már karnyújtásnyira van (2Péter 3:13; Jelenések 21:3, 4). Mielőtt 1975-ben meghalt, jó úton haladt a megkeresztelkedés felé. Ami pedig a jelent illeti, szilárd elhatározásom, hogy állhatatosan kitartok a teljes idejű szolgálat mellett, és folytatom az örvendezést Jehova munkájában.