Igyekszem megadni Jehovának, amivel tartozom neki

TIMOLEON VASZILIOU ELMONDÁSA ALAPJÁN

Letartóztattak, amiért a Bibliából tanítottam az embereket egy faluban, Aidonohoriban. A rendőrök levették a cipőmet, és elkezdték ütni a talpamat. Ahogy folytatták a verést, a lábam egy idő múlva elzsibbadt, és már nem éreztem a fájdalmat. De mielőtt elmondanám, mi vezetett ehhez a bántalmazáshoz — amely akkoriban egyébként nem volt ritka Görögországban —, hadd mondjam el, hogyan lettem bibliaoktató.

RÖVIDDEL azután, hogy 1921-ben megszülettem, családom a Rodolivosz nevű városba költözött, Görögország északi részére. Fiatalkoromban féktelen életet éltem. Már 11 évesen dohányoztam. Később erős italos és szerencsejátékos lettem, és majdnem minden este vad partikra jártam. Jó érzékem volt a zenéhez, így hát beléptem egy helyi együttesbe. Úgy egy éven belül az együttesnek szinte minden hangszerén tudtam játszani. De közben szívesen tanultam, és szerettem az igazságosságot.

Miközben dúlt a II. világháború, 1940 elején az együttesünket megkérték, hogy játsszon egy kislány temetésén. A sírnál a rokonok és a barátok keservesen sírtak. Ez a teljes reménytelenség mély nyomot hagyott bennem. Ezen kezdtem tűnődni: „Miért halunk meg? Van még valami a rövid létezésünk után? Hol találhatjuk meg a választ?”

Néhány nap múlva megláttam otthon a polcomon egy példányt az Újszövetségből. Levettem, és elkezdtem olvasni. Amikor a Máté 24:7-ben Jézus szavait olvastam a kiterjedt háborúkról, amelyek hozzátartoznak jelenléte jeléhez, rádöbbentem, hogy szavainak a mi időnkre kell vonatkozniuk. A következő hetekben többször végigolvastam a Keresztény Görög Iratokat.

Azután, 1940 decemberében meglátogattam egy családot, amely nem messze lakott tőlünk; egy özvegyasszonyt és öt gyermekét. A padlásszobájukban találtam egy halom füzetet, és ezek közül az egyiknek a címe A kívánatos kormányzat volt, mely a Watch Tower Bible and Tract Society kiadásában jelent meg. Ott maradtam a padlásszobában, és kiolvastam a füzetet. Az olvasottak teljesen meggyőztek arról, hogy valóban abban az időben élünk, amelyet a Biblia „az utolsó napoknak” nevez, és hogy Jehova Isten hamarosan véget vet a dolgok e rendszerének, és helyébe egy igazságos új világ lép majd (2Timótheus 3:1–5; 2Péter 3:13).

Különösen nagy hatással volt rám az arra vonatkozó szentírási bizonyíték, hogy a hűségesek örökké élnek majd egy földi paradicsomban, és hogy ebben az új világban Isten Királyságának uralma alatt nem lesz többé szenvedés és halál (Zsoltárok 37:9–11, 29; Jelenések 21:3, 4). Ahogy olvastam, hálát adtam Istennek imában ezekért a dolgokért, és arra kértem őt, mutassa meg nekem, hogy mit kíván meg tőlem. Egyértelmű volt előttem, hogy a teljes lelkű odaadásommal tartozom Jehova Istennek (Máté 22:37).

A tanultak szerint élek

Ettől kezdve nem dohányoztam többé, nem rúgtam be, és felhagytam a szerencsejátékkal is. Többször találkoztunk az özvegyasszony öt gyermekével, a két húgommal és az öcsémmel, és elmagyaráztam nekik, mit tanultam a füzetből. Rövidesen mindannyian elkezdtünk beszélni másoknak arról a kevéske ismeretről, amit már megszereztünk. A környéken Jehova Tanúiként ismertek minket, bár soha nem találkoztunk még egyetlen Tanúval sem. Már kezdettől fogva havonta több mint száz órát töltöttem azzal, hogy elmondjam másoknak a megtanult csodálatos dolgokat.

Az egyik itteni görög ortodox pap elment a polgármesterhez, hogy panaszt tegyen ellenünk. De néhány nappal azelőtt — bár mi nem is tudtunk róla — egy fiatal Tanú talált egy elveszett lovat, és visszavitte azt a tulajdonosának. Becsületessége miatt a polgármester tisztelte a Tanúkat, és nem volt hajlandó meghallgatni a papot.

Egyszer, valamikor 1941 októberében, mialatt a piacon tanúskodtam, valaki beszélt nekem arról, hogy az egyik közeli városban él egy Jehova Tanúja. Hrisztosz Triantafillunak hívták, és korábban rendőr volt. Meglátogattam, és megtudtam, hogy már 1932 óta Tanú. Mennyire boldog voltam, amikor sok régi Őrtorony-kiadványt adott nekem! Ezek nagyban hozzájárultak a szellemi fejlődésemhez.

1943-ban vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Istennek tett önátadásomat. Akkorra már három szomszédos faluban vezettem bibliatanulmányozásokat — Draviszkoszban, Paleokomiban és Mavrolofoszban. Az Isten hárfája című könyvet használtam bibliatanulmányozási segédeszközként. Idővel kiváltságom volt látni, amint Jehova Tanúinak négy gyülekezete alakul azon a környéken.

Prédikálás az akadályok ellenére

1944-ben Görögország felszabadult a német megszállás alól, és valamivel később kapcsolatba léphettünk a Watch Tower Society athéni fiókhivatalával. A fiókhivatal megkért, hogy vegyek részt a prédikálómunkában egy olyan területen, ahol még nemigen hallottak a Királyság-üzenetről. Miután odaköltöztem, három hónapig egy farmon dolgoztam, az év többi részét pedig a szolgálatban töltöttem.

Abban az évben nagy áldást jelentett, hogy láthattam megkeresztelkedni édesanyámat, valamint az özvegyasszonyt és gyermekeit a legfiatalabb lánya, Marianthi kivételével, mivel ő már 1943-ban megkeresztelkedett. Egyébként Marianthi 1943 novemberében szeretett feleségem lett. Harminc évvel később, 1974-ben édesapám is megkeresztelt Tanú lett.

1945 elején megkaptuk Az Őrtorony első, stenciles géppel sokszorosított példányát a fiókhivataltól. Főcikkének címe ez volt: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket” (Máté 28:19). Marianthival azonnal otthagytuk az otthonunkat, hogy távoli területeken szolgáljunk, a Sztrímonasz-folyótól keletre. Később csatlakoztak hozzánk más Tanúk is.

Sokszor mezítláb gyalogoltunk több kilométeren keresztül, hegyeken és szurdokokon át, hogy eljussunk egy faluba. Azért mentünk mezítláb, nehogy tönkremenjen a cipőnk, mivel nem volt helyette másik. 1946-tól 1949-ig polgárháború dúlt Görögországban, és az utazás nagyon veszélyes volt. Nemritkán holttesteket lehetett látni az út mentén.

A nehézségek ellenére nem csüggedtünk el, hanem buzgón folytattuk a szolgálatot. Sokszor éreztem úgy, ahogyan a zsoltáríró: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem” (Zsoltárok 23:4). Ez idő alatt gyakran hetekig távol voltunk az otthonunktól, és időnként 250 órát is töltöttünk a szolgálatban havonta.

Szolgálatunk Aidonohoriban

Az egyik falu, melyet 1946-ban meglátogattunk, Aidonohori volt, fent a hegyekben. Ott találkoztunk egy férfival, aki elmondta nekünk, hogy van a faluban két ember, aki szeretne hallani a Biblia üzenetéről. De mivel ez a férfi félt a szomszédoktól, nem volt hajlandó elárulni, merre laknak. Ettől függetlenül megtaláltuk őket, és nagy szeretettel fogadtak minket. És néhány perc alatt az egész nappali megtelt emberekkel! Rokonok és barátok voltak. Teljesen elámultam, hogy milyen figyelmesen ülnek és hallgatnak minket. Aztán megtudtuk, hogy már nagyon várták, hogy kapcsolatba léphessenek Jehova Tanúival, de a német megszállás alatt egy Tanú sem volt azon a környéken. Mi keltette fel az érdeklődésüket?

A két családfő kiemelkedő szerepet töltött be a helyi kommunista pártban, és a kommunista eszméket terjesztették az emberek között. De később a kezükbe akadt egy könyv Government (Kormányzat) címmel, mely a Watch Tower Society kiadásában jelent meg. Miután elolvasták, meggyőződtek arról, hogy egy tökéletes, igazságos kormányzat létrejöttére az egyedüli reménységet csakis Isten Királysága jelentheti.

Sokáig fennmaradtunk, és éjfélig beszélgettünk velük és a barátaikkal. Teljesen kielégítők voltak számukra a kérdéseikre kapott Biblián alapuló válaszok. De nem sokkal ezután a falubeli kommunisták azt tervezték, hogy megölnek, mivel szerintük én voltam a felelős korábbi vezetőik áttérítéséért. Egyébként azon az első estén ott volt az a férfi is, aki beszélt nekünk a falubeli érdeklődő személyekről. Végül gyarapodott a bibliai ismerete, megkeresztelkedett, és később keresztény vén lett.

Kegyetlen üldözés

— Adjunk nekik egy jó alapos verést! — kiáltotta a mögöttünk álló többi rendőr egyszerre.

Akkor már késő éjszaka volt. A rendőrök bezártak minket a pincébe, és elmentek a kocsmába, ami a szomszédban volt. Amikor már teljesen részegek voltak, visszajöttek, és engem felvittek a pincéből.

Látva, hogy milyen állapotban vannak, tisztában voltam vele, hogy bármelyik pillanatban megölhetnek. Ezért imádkoztam Istenhez, adjon nekem erőt, hogy bármit kell is elszenvednem, kitarthassak. Elővettek néhány botot, és ahogyan azt az elején mesélni kezdtem, elkezdték verni a talpamat. Aztán az egész testemet ütötték, majd visszadobtak a pincébe. Azután felvitték a következő áldozatot, és őt kezdték el verni.

Közben kihasználtam a lehetőséget, hogy felkészítsem a másik két fiatal Tanút az előttük álló próbákra. De a rendőrök újra engem vittek föl. Levették a ruháimat, és öten közülük csaknem egy órán át vertek, miközben katonai bakancsukkal a fejemre tapostak. Aztán lelöktek a lépcsőn, és ott feküdtem körülbelül 12 órán keresztül eszméletlenül.

Amikor végül elengedtek, a faluban egy család befogadott bennünket egy éjszakára, és gondoskodtak rólunk. Másnap elindultunk haza. Annyira kimerültek és elcsigázottak voltunk a veréstől, hogy azt az utat, amely egyébként kétórás út volt, most nyolc óra alatt tettük meg. A veréstől úgy feldagadt mindenem, hogy Marianthi alig ismert rám.

Növekedés az ellenállás dacára

1949-ben, mialatt még dúlt a polgárháború, Theszaloníkibe költöztünk. Azt a megbízatást kaptam, hogy segéd-gyülekezetszolga legyek a városban működő négy gyülekezet egyikében. Egy év után a gyülekezet annyira megnőtt, hogy kettévált, engem pedig kineveztek gyülekezetszolgának, vagyis elnöklőfelvigyázónak. Egy évvel később az új gyülekezet csaknem kétszeresére növekedett, így megint egy újabb gyülekezet alakult!

Az ellenségeink dühösek voltak, amiért Jehova Tanúi egyre többen lettek Theszaloníkiben. Egy napon, 1952-ben, mire hazaértem a munkából, a házunk porig égett. Marianthi épphogy el tudott menekülni. Aznap este az összejövetelen meg kellett magyaráznunk, miért vagyunk piszkos ruhában — mindenünket elveszítettük. Keresztény testvéreink nagyon együtt érzők és segítőkészek voltak.

1961-ben utazómunkára jelöltek ki, hogy minden héten más-más gyülekezetet látogassak meg, és erősítsem a testvéreket szellemileg. Az elkövetkező 27 évben Marianthival körzeteket és kerületeket látogattunk Macedóniában, Thrákiában és Tesszáliában. Bár drága Marianthim 1948 óta csaknem teljesen vak volt, bátran szolgált velem, és sok hitpróbát kiállt. Őt is letartóztatták, bíróság elé állították, és sokszor be is börtönözték. Aztán az egészsége kezdett romlani, és végül a rákkal való hosszú küzdelem után 1988-ban meghalt.

Ugyanabban az évben kineveztek különleges úttörőnek Theszaloníkibe. Most, miután már több mint 56 évet töltöttem Jehova szolgálatában, még mindig képes vagyok keményen dolgozni, és a szolgálat minden ágából kiveszem a részem. Volt már, hogy 20 bibliatanulmányozást is vezettem hetente érdeklődő személyekkel.

Értékesnek tartom, hogy valójában egy hatalmas oktatóprogram kezdetén élünk most, amely Jehova új világában, ezer éven keresztül fog folytatódni. De közben tudom, nem annak van most itt az ideje, hogy könnyedén vegyük vagy halogassuk a dolgokat, vagy hogy azzal töltsük az időnket, hogy kielégítjük a testi vágyainkat. Köszönetet mondok Istennek, amiért segít nekem, hogy megtartsam az ígéretemet, amit még kezdetben tettem, mivel Jehova igazán méltó teljes lelkű odaadásunkra és szolgálatunkra.

[Kép a 24. oldalon]

Előadást tartok abban az időben, amikor a prédikálómunka betiltás alatt volt

[Kép a 25. oldalon]

Feleségemmel, Marianthival