Jehova szerető keze alatt szolgálva

LAMBROS ZOUMBOS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Egy döntő választás előtt álltam: vagy elfogadom azt, amit gazdag nagybátyám felajánlott, hogy legyek kiterjedt ingatlanbirtokainak az igazgatója — és ezáltal megoldódnak a családom pénzügyi problémái —, vagy Jehova Isten teljes idejű szolgája leszek. Hadd magyarázzam el, hogy végül milyen tényezők járultak hozzá a döntésem meghozatalához.

GÖRÖGORSZÁGBAN, Vólosz városában születtem 1919-ben. Édesapám férfiruhákat árult, és anyagi jólétnek örvendtünk. De az 1920-as évek végén, a gazdasági válság eredményeképpen apa belekényszerült abba, hogy csődöt jelentsen, így elvesztette az üzletét. Mindig szomorú voltam, valahányszor reménytelenséget láttam apám arcán.

Egy rövid ideig a családom rendkívüli szegénységben élt. Minden egyes nap egy órával korábban hagytam el az iskolát, hogy élelmiszeradagokért álljak sorba. Mégis, a szegénységünk ellenére nyugodt családi életnek örvendtünk. Az volt az álmom, hogy orvos leszek, de tinédzserkorom közepe táján el kellett hagynom az iskolát, és dolgoznom kellett azért, hogy segítsek a családomnak életben maradni.

Azután a II. világháborúban a németek és az olaszok megszállták Görögországot, és kemény éhínség dúlt. Gyakran láttam barátaimat és az ismerőseimet az éhínségtől haldokolni az utcákon — borzalmas látvány volt, amelyet soha nem felejtek el! Egy alkalommal a családunk 40 napig kenyér nélkül volt, ami Görögországban a legfőbb élelem. Az életben maradás érdekében a bátyám meg én elmentünk a közeli falvakba, és a barátainktól, illetőleg a rokonainktól krumplit szereztünk.

Egy betegség áldássá válik

Az 1944-es év elején nagyon beteg lettem, egyfajta mellhártyagyulladást kaptam. Három hónapos tartózkodásom alatt a kórházban az egyik unokatestvérem két füzetet hozott nekem, és ezt mondta: „Olvasd el ezeket; biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog!” A Who Is God? (Ki az Isten?) és a Protection (Védelem) füzeteket a Watch Tower Bible and Tract Society adta ki. Miután elolvastam azokat, megosztottam a tartalmukat a betegtársaimmal.

Elhagyva a kórházat, kapcsolatba léptem Jehova Tanúi vóloszi gyülekezetével. Habár egy hónapig az otthonomhoz voltam kötve mint járóbeteg, naponta hat-nyolc órán keresztül olvastam a korábbi Őrtorony-számokat, valamint más, a Watch Tower Society által megjelentetett kiadványokat. Ebből kifolyólag szellemi növekedésem egészen gyors volt.

Hajszálon múlt, hogy megmenekültem

Egy nap, 1944 közepe táján Vóloszban egy park padján ültem. Egyszer csak egy katonai jellegű csoport, amely támogatta a német megszálló hadsereget, bekerítette a helyet, és minden jelenlévőt letartóztatott. Körülbelül kéttucatnyi emberrel együtt keresztülvezettek az utcákon a Gestapo főhadiszállására, amely egy dohányraktárban volt.

Néhány perccel később hallottam, hogy valaki a nevemet szólongatta, és a másik személy nevét, akivel a parkban beszélgettem. A görög hadsereg katonatisztje odahívott bennünket, és azt mondta nekünk, hogy amikor az egyik rokonom meglátott minket katonák kíséretében, szólt neki, hogy mi Jehova Tanúi vagyunk. A görög katonatiszt utána azt mondta, hogy szabadok vagyunk, hazamehetünk, és odaadta nekünk a hivatalos kártyáját, hogy használjuk abban az esetben, ha újra letartóztatnának minket.

A következő nap értesültünk arról, hogy a németek a letartóztatottak legtöbbjét kivégezték, annak megtorlásául, hogy két német katonát megöltek görög ellenálló harcosok. Azon kívül, hogy megszabadultam a halálból, ez alkalommal megtanultam a keresztény semlegesség értékét is.

Az önátadásomat vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam Jehovának 1944 őszén. Az elkövetkező nyár folyamán a Tanúk elintézték nekem, hogy kapcsolatba lépjek a fent a hegyekben lévő szklithrói gyülekezettel, ahol teljes egészében visszanyerhetem az egészségemet. Polgárháború dühöngött akkor Görögországban, amely a német megszállás végét követte. Történetesen a falu, ahol én tartózkodtam, a gerillaerők bázisaként szolgált. A helyi pap és egy másik rosszindulatú ember azzal vádolt engem, hogy a kormányerőknek kémkedek, és úgy intézték, hogy egy önjelölt gerilla katonai bíróság kihallgasson.

A térség gerillaerőinek a vezetője jelen volt a látszatperen. Amikor befejeztem az ok magyarázását, hogy miért tartózkodtam a faluban, és rámutattam, hogy keresztényként teljesen semleges vagyok a polgárháborúban, a vezető ezt mondta a többieknek: „Ha valaki hozzáér ehhez az emberhez, velem fog meggyűlni a baja!”

Később visszatértem Vólosz nevű szülővárosomba, még erősebb hittel, mint fizikai egészséggel.

Szellemi előrehaladás

Nem sokkal később kineveztek számlaszolgának a helyi gyülekezetben. A megpróbáltatások ellenére, melyeket a polgárháború okozott — beleértve a számos letartóztatást a papság ösztönzésére a térítői tevékenység vádja miatt —, a keresztény szolgálatban való részvétel nekem és a gyülekezetünk többi tagjának nagy örömet eredményezett.

Akkoriban, 1947 elején Jehova Tanúi egyik utazófelvigyázója látogatott meg minket. Ez volt az első ilyen látogatás a II. világháborút követően. Az idő tájban a Vóloszban lévő virágzó gyülekezetünket két gyülekezetre osztották fel, és az egyik gyülekezetben elnöklőfelvigyázónak neveztek ki. A katonai jellegű és a hazafias szervezetek félelmet váltottak ki az emberekből. A papság megragadta a kedvező alkalmat. A hatóságokhoz fordult Jehova Tanúi ellen, hamis rémhíreket terjesztve, hogy kommunisták vagy baloldali csoportok támogatói vagyunk.

Letartóztatások és börtönbüntetések

Körülbelül tíz alkalommal tartóztattak le, és három bírósági tárgyalásom volt 1947 folyamán. Mindannyiszor felmentettek. 1948 tavaszán négy hónap börtönbüntetésre ítéltek térítői tevékenység miatt. A vóloszi börtönben töltöttem le a büntetést. Ezalatt a Királyság-hirdetők száma a gyülekezetünkben a kétszeresére növekedett, ezért örömmel és boldogsággal telt meg a testvérek szíve.

1948 októberében, mialatt összejövetelt tartottam hat másik testvérrel, akik a gyülekezetünkben átvették az irányítást, berontott öt rendőr a házba, és lőfegyverrel letartóztattak bennünket. Bevittek minket a rendőrőrsre, anélkül hogy megmagyarázták volna a letartóztatás okát, és ott ütlegeltek minket. Egy rendőr, aki korábban bokszoló volt, ököllel ütötte az arcomat. Utána egy cellába hajítottak bennünket.

Később az ügyeletes tiszt behívott az irodájába. Amikor kinyitottam az ajtót, felém hajított egy tintásüveget, de az célt tévesztett, és széttört a falon. Ezzel próbált megijeszteni engem. Aztán átnyújtott nekem egy darab papírt és egy tollat, majd azt parancsolta: „Írja le a Vóloszban lévő összes Jehova Tanújának a nevét, és hozza el nekem a névsort reggel. Ha nem teszi meg, majd meglátja, mi fog történni!”

Nem válaszoltam, hanem amikor visszatértem a cellába, a többi testvérrel Jehovához imádkoztunk. Csak a saját nevemet írtam le a papírra, és vártam, hogy majd hívnak. Hanem a továbbiakban nem hallottam semmit a tisztről. Az éjszaka folyamán ellenséges katonai erők jöttek, és a rendőrtiszt vezette az embereit ellenük. A rákövetkező összetűzésben komolyan megsebesült, és az egyik lábát le kellett amputálni. Végső fokon az ügyünk bíróságra került, illegális összejövetel tartásával vádoltak minket. Mind a hetünket öt év börtönre ítéltek.

Miután megtagadtam a részvételemet a vasárnapi misén a börtönben, magánzárkába küldtek. A harmadik napon kértem, hogy beszélhessek a börtönparancsnokkal. „Kérem tisztelettel — mondtam neki —, értelmetlennek tűnik az, hogy megbüntet valakit, aki hajlandó öt évet eltölteni a börtönben a hite miatt.” Ő komolyan elgondolkodott erről, majd végül ezt mondta: „Holnaptól itt fog dolgozni mellettem az irodámban.”

Végül orvosi asszisztensként kaptam munkát a börtönben. Ez azt eredményezte, hogy sok mindent megtanultam az egészségügyi ellátásról, amely a későbbi években nagyon hasznosnak bizonyult. Amíg a börtönben voltam, sok alkalmam volt prédikálni, s három személy reagált is rá, és Jehova Tanúivá lettek.

Majdnem négyévi, börtönben töltött idő után, végül is 1952-ben próbaidőre elengedtek. Később meg kellett jelennem Korinthoszban a bíróságon a semlegesség ügyében (Ésaiás 2:4). Ott egy rövid ideig a katonai börtönben tartottak, amiből újabb adag bántalmazás származott. Némely katonatiszt a fenyegetéseit illetően egészen újszerű ötletekkel állt elő: „Darabokban fogom kiszedni a szívedet egy tőrrel”, vagy „Egy hatlövetűtől ne számíts gyors halálra.”

Másfajta próba

Nemsokára azonban újra hazatértem a vóloszi gyülekezetbe szolgálni, és részidőben végeztem világi munkát. Az egyik nap kaptam egy levelet a Watch Tower Society Athénben lévő fiókhivatalától, melyben meghívtak, hogy egy kéthetes képzésben részesítsenek, és utána megkezdjem Jehova Tanúi gyülekezeteinek a látogatását mint körzetfelvigyázó. Ezzel egyidejűleg apai nagybátyám, aki gyermektelen volt, és kiterjedt ingatlanbirtokai voltak, megkért a vagyona kezelésére. A családom még szegénységben élt, és ez a munkakör megoldotta volna a pénzügyi nehézségeit.

Meglátogattam a nagybátyámat, és kifejeztem a hálámat felajánlásáért, de tájékoztattam őt, hogy döntöttem: elfogadok egy különleges megbízatást a keresztény szolgálatban. Ekkor felemelkedett, higgadtan rámtekintett, és minden átmenet nélkül elhagyta a szobát. Nagylelkű pénzadománnyal tért vissza, hogy támogassa a családomat néhány hónapra. Azt mondta: „Vedd el, és használd fel, ahogy akarod.” Mind e mai napig nem tudom leírni az érzéseimet, amelyeket abban a pillanatban éreztem. Az olyan volt, mintha Jehova hangját hallottam volna, amint mondja nekem: „Helyesen választottál. Én veled vagyok.”

Családom áldásával 1953 decemberében elindultam Athénba. Habár csak édesanyám lett Tanú, a családom más tagjai sem helyezkedtek szembe keresztény tevékenységemmel. Amikor elmentem Athénba a fiókhivatalba, egy másik meglepetés várt rám. Egy távirat volt a húgomtól, amelyben közölte, hogy apa kétévi küzdelme a nyugellátás biztosításáért azon a napon sikeres kimeneteléhez érkezett el. Mi többet kérhetnék még? Úgy éreztem, mintha szárnyaim volnának Jehova szolgálatában, repülésre készen!

Óvatosságot gyakorolva

A körzetmunkám korai éveiben nagyon körültekintőnek kellett lennem, mert a vallás és a politikai hatóságok keményen üldözték Jehova Tanúit. Hogy látogatást tegyek keresztény testvéreinknél — főleg azoknál, akik kisvárosokban és falvakban éltek —, sok órát gyalogoltam a sötétség leple alatt. A testvérek, akik a letartóztatást kockáztatták, összejöttek, és türelmesen vártak egy házban az érkezésemre. Milyen nagyszerű, kölcsönös buzdításként szolgáltak mindannyiunknak ezek a látogatások! (Róma 1:11, 12).

Hogy elkerüljem a leleplezést, időnként álruhát használtam. Egyszer pásztornak öltöztem azzal a céllal, hogy átjussak egy úttorlaszon, és elmehessek a testvérek összejövetelére, akiknek nagy szükségük volt a szellemi pásztorkodásra. 1955-ben egy másik alkalommal egy Tanú-társ és én kiadtuk magunkat fokhagymaárusoknak azért, hogy ne keltsük fel a rendőrség gyanúját. Az volt a megbízatásunk, hogy kapcsolatba lépjünk néhány keresztény testvérrel, akik Árgosz Oresztikón kisvárosában tétlenné váltak.

Kiterítettük a portékánkat a város piacán. Azonban egy őrjáratban lévő, fiatal rendőr gyanakvóvá vált, és valahányszor elhaladt mellettünk, különös módon bámult minket. Végül így szólt hozzám: „Ön nem úgy néz ki, mint egy fokhagymaárus.” Abban a pillanatban három fiatalasszony jött oda, hogy vesz egy kis fokhagymát. A terményeimre mutatva elkiáltottam magam: „Ez a fiatal rendőr olyan fokhagymát eszik, mint ez, és nézzék, milyen erős és jóvágású!” Az asszonyok ránéztek a rendőrre, és nevettek. Ő is mosolygott, utána eltűnt.

Amikor a rendőr elment, megragadtam az alkalmat, hogy elmenjek az üzletbe, ahol szellemi testvéreim szabóként dolgoztak. Megkértem az egyiket közülük, hogy varrja fel a kabátomra a gombot, ami leszakadt. Mialatt a testvér varrta, odahajoltam hozzá, és elsuttogtam: „A fiókhivataltól jöttem, hogy találkozzam veletek.” Először a testvérek megijedtek, mivel nem volt kapcsolatuk a Tanú-társakkal évek óta. Buzdítottam őket, ahogyan csak tudtam, és intézkedtem, hogy találkozzak velük később a városi temetőben további beszélgetés végett. Örömmel mondhatom, hogy a látogatás serkentő hatású volt, mert a keresztény szolgálatban újra buzgóvá váltak.

Egy hűséges társat nyertem

Három évvel az utazómunka megkezdése után, 1956-ban találkoztam Nikivel, egy fiatal keresztény nővel, aki nagyon szerette a prédikálómunkát, és arra vágyott, hogy a teljes idejű szolgálatra áldozza az életét. Egymásba szerettünk, és 1957 júniusában összeházasodtunk. Kíváncsi voltam arra, hogy Niki képes volna-e az utazómunka követelményeinek megfelelni olyan ellenséges állapotok között, amilyeneket Jehova Tanúinak Görögországban akkor el kellett viselniük. Jehova segítségével sikerült neki, így ő volt az első asszony Görögországban, aki elkísérte a férjét a körzetmunkában.

Tíz évig folytattuk együtt az utazómunkát, a legtöbb gyülekezetben szolgálva Görögországban. Egy időben sokszor viseltünk álruhát, és bőrönddel a kézben gyalogoltunk órák hosszat a sötétség leple alatt, hogy megérkezzünk a gyülekezetbe. Annak dacára, hogy gyakran néztünk szembe nagy ellenállással, fel voltunk villanyozva, hogy közvetlenül látjuk a Tanúk számának látványos növekedését.

Bétel-szolgálat

Nikit és engem 1967 januárjában meghívtak, hogy szolgáljunk a Bételben, ahogyan Jehova Tanúi fiókhivatalát hívják. A meghívás mindkettőnkre a meglepetés erejével hatott, de elfogadtuk azt, biztosak lévén abban, hogy Jehova irányította így a dolgokat. Az idő múlásával jutottunk el annak az értékelésére, hogy milyen nagy kiváltság szolgálni a teokratikus tevékenységnek eme központjában.

Három hónappal azután, hogy beléptünk a Bétel-szolgálatba, egy katonai junta magához ragadta a hatalmat, és Jehova Tanúinak illegálisan kellett végezniük a munkájukat. Kis csoportokban kezdtünk összejönni, a kongresszusainkat az erdőkben tartottuk, elővigyázatosan prédikáltunk, és titokban nyomtattunk meg terjesztettünk bibliai irodalmat. Nem volt nehéz alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez, mivel egyszerűen felújítottuk azokat a módszereket, amelyeket az elmúlt években alkalmaztunk a tevékenységünkben. A megszorítások ellenére a Tanúk száma 1967 és 1974 között nem egészen 11 000-ről több mint 17 000-re növekedett.

Közel 30 éves, Bételben eltöltött szolgálat után Niki és én folyamatosan élvezzük a szellemi áldásainkat, az egészség és a kor korlátozásai ellenére. Athénban tíz éven át a Kartali utcában található fióképületekben éltünk. 1979-ben egy új fiókot avattak fel Marusziban, Athén külvárosában. De 1991 óta már az Athéntől 60 kilométerre északra lévő új, tágas, eleonai fióklétesítményeknek örvendünk. A Bételünk betegszobájában szolgálok, ahol az asszisztensként kapott képzés — melyben a börtönorvos részesített — nagyon hasznosnak bizonyult.

A több mint négy évtizedes teljes idejű szolgálatom folyamán Jeremiáshoz hasonlóan rájöttem Jehova ígéretének az igazára: „Viaskodni fognak ugyan ellened, de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok, azt mondja az Úr, hogy megszabadítsalak téged” (Jeremiás 1:19). Igen, Niki és én élveztük a Jehova csészéjéből származó, túlcsorduló áldásokat. Folyamatosan örülünk bőséges, szerető törődésének, és ki nem érdemelt kedvességének.

Arra buzdítom Jehova szervezetében a fiatalokat, hogy törekedjenek a teljes idejű szolgálatra. Ily módon elfogadhatják Jehova meghívását, hogy próbálják ki őt, vajon igaznak fog-e bizonyulni ígérete: ’megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok’ (Malakiás 3:10). Saját tapasztalatom révén biztosíthatlak titeket fiatalok, hogy Jehova valóban megáld mindnyájatokat, akiknek ily módon teljes bizalmatok van benne.

[Kép a 26. oldalon]

Lambros Zoumbos és felesége, Niki