Jehova a menedékem

PENELOPE MAKRISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Anyám kitartóan kérlelt: „Hagyd ott a férjed, fivéreid jobbat találnak majd neked!” Miért akarta szerető anyám, hogy felbontsam a házasságom? Mi zaklatta fel ennyire?

A GÖRÖGORSZÁGI Számosz szigetén születtem, egy Ambelosz nevű kis faluban, 1897-ben. A családunkból mindenki odaadó tagja volt a görög ortodox egyháznak. Apa röviddel a születésem előtt halt meg, és anyának, a három fivéremnek meg nekem keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy éppen csak fennmaradjunk annak az időszaknak a teljes szegénységében.

1914-ben kitört az első világháború, és röviddel ezután két bátyámat utasították, hogy vonuljon be a hadseregbe. Ám, hogy ezt elkerüljék, Amerikába emigráltak, és a másik bátyámat meg engem otthagytak anyával. Pár évvel később, 1920-ban, férjhez mentem Dimitriszhez, egy fiatal tanárhoz a falunkból.

Egy nagy jelentőségű látogatás

Nem sokkal azután, hogy férjhez mentem, anyám bátyja eljött Amerikából, hogy meglátogasson bennünket. Úgy adódott, hogy magával hozta Charles Taze Russell művének, a Bibliai tanulmányoknak az egyik kötetét. Ez a Bibliakutatók kiadványa volt, akik ma Jehova Tanúiként ismertek.

Amikor Dimitrisz kinyitotta a könyvet, egy olyan témára figyelt fel, amelyre már gyermekkora óta kíváncsi volt: „Mi történik az emberrel, amikor meghal?” A középiskolában éppen erről a témáról kérdezett egy görög ortodox teológust, de nem kapott kielégítő választ. Az a világos és logikus magyarázat, amelyről a kiadvány gondoskodott, annyira lenyűgözte Dimitriszt, hogy egyenesen a falu kávéházába ment, ahol a férfiaknak szokásuk összejönni Görögországban. Ott aztán elmesélte azokat a dolgokat, amelyeket a Bibliából megtudott.

Kiállunk a bibliai igazság mellett

Az idő tájt — az 1920-as évek elején — Görögország egy másik háború kellős közepén találta magát. Dimitriszt besorozták, és Törökország szárazföldi részére küldték, Kis-Ázsiába. Ott aztán megsebesült és hazaküldték. Miután felépült, vele mentem Szmírnába (ma Izmir, Törökország), Kis-Ázsiába. Amikor a háború 1922-ben váratlanul véget ért, menekülnünk kellett. Valójában csak egy hajszál híján tudtunk elmenekülni Számosz szigetére, egy igen megrongálódott hajón. Amikor hazaértünk, letérdeltünk, és köszönetet mondtunk Istennek — egy olyan Istennek, akiről még csak csekély ismeretünk volt.

Dimitriszt nemsokára azzal bízták meg, hogy egy Vathiban — a sziget fővárosában — lévő iskolában tanítson. Továbbra is olvasta a Bibliakutatók kiadványait, és egy esős estén ketten közülük Híosz szigetéről meg is látogattak minket. Ők Amerikából tértek vissza, hogy kolportőrként szolgáljanak, ahogy akkor a teljes idejű evangéliumhirdetőket nevezték. Éjszakára szállást biztosítottunk nekik, ők pedig sok új dologról beszéltek nekünk Isten szándékaira vonatkozóan.

Ezt követően Dimitrisz ezt mondta nekem:

— Penelope, rájöttem, hogy ez az igazság, és követnem kell. Ez azt jelenti, hogy fel kell hagynom azzal, hogy a görög ortodox egyházban énekeljek, és a templomba sem mehetek el az iskolásokkal.

Bár a Jehováról szerzett ismeretünk korlátozott volt, erős vágyat éreztünk, hogy szolgáljuk őt. Ezért ezt válaszoltam:

— Én nem állok az utadba. Haladj csak előre!

Eléggé tétovázva folytatta:

— Igen, de ha az életmenetünk nyilvánvalóvá válik, el fogom veszíteni az állásomat.

— Ne is törődj vele! — mondtam. — Vajon minden ember a tanári hivatásból él meg? Fiatalok vagyunk és erősek, Isten segítségével pedig találhatunk másik munkát.

Akkortájt tudtuk meg, hogy egy másik Bibliakutató is jött Számoszra, aki szintén kolportőr volt. Amikor meghallottuk, hogy a rendőrség megvonta tőle az arra vonatkozó engedélyt, hogy nyilvános, bibliai előadást tarthasson, elmentünk, hogy megkeressük. Egy boltban találtunk rá, ahol éppen két görög ortodox teológussal társalgott. A teológusok szégyenkeztek, amiért hittételeiket képtelenek voltak a Bibliából igazolni, és hamar eltávoztak. A férjem — akire nagy hatással volt a kolportőr tudása — ezt kérdezte:

— Miért van az, hogy maga ilyen könnyedséggel használja a Bibliát?

— Mi módszeresen tanulmányozzuk a Bibliát — válaszolta. Kinyitotta a táskáját, és kivette az Isten hárfája című tanulmányozási könyvet, és megmutatta, hogyan kell használni egy ilyen tanulmányozáshoz. Olyannyira égtünk a vágytól, hogy tanulhassunk, hogy a férjem meg én, a kolpoltőrrel és még két másik férfival együtt azonnal el is kísértük a bolt tulajdonosát az otthonába. A kolportőr mindegyikünket ellátott az Isten hárfája című könyv egy-egy példányával, és azon nyomban elkezdtünk tanulmányozni. Jóval éjfél utánig folytattuk a tanulmányozást, és ahogy hajnalodott, már azokat az énekeket is kezdtük megtanulni, amelyeket a Bibliakutatók énekeltek.

Ettől kezdve naponta több órán át kezdtem tanulmányozni a Bibliát. A más országbeli Bibliakutatók továbbra is elláttak bennünket bibliatanulmányozási segédeszközökkel. 1926 januárjában átadtam magam Istennek imában, és megfogadtam, hogy fenntartás nélkül fogom cselekedni az akaratát. Később, még azon a nyáron, férjemmel együtt vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltuk önátadásunkat. Erős vágyat éreztünk arra, hogy beszéljünk másoknak azokról a dolgokról, amelyeket tanultunk, így a Message of Hope (Reménységüzenet) című traktátussal elkezdtük az ajtóról ajtóra végzett szolgálatot.

Elviseljük az erős ellenállást

Egyik nap egy fiatal hölgy meghívott, hogy menjek el egy liturgiára az egyik kis görög ortodox kápolnába. „Én már nem így imádom Istent — magyaráztam. — Most szellemmel és igazsággal imádom őt, ahogy a Biblia tanítja” (János 4:23, 24). Erre ő elképedt, és — a férjemet is belekeverve — mindenütt elhíresztelte, ami történt.

Gyakorlatilag mindenki kezdett ellenállást tanúsítani. Sehol sem lehetett nyugtunk — sem otthon, sem az összejöveteleken, amelyeket a szigeten élő néhány érdeklődő személlyel tartottunk meg. Az ortodox papok felbujtására tömegek gyűltek össze az összejöveteli helyünkön kívül, és köveket dobáltak, meg sértő megjegyzéseket kiabáltak.

Amikor a Message of Hope című traktátust terjesztettük, gyermekek vettek körül bennünket, a „millenisták” kifejezést és más lealacsonyító szavakat kiabálva. A férjem munkatársai is kezdtek problémákat okozni neki. 1926 vége felé azzal a váddal állították bíróság elé, hogy nem való általános iskolai tanárnak, és 15 napi börtönbüntetésre ítélték.

Amikor anyám ezt megtudta, azt tanácsolta, hogy hagyjam el a férjem. „Figyelj rám, drága anyám — feleltem —, te legalább olyan jól tudod, mint én, hogy mennyire szeretlek és tisztellek. Azt azonban egyszerűen nem engedem, hogy útját álld annak, hogy mi az igaz Istent, Jehovát imádjuk.” Mélységes csalódottsággal tért haza a falujába.

A Bibliakutatók 1927-ben kongresszust rendeztek Athénban, Jehova pedig megadta a lehetőséget, hogy részt vehessünk rajta. Az, hogy számtalan hívőtárssal jöttünk össze, fellelkesített és szellemileg megerősített bennünket. Amikor visszatértünk Számoszra, a szigetünkön lévő falvakban és városokban 5000 példányt terjesztettünk el a „Bizonyságtétel a világ uralkodóinak” című traktátusból.

Dimitriszt akkoriban bocsátották el tanári állásából, és a velünk szemben táplált előítélet miatt majdhogynem lehetetlen volt munkát találni. Ám, mivel én tudtam varrni, Dimitrisz pedig gyakorlott festő volt, képesek voltunk annyit keresni, hogy kijöjjünk a fizetésünkből. Férjemet, valamint négy másik számoszi keresztény testvért két hónapnyi börtönbüntetésre ítéltek a jó hír prédikálása miatt 1928-ban. Mivel én voltam az egyetlen szabadlábon lévő Bibliakutató, el tudtam látni őket élelemmel a börtönben.

Komoly betegségekkel küzdve

Egy alkalommal csigolyagümőkórban — egy akkor még ismeretlen, krónikus betegségben — szenvedtem. Nem volt étvágyam, és állandóan magas lázam volt. A kezelés azt is magában foglalta, hogy a nyakamtól a combomig begipszeltek. Hogy ezt bírjuk anyagilag, a férjem eladott egy telket, s így folytathattam a terápiát. Mindennap elgyötörten imádkoztam Istenhez erőért.

A rokonaim állandóan ellenállást szítottak, amikor meglátogattak. Anyám azt mondta, hogy azért megyünk keresztül mindezeken a nehézségeken, mert megváltoztattuk a vallásunkat. Mivel mozogni nem tudtam, a könnyeimmel áztattam a párnámat, amikor azért könyörögtem égi Atyánkhoz, hogy adjon türelmet és bátorságot a kitartáshoz.

A Bibliámat és egy füzetekből és traktátusokból álló készletet az ágyam melletti asztalon tartottam a látogatók számára. Áldásnak bizonyult, hogy kicsiny gyülekezetünk összejöveteleit a mi otthonunkban tartották meg, így a szellemi buzdítást rendszeresen megkaptam. Még egy telket el kellett adnunk, hogy kifizessük az orvosi kezelést, amelyet egy Athénból érkezett orvos nyújtott.

Nem sokkal ezután az utazófelvigyázó is ellátogatott hozzánk. Nagyon sajnálta, hogy engem ilyen állapotban lát, Dimitriszt pedig munka nélkül. Kedvesen segített elintézni, hogy a Lészvosz szigetén lévő Mitilíniben lakjunk. 1934-ben költöztünk oda, és Dimitrisz kaphatott munkát. Rendkívüli keresztény testvérekre és testvérnőkre találtunk itt, akik gondot viseltek rólam a betegségem során. Öt évnyi kezelés után fokról fokra végül is teljesen meggyógyultam.

Röviddel a második világháború után azonban ismét komolyan megbetegedtem, ez alkalommal gümőkóros hashártyagyulladásban. Öt hónapig voltam ágyban, magas lázzal és súlyos fájdalmakkal. Ám soha nem hagytam fel azzal, hogy Jehováról beszéljek a látogatóimnak — ahogy azelőtt sem. Idővel visszanyertem az egészségem.

Úttörőszolgálat — az ellenállás dacára

Jehova Tanúinak ádáz ellenállás volt az osztályrészük Görögországban a háború utáni években. Számtalanszor letartóztattak bennünket, mialatt a házról házra végzett szolgálatban voltunk elfoglalva. A férjem összesen majdnem egy évet töltött börtönben. Amikor elindultunk a szolgálatba, rendszerint számoltunk azzal, hogy az éjszakát majd a rendőrségen töltjük, őrizetben. Jehova viszont soha nem hagyott el minket. Mindig gondoskodott a kitartáshoz szükséges bátorságról és erőről.

Az 1940-es években az Informátorban (ma: A mi Királyság-szolgálatunk) olvastam a szünideiúttörő-szolgálatról való gondoskodásról. Elhatároztam, hogy megpróbálok részt venni a szolgálatnak ebben az ágában, amely megkövetelte, hogy havonta 75 órát szánjon valaki a szolgálatra. Ennek az lett az eredménye, hogy az újralátogatásaim és bibliatanulmányozásaim száma megnövekedett — egy ideig 17 tanulmányozást vezettem hetente. Folyóiratkörutat is kiépítettem Mitilíni üzleti negyedében, ahol rendszerint mintegy 300 példányt helyeztem el Az Őrtoronyból és az Ébredjetek!-ből az üzletekben, a hivatalokban és a bankokban.

Amikor az utazófelvigyázó a mi gyülekezetünkben szolgált 1964-ben, ezt mondta: „Penelope testvérnő, a hírnökkártyád alapján látom, milyen bámulatos eredményeid vannak a szolgálatban. Miért nem töltöd ki az általánosúttörő-szolgálatra való jelentkezési lapot?” Mindig hálás leszek a buzdításáért — a teljes idejű szolgálat már több mint harminc éve az öröm forrása számomra.

Egy jutalommal járó élmény

Mitilíniben van egy Langadának nevezett, sűrűn lakott terület, ahol görög menekültek éltek. A fanatikus ellenállás miatt, amellyel itt szembe találtuk magunkat, ódzkodtunk attól, hogy házról házra menjünk ezen a részen. Ám amikor a férjem börtönben volt, ahhoz, hogy őt meglátogathassam, át kellett mennem ezen a területen. Egy esős napon egy asszony hívott be az otthonába, hogy afelől érdeklődjön, miért van börtönben a férjem. Elmagyaráztam, hogy Isten Királysága jó hírének a hirdetése miatt, és hogy ő is szenved, csakúgy, mint Krisztus.

Idővel egy másik asszony is lehetővé tette, hogy benézzek hozzá. Amikor odaértem, azt vettem észre, hogy összesen 12 asszonyt hívott meg. Előre éreztem már a lehetséges ellenállást, ezért Istenhez imádkoztam, hogy adjon bölcsességet és bátorságot, hogy szembenézhessek bármivel, ami történni fog. Az asszonyoknak sok kérdésük volt, és néhányan ellenvetéseket is felhoztak, de mégis képes voltam Írás szerinti válaszokat adni. Amikor felálltam, hogy elinduljak, a ház tulajdonosnője megkért, hogy jöjjek el másnap is. Boldogan fogadtam el a meghívást. Amikor másnap az egyik társammal együtt visszatértünk, úgy találtuk, hogy az asszonyok már vártak ránk.

Ettől kezdve a bibliai beszélgetéseink már rendszeresek voltak, és sok bibliatanulmányozás kezdődött. Sok asszony tett előrehaladást a pontos ismeret megszerzése terén, és ugyanúgy a családjaik is. Ez a csoport alkotta később Jehova Tanúi egyik Mitilíniben alakult, új gyülekezetének a magját.

Jehova jó hozzám

Az évek folyamán Jehova megjutalmazta mind a férjem, mind az én erőfeszítéseimet, amelyeket azért tettünk, hogy szolgáljuk őt. Az 1920-as években Számoszon lévő maroknyi Tanúból a növekedés folytán mára már két gyülekezet és egy 130 hírnökből álló csoport lett. Lészvosz szigetén pedig négy gyülekezet és öt csoport van, amelyek mintegy 430 Királyság-prédikálót foglalnak magukban. A férjem aktívan prédikálta Isten Királyságát 1977-ben bekövetkezett haláláig. Micsoda kiváltság látni azokat, akiknek segítettünk abban, hogy még mindig buzgók maradjanak a szolgálatban! Gyermekeikkel, unokáikkal és dédunokáikkal egy nagy sokaságot alkotnak, amely egységben imádja Jehovát!

A keresztény szolgálatban töltött életpályám — amely most már a 70 évet is túlhaladta — nem volt könnyű. Jehova mégis páratlan erődnek bizonyult. Az előrehaladott kor és a romló egészségi állapot miatt ágyhoz vagyok kötve, és amit a prédikálásban tenni tudok, az nagyon korlátozott. De a zsoltáríróhoz hasonlóan én is ezt mondhatom Jehovának: „Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!” (Zsoltárok 91:2).

(Mialatt ez a cikk készült, Makrisz testvérnő elhunyt. Égi reménységű volt.)

[Kép a 26. oldalon]

Férjével, 1955-ben

[Kép a 26. oldalon]

Makrisz testvérnő 1997 januárjában lett volna 100 éves