Dicséret vagy hízelgés?
VALAKI azt mondja neked: „Nagyszerű az új frizurád!” Ez dicséret vagy hízelgés? „Ez az öltöny remekül áll neked!” Dicséret vagy hízelgés? „Ez a legfinomabb étel, amit valaha kóstoltam!” Ez dicséret vagy hízelgés? Amikor ilyen dicséreteket kapunk, talán eltűnődünk azon, hogy azok valóban őszinték és igazak-e, vagy egyszerűen csak a kedvünkért hangzottak el, anélkül hogy közvetítőjük szükségszerűen hitt volna abban, amit mondott.
Hogyan állapíthatjuk meg, hogy amit mondanak nekünk, az dicséret vagy hízelgés? Lényeges ez? Nem tudnánk egyszerűen elfogadni, amit mondtak, és örülni annak a kellemes érzésnek, melyet jelent nekünk? Mi a helyzet akkor, amikor mi dicsérünk meg másokat? Megvizsgáltuk már valaha is az indítékainkat? Ha elgondolkodunk ezeken a kérdéseken, az segíthet abban, hogy tisztánlátást gyakoroljunk, és hogy olyan módon használjuk nyelvünket, hogy az dicséretet szerezzen Jehova Istennek.
A dicséret és a hízelgés meghatározása
A Webster’s Dictionary úgy határozza meg a dicséretet, mint amely jóváhagyást, helyeslést fejez ki; ez a szó utalhat imádatra vagy dicsőségadásra is. Nyilvánvaló, hogy az utóbbi két jelentés csak a Jehova Istennek szánt dicséretre vonatkozik. Ez az igaz imádat nélkülözhetetlen része, ahogyan az ihletett zsoltáríró buzdít: ’Hiszen jó; őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog.’ „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” (Zsoltárok 147:1; 150:6).
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nem kaphatnak dicséretet. Kaphatnak, helyeslés, jóváhagyás vagy kedvező ítélet formájában. Jézus egyik példázatában a gazda ezt mondja szolgájának: „Jól vagyon jó és hű szolgám” (Máté 25:21).
A hízelgést viszont úgy határozzák meg, mint hamis, nem őszinte vagy túlzó dicséret, amelyben a hízelgőt gyakran az önzés motiválja. A ravasz dicséretet vagy hízelgést azért mondják, hogy elnyerjék valakinek a tetszését vagy anyagi előnyöket érjenek el valakinél, vagy hogy a hízelgő a lekötelezettség érzését keltse a másikban. A hízelgő személyt tehát az önzés motiválja. A Júdás 16-tal összhangban az ilyen személyek „haszonlesésből hízelkednek” (Júdás 16, D. Raffay fordítás).
Az Írás szerinti nézőpont
Mi az Írás szerinti nézőpont embertársaink dicséretéről? Jehova példát állít elénk ezt illetően, amelyet követhetünk. A Biblia elmondja, hogy dicséretben részesülünk, ha Jehova akaratát cselekedjük. Pál apostol azt mondja, hogy „mindenkinek az Istentől lészen a dícsérete”. Péter pedig beszél arról, hogy hitünk kipróbált minősége ’dicséretre méltónak találtatik’. Tehát az a tény, hogy Jehova megdicséri az embereket, azt mutatja nekünk, hogy őszinte dicséretet adni kedves, szerető és hasznos dolog, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni (1Korinthus 4:5; 1Péter 1:7).
A Biblia szerint egy másik forrás, ahonnan dicséretet kaphatunk, az a kormányhatóságok, akik megfigyelik jó magaviseletünket, és őszinte elismerésüket fejezik ki. „Cselekedjed a jót, és dícséreted lesz attól” — mondja a Biblia (Róma 13:3). Dicséretet kaphatunk olyan emberektől is, akik őszintén hiszik, amit mondanak, és nem hátsó szándékból dicsérnek minket. Az ihletett Írások a Példabeszédek 27:2-ben ezt mondják: „Dicsérjen meg téged . . . az idegen, és ne a te ajkaid.” Ez azt mutatja, hogy helyes az emberektől jövő dicséretet elfogadni.
Nem ez a helyzet azonban a hízelgés gyakorlásával vagy elfogadásával. Miért annyira helytelen Jehova szemében a hízelgő beszéd? Ennek egyik oka, hogy a hízelgés kétszínű, Jehova pedig elítéli a kétszínűséget. (Vesd össze: Példabeszédek 23:6, 7.) Továbbá nem tisztességes. A zsoltáríró a következőképpen ír azokról az emberekről, akik Isten nemtetszését vonták magukra: „Hamisságot szól egyik a másiknak; hizelkedő ajakkal kettős szívből szólnak. Vágja ki az Úr mind a hizelkedő ajkakat” (Zsoltárok 12:3, 4).
Mindezek mellett a hízelgés szeretetlen. Az önzés motiválja. Miután a hízelgőkről beszél, a zsoltáríró Dávid ezekkel a szavakkal idézi őket: „Nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak; ki lehetne Úr felettünk?” Jehova az ilyen önző személyekről úgy beszél, mint akik ’elnyomják a szegényeket’. Hízelgő nyelvüket nem arra használják, hogy építsenek, hanem hogy tönkretegyenek másokat, és fájdalmat okozzanak nekik (Zsoltárok 12:5, 6).
A hízelgés csapda
„A férfiú, a ki hizelkedik barátjának, hálót vet annak lábai elé.” Ezt mondja a bölcs Salamon király, és milyen igaza van! (Példabeszédek 29:5). A farizeusok hízelgéssel próbáltak csapdát állítani Jézus elé. Azt mondták: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődöl senkivel, mert embereknek személyére nem nézel.” Milyen megnyerően hangzik! De Jézust nem tévesztette meg sima beszédük. Tudta, hogy nem hittek igaz tanításaiban, hanem beszéde által próbálták tőrbe csalni őt a császárnak való adófizetés kérdésében (Máté 22:15–22).
Jézussal éles ellentétben állt az első századi Heródes király. Amikor nyilvános beszédet tartott Czézárea városában, az emberek így reagáltak: „Isten szava ez és nem emberé.” Ahelyett, hogy megdorgálta volna az embereket az ilyen kirívó, hamis dicséretért, Heródes elfogadta a hízelgést. Jehova angyala azonnali büntetést hozott rá: Heródest férgek lepték el, ami a halálához vezetett (Cselekedetek 12:21–23).
Egy érett keresztény éber lesz, hogy felismerje a hízelgést annak, amit az valójában jelent. A gyülekezeti véneknek különösen óvatosnak kell lenniük, amikor valaki, aki bírói ügybe keveredett, áradozik nagyra értékelő szavakkal, és talán odáig is elmegy, hogy az egyik vént a másikhoz hasonlítgatja, és arról beszél neki, mennyivel kedvesebb és együtt érzőbb ő, mint egy másik.
A Biblia világosan megmutat egy másik csapdát, amelyet a hízelgés okozhat, amikor leírja, hogyan vesz rá egy fiatalembert egy csábító nő arra, hogy erkölcstelenséget kövessen el (Példabeszédek 7:5, 21). Ez a figyelmeztetés vonatkozik a mai helyzetre is. Azok közül, akiket évente kiközösítenek a keresztény gyülekezetből, sokakat erkölcstelen viselkedés miatt távolítanak el. Vajon kezdődhet az ilyen súlyos bűnbe való keveredés hízelgéssel? Mivel az emberek annyira vágynak a dicséretre és arra, hogy jót mondjanak róluk, a hízelgő ajkáról jövő sima beszéd meggyengítheti egy keresztény ellenállását a helytelen viselkedéssel szemben. Ha valaki nem óvakodik ettől, az komoly következményekkel járhat.
Védelem a hízelgés ellen
A hízelgés kielégíti az önzés vagy az önteltség érzését a hízelgő személynél. Ez oda vezethet, hogy az illetőnek elbizakodott nézete lesz saját értékéről, úgy érezve, hogy valamilyen módon különb másoknál. François de La Rochefoucauld filozófus a hamis pénzhez hasonlította a hízelgést, „amely nem terjedne tovább, ha nem lenne önteltség”. Így hát, ha meg akarjuk védeni magunkat, figyelembe kell vennünk Pál apostol gyakorlatias figyelmeztetését: „mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint” (Róma 12:3, Újfordítású revideált Biblia).
Bár természetünknél fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy azt akarjuk hallani, ami kellemes a fülünknek, amire azonban az esetek többségében igazán szükségünk van, az Biblián alapuló tanács és fegyelmezés (Példabeszédek 16:25). Akháb király csak azt akarta hallani, ami kellemes volt számára; szolgái még arra is megkérték Mikeás prófétát, hogy szóljon ő is úgy, ’mint azok [Akháb hízelgő prófétái] közül egy, és jövendöljön jót’ (1Királyok 22:13). Ha Akháb készséget mutatott volna az egyenes beszéd meghallgatására és lázadó utainak megváltoztatására, megakadályozhatta volna Izráel szörnyű vereségeit és saját halálát is. Saját szellemi jólétünk érdekében gyorsan kell reagálnunk a kinevezett keresztény vének határozott, mégis szeretetteljes tanácsaira, akik segíteni akarnak nekünk, hogy megmaradhassunk az igazság egyenes útján; ahelyett hogy olyan embereket keresnénk, akik folyton arról beszélnek, milyen nagyszerűek vagyunk, hízelgő beszéddel csiklandozva fülünket! (Vesd össze: 2Timótheus 4:3).
A keresztényeknek soha semmilyen okból nem lenne szabad hízelgéshez folyamodniuk. A hűséges Elihuhoz hasonlóan határozottan ezért imádkoznak: „Nem leszek személyválogató senki iránt; nem hizelkedem egy embernek sem; mert én hizelkedni nem tudok; könnyen elszólíthatna engem a teremtőm!” Így elmondhatnák, amit Pál mondott: „sem hízelkedő beszéddel . . ., sem telhetetlenség színében nem léptünk fel soha” (Jób 32:21, 22; 1Thessalonika 2:5, 6).
Amikor a dicséret helyénvaló
Az ihletett példabeszéd megmutatja, hogy a dicséret próbakőként szolgálhat, ezt mondva: „Az ezüstöt megpróbálja az olvasztó tégely, az aranyt az izzó kemencze, az embert pedig az őtet dicsérőnek szája” (Példabeszédek 27:21, Báró Szepessy-féle fordítás). Igen, a dicséret a felsőbbrendűség vagy büszkeség érzését táplálhatja, amely egy személy bukásához vezethet. Másrészről feltárhatja az illető szerénységét és alázatosságát, ha elismeri, hogy Jehovának jár hála bármilyen tettéért, amelyért dicséretet kap.
Az őszinte dicséret a helyes viselkedésért vagy az eredményekért egyaránt építi azt is, aki adja, és azt is, aki kapja. Hozzájárul az egymás iránti melegség érzéséhez, és az egészséges értékeléshez. Arra bátorít, hogy dicséretre méltó célok elérésére törekedjünk. A fiataloknak adott kiérdemelt dicséret arra ösztönözheti őket, hogy még keményebben akarjanak dolgozni. Segíthet egyéniségük formálásában, amint arra törekednek, hogy megfeleljenek a velük szemben felállított irányadó mértékeknek.
Kerüljük tehát a hízelgést — úgy adni, mint elfogadni. Legyünk alázatosak, amikor elfogadjuk a dicséretet. És legyünk nagylelkűek és teljes szívűek a dicséretadásban — rendszeresen Jehovának, a neki bemutatott imádatunkban, és őszintén mások felé, építő helyeslés és nagyraértékelés formájában, emlékezve arra, hogy „az idejében mondott beszéd, oh mely igen jó!” (Példabeszédek 15:23).