Miért kérnek bocsánatot?

NEM új az a gondolat, hogy az egyházaknak megbánást kell tanúsítaniuk a hibáik miatt, és meg kell reformálniuk önmagukat. Egy vallási szótár, a Religioni e miti (Vallások és mítoszok) arról beszél, hogy a középkorban a korai egyház állítólagos feddhetetlensége lenyűgözte az embereket, és ez sokakat arra indított, hogy reformot követeljenek.

1523-ban, miután Luther Márton elszakadt Rómától, VI. Adorján pápa megpróbálta helyreállítani a szakadást, azáltal hogy a következő üzenetet küldte a nürnbergi birodalmi gyűlésnek: „Jól tudjuk, hogy sok éve iszonyatra méltó dolgok veszik körül a Szentszéket . . . Minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy megreformáljuk mindenekelőtt a római kúriát, ahonnan talán mindezek a rossz dolgok származnak.” Ez a beismerés azonban nem volt sikeres a szakadás helyrehozatalában, sem a pápai kúriában tapasztalható romlottság kivédésében.

Az utóbbi időben bírálat éri az egyházakat, amiért hallgatnak a holocausttal kapcsolatban. Amiatt is vádolják őket, hogy nem akadályozzák meg tagjaikat, hogy részt vegyenek a háborúkban. 1941-ben, amikor a második világháború tombolt, egy pap, név szerint Primo Mazzolari ezt kérdezte: „Miért nem reagál Róma erőteljesen a katolikus tanítások sikertelenségére, ahogyan tenni szokta, és ahogyan még mindig teszi a kevésbé lényeges tantételeket illetően?” Mi az, aminél a tantételek kevésbé lényegesek? A pap a háborúra uszító nacionalizmusról beszélt, amely akkor szétszabdalta a civilizációt.

A helyzet azonban az, hogy a közelmúltig a bűnösség elismerése a vallások részéről inkább kivételes volt, mint általános. 1832-ben XVI. Gergely pápa egyik válaszában — melyet azokhoz intézett, akik arra sürgették a katolikus egyházat, hogy „megújítsa magát” — a következőket mondta: „Bizonyos »helyreállítás és újjászervezés« indítványozása teljességgel lehetetlen és sértő [az egyház] biztonságára és fejlődésére nézve; mintha úgy tekinthetnének rá, mint amely ki van téve a tökéletlenségnek.” Mit mondhatunk azokról a tökéletlenségekről, amelyek túl nyilvánvalóak voltak ahhoz, hogy tagadni lehessen azokat? Különféle stratégiákat fogadtak el a kimagyarázásukra. Például, néhány teológus fenntartja, hogy az egyház szent és bűnös is egyszerre. Magát az intézményt szentnek mondják, amelyet Isten véd meg a tévedésektől. Tagjai azonban bűnösök. Így, amikor kegyetlenségeket követnek el az egyház nevében, maga az intézmény nem tartható felelősnek, az egyházban lévő egyének viszont igen. Vajon logikusan hangzik ez? A római katolikus teológus, Hans Küng számára nem. Ezt írta: „Nincs egy tökéletes egyház, amely az emberiség világa felett lebeg.” Így magyarázta: „Az egyház, amelynek nincsenek beismerni való bűnei, nem létezik.”

Ökumenizmus és erkölcsi állapot

Talán azon tűnődsz, milyen fejlemények vezettek oda, hogy az egyház most bocsánatot kér. Először is, a protestánsok és ortodoxok beismerték felelősségüket a „múlt viszályait” illetően, melyek különböző felekezetek között álltak fenn. Ezt a „Hit és egyházszervezet” ökumenikus konferencián tették, melyet Lausanne-ban, Svájcban tartottak 1927-ben. Végül a római katolikus egyház következett. Különösen a II. vatikáni zsinata óta a magas rangú egyházi személyek, köztük pápák is egyre gyakrabban kérnek bocsánatot a kereszténységen belüli viszályokért. Milyen célból? Úgy tűnik, hogy nagyobb egységet szeretnének a kereszténységen belül. A katolikus történész, Nicolino Sarale megállapította, hogy stratégia rejlik II. János Pál „»mea culpára« vonatkozó tervében, mégpedig az ökumenizmus”.

Azonban többről van szó mint csupán ökumenizmusról. Napjainkban széles körben ismert a kereszténység történelme, amely egyáltalán nem példás. „A katolikusok nem tudnak csak egyszerűen vállat vonni mindezen történelem felett — mondja Hans Urs von Balthasar teológus. — Ugyanaz az egyház, amelyhez [a pápa] tartozik, olyan dolgokat tett vagy engedett meg, amelyeket egyáltalán nem tudunk helyeselni napjainkban.” Ezért a pápa kijelölt egy bizottságot, hogy „világítson rá az egyház sötét oldalaira, hogy . . . bocsánatot lehessen kérni”. Egy másik ok pedig, amiért az egyház hajlandó önkritikának alávetni magát, úgy tűnik, az a vágy, hogy visszanyerje erkölcsi állapotát.

Ehhez hasonlóan Alberto Melloni történész az egyház bocsánatkéréséhez fűzött megjegyzésében ezt írja: „Amit néha kérnek, az valójában a felmentés az alól a vád alól, hogy felelősek.” Igen, úgy látszik, a katolikus egyház megpróbálja levetni magáról a múlt bűneinek terhét, hogy visszanyerje hitelét a közvélemény előtt. Teljes őszinteséggel azt kell mondanunk azonban, úgy tűnik, jobban érdekli őket, hogy békében legyenek a világgal, mint Istennel.

Ez a viselkedés Izráel első királyára, Saulra emlékeztet bennünket (1Sámuel 15:1–12). Súlyos hibát követett el, és amikor ez kiderült, először megpróbálta mentegetni magát — kimagyarázni a hibáját — Sámuel, Isten hithű prófétája előtt (1Sámuel 15:13–21). Végül a királynak be kellett ismernie Sámuelnek: „Vétkeztem, mert megszegtem az Úrnak szavát” (1Sámuel 15:24, 25). Igen, elismerte, hogy hibázott. De a következő szavai Sámuelhez feltárják, mi volt a legfontosabb dolog elméjében: „Vétkeztem, mindazáltal becsülj meg engem népemnek vénei előtt és Izráel előtt” (1Sámuel 15:30). Sault nyilvánvalóan jobban érdekelte Izráel előtti állapota, mint az Istennel való megbékélés. Ez a magatartás nem eredményezte azt, hogy Isten megbocsásson Saulnak. Gondolod, hogy hasonló magatartás Isten megbocsátását eredményezi az egyházak esetében?

Nem mindenki ért egyet

Nem mindenki ért egyet azzal, hogy az egyházaknak nyilvánosan bocsánatot kellene kérniük. Például sok római katolikus kényelmetlennek érzi, amikor pápájuk bocsánatot kér a rabszolgaságért, vagy olyan „eretnekeket” igazol erkölcsileg, mint például Husz vagy Kálvin. Vatikáni források szerint az 1994 júniusában megtartott konzisztóriumon jelen lévő bíborosok bírálták a nekik küldött dokumentumot, mely a „lelkiismeret vizsgálatát” indítványozta a katolicizmus elmúlt évezredének történelmével kapcsolatban. Amikor a pápa mégis bele akarta foglalni ennek az indítványnak a lényegét egy pápai körlevélbe, az olasz püspök, Giacomo Biffi közreadott egy lelkipásztori kommentárt, amelyben ezt állította: „Az egyháznak nincs bűne.” Ennek ellenére elismerte: „Az elmúlt századok egyházi hibáiért való bocsánatkérés . . . talán kevésbé tesz ellenszenvessé minket.”

„A bűn megvallása az egyik legvitathatóbb kérdés a katolikus egyházon belül — mondja Luigi Accattoli vatikáni szóvivő. — Ha a pápa elismeri a misszionáriusok hibáit, a misszionáriusok őszintén neheztelni fognak.” Egy római katolikus újságíró továbbá ezt írta: „Ha a pápának tényleg ilyen szörnyű képe van az egyház történelméről, nehéz megérteni, hogyan mutathatja be most ugyanezt az egyházat úgy, mint az »emberi jogok« élharcosát, mint »anyát és tanítót«, hogy egyedül ő vezetheti az emberiséget egy igazán ígéretes harmadik évezred felé.”

A Biblia óva int a megbánás olyan megjelenési formájától, amelynek indítóereje nem más, mint a tettenérés miatti szégyenérzet. Az ilyenfajta megbánás ritkán eredményez tartós változásokat a megbánást tanúsító személyben. (Vesd össze: 2Korinthus 7:8–11.) A megbánáshoz, amely értékes Isten szemében, „megtéréshez méltó gyümölcsök” társulnak, amelyek a megbánást tanúsító személy őszinteségének bizonyítékai (Lukács 3:8).

A Biblia azt mondja, hogy annak a személynek, aki megbánást és beismerést tanúsít, el kell hagynia a helytelen cselekedeteit, felhagyva a gyakorlásukkal (Példabeszédek 28:13). Vajon megtörtént ez? Nos, miután a római katolikus egyház és más egyházak mind beismerték helytelenségüket, mi történt a közelmúltban folyó polgárharcokban Közép-Afrikában és Kelet-Európában, amelyekben „keresztények” nagy tömegei vettek részt? Vajon az egyházak hatalomként cselekedtek a béke érdekében? Vajon minden vezetőjük egységesen felemelte hangját a kegyetlenségekkel szemben, melyeket tagjai elkövettek? Nem. Nos, néhány vallásos lelkipásztor maga is részt vett az öldöklésben!

Isteni ítélet

Amikor Biffi püspök a pápa újbóli mea culpáiról beszélt, ironikusan ezt kérdezte: „Nem volna jobb, ha a történelmi bűnökért mindannyian az egyetemes ítéletre várnánk?” Nos, az egész emberiség feletti ítélet a küszöbönáll. Jehova Isten jól ismeri a vallás történelmének minden sötét oldalát. Igen hamar felelősségre fogja vonni a bűnös személyeket (Jelenések 18:4–8). Lehetséges ugyanakkor olyan imádati formát találni, amely tiszta marad a vérbűntől, a gyilkos intoleranciától, és más bűnöktől, melyekért a kereszténység egyházai bocsánatot kérnek? Igen.

Hogyan tehetjük meg ezt? Alkalmazva a szabályt, melyet Jézus Krisztus kijelentett: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” A történelem feljegyzései, bár néhány vallás szeretné, ha azok feledésbe merülnének, segítenek nekünk azonosítani nem csupán azokat, akikről Jézus azt mondta, hogy „hamis próféták”, hanem azokat is, akik „jó gyümölcsöt” teremnek (Máté 7:15–20). Kik ezek? Meghívunk, hogy te magad találd meg, azáltal hogy megvizsgálod a Bibliát Jehova Tanúival. Figyeld meg, kik azok, akik napjainkban valóban Isten Szavát igyekeznek követni, ahelyett hogy a világ előtti helyzetük megőrzésére törekednének (Cselekedetek 17:11).

[Lábjegyzet]

[Kép az 5. oldalon]

Az egyházak olyan kegyetlenségekért kérnek bocsánatot, mint amilyen ez is

[Forrásjelzés]

The Complete Encyclopedia of Illustration/J. G. Heck