A legfontosabb nekem az, hogy örömet szerezzek Jehovának

THEODOROSZ NEROSZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Kinyílt a cellaajtó, és egy tiszt bekiáltott: „Melyikük Nerosz?” Amikor mondtam, hogy én vagyok, ezt parancsolta: „Felkelni! Kivégezzük!” Ez 1952-ben történt egy katonai táborban, a görögországi Kórinthoszban. Miért forgott kockán az életem? Mielőtt elmondanám, hadd beszéljek egy kicsit a hátteremről.

ÉDESAPÁM 1925 körül került kapcsolatba a Bibliakutatókkal (így hívták akkoriban Jehova Tanúit). Rövid időn belül ő is Bibliakutató lett, és hitnézeteiről beszélt nyolc testvérének is. Ők is, valamint a szülei is elfogadták a Biblia igazságát. Később megházasodott, én pedig 1929-ben születtem meg Agrínionban, Görögországban.

Szörnyű évek voltak azok Görögországban! Először ott volt Metaxasz tábornok kegyetlen diktatúrája. Aztán 1939-ben kitört a II. világháború, és az országot rövid időn belül elfoglalták a nácik. Éhség és betegségek pusztítottak. Kis talicskákon hordták el a felpuffadt holttesteket. Teljesen nyilvánvaló volt a világban lévő gonoszság, és hogy milyen égető szükség van Isten Királyságára.

Életem az önátadással végzett szolgálatban

Amikor 1942. augusztus 20-án egy csoporttal összegyűltünk, hogy megtartsunk egy összejövetelt Theszaloníkin kívül, az elnöklőfelvigyázónk a brit harci repülőkre mutatott, amelyek éppen a várost bombázták, és felhívta a figyelmünket arra, hogyan védett meg bennünket az, hogy engedelmeskedtünk a figyelmeztetésnek: ’el ne hagyjuk a magunk gyülekezetét’ (Zsidók 10:25). Ez alkalommal a tengerparton találkoztunk, és én is azok között voltam, akik keresztelkedésre jelentkeztek. Amikor kijöttünk a vízből, sorba álltunk, és keresztény testvéreink és testvérnőink elénekeltek nekünk egy dalt, amelyben elismerően szóltak rólunk a döntésünkért. Micsoda felejthetetlen nap volt az!

Nem sokkal ezután, mialatt egy másik fiúval felkerestük az embereket a házról házra végzett szolgálatunk során, a rendőrök letartóztattak és bevittek a rendőrségre. Azzal juttatták kifejezésre, hogy kommunistáknak tekintenek bennünket, és hogy a prédikálómunkánk be van tiltva, hogy megvertek bennünket, és ezt mondták: „Jehova az Sztálin, ti idióták!”

A polgárháború már tombolt Görögországban, és az antikommunista láz a tetőfokára hágott. Másnap, mikor megbilincselve elvittek minket otthonról, akkora feltűnést keltettek velünk, mintha bűnözők lennénk. De a próbáknak ezzel még nem volt vége.

Hitpróbák az iskolában

1944 elején még iskolás voltam, és a nácik még megszállás alatt tartották Theszaloníkit. Egyik nap a vallásprofesszorunk, egy görög ortodox pap felszólított, hogy feleljek a napi leckéből. A többi gyerek ezt mondta neki:

— Ő nem ortodox keresztény.

— Hát micsoda? — kérdezte a professzor.

— Jehova Tanúja vagyok — válaszoltam.

— Egy farkas a bárányok között! — üvöltötte, azután megragadott, és megpofozott.

Ezt gondoltam magamban: „Hogy lehet, hogy a bárányok verik meg a farkast?”

Néhány nappal később körülbelül 350-en ültünk az asztaloknál, hogy megebédeljünk. Az igazgató ezt mondta: „Most Nerosz mondja az asztali áldást.” Elmondtam az úgynevezett Miatyánkot, azt az imát, amelyet Jézus tanított a követőinek, ahogyan azt a Máté 6:9–13-ban feljegyezték. Ez nem tetszett az igazgatónak, ezért dühösen az ülőhelyéről odaszólva ezt kérdezte:

— Miért így imádkoztál?

— Mert Jehova Tanúja vagyok — mondtam.

Erre ő is megragadott, és megpofozott. Később, még aznap, egy másik tanár behívatott az irodájába, és ezt mondta: „Jól van Nerosz, csak ragaszkodj ahhoz, amit hiszel. Ne alkudj meg!” Aznap este édesapám Pál apostolnak a következő szavaival bátorított: „mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Timótheus 3:12).

Amikor befejeztem a középiskolát, döntenem kellett, hogy milyen életpályát választok. A Görögországban dúló polgári viszálykodás miatt szembe kellett néznem a keresztény semlegesség kérdésével is (Ésaiás 2:4; Máté 26:52). Végül 1952 elején 20 év börtönbüntetésre ítéltek, mivel visszautasítottam, hogy fegyvert fogjak Görögország történelmének abban a nehéz időszakában.

Keresztény semlegességem próba alá kerül

Mialatt katonai táborokban voltam bebörtönözve Meszolóngiban és Kórinthoszban, elmagyarázhattam a katonai parancsnokoknak, hogy a Biblia alapján kiiskolázott lelkiismeretem nem engedi meg, hogy katona legyek a politikai érdekek támogatására. „Én már Jézus katonája vagyok” — mondtam, és rámutattam a 2Timótheus 2:3-ra. Amikor arra sürgettek, hogy gondoljam át a dolgokat, elmondtam, hogy nem a pillanat hatása alatt döntöttem, hanem komoly megfontolásból döntöttem így, mivel Istennek adtam át az életem, hogy az ő akaratát cselekedjem.

Ezért kényszermunkát kellett végeznem; húsz napon keresztül csak minden másnap kaptam enni, és egy körülbelül egy méterszer kétméteres cella betonpadlóján kellett aludnom. Ráadásul ebben a cellában még két másik Tanú is aludt! Ez idő alatt, a kórinthoszi táborban történt az, amikor kihívtak a cellából, hogy kivégezzenek.

Amint a kivégzési hely felé közeledtünk, a tiszt megkérdezte:

— Nem akar mondani semmit?

— Nem — válaszoltam.

— Nem akar írni a családjának?

— Nem — válaszoltam ismét. — Tudják, hogy itt bármikor kivégezhetnek.

Odaértünk az udvarra, és a fal mellé állítottak. De ezután a tűzparancs helyett a tiszt ezt a parancsot adta a katonáknak: „Vigyétek vissza!” Az egész csak trükk volt, hogy próbára tegyék az elhatározásomat.

Később Makróniszosz szigetére küldtek, ahová semmilyen irodalmat sem vihettem, csak a Bibliát. Tizenhárom Tanút tartottak egy kis házban elkülönítve a közel 500 rabtól, akik bűnözők voltak. Az irodalmat valahogy mégis becsempészték hozzánk. Egyik nap például egy doboz lukumiát (kedvelt édességet) küldtek nekem. Az átvizsgálók olyan mohón kóstolgatták a lukumiát, hogy nem vették észre Az Őrtorony folyóiratot, amely az édesség alá volt rejtve. Az egyik Tanú megjegyezte: „A katonák a lukumiát ették meg, mi azonban Az Őrtorony-ból táplálkoztunk!”

Kaptunk egy példányt az akkor nemrégen kiadott könyvből, amelynek a címe: What Has Religion Done for Mankind? (Mit tett a vallás az emberiségért?), és egy Tanú-rab, aki tudott angolul, lefordította nekünk. Titokban összejöveteleket is tartottunk, ahol együtt tanulmányoztuk Az Őrtorony folyóiratot. A börtönt iskolának tekintettük, olyan lehetőségnek, ahol erősödhet a szellemiségünk. Mindenekfelett pedig boldogok voltunk, mivel tudtuk, hogy feddhetetlen életünkkel örömet szerzünk Jehovának.

Az utolsó börtön, ahol fogva tartottak, Týrinthában volt, Peloponnészosz keleti részén. Ott észrevettem egy őrt, aki feszülten figyelt, miközben én egy rabtársammal bibliatanulmányozást folytattam. Micsoda meglepetés volt, amikor évekkel később találkoztam ezzel az őrrel Theszaloníkiben! Addigra ő is Tanú lett. Később az egyik fia börtönbe került, de nem mint börtönőr, hanem mint rab. Ugyanazért börtönözték be, amiért engem.

Megújult tevékenység a szabadulás után

Az eredetileg 20 éves börtönbüntetésből csak három évet töltöttem le. Miután kiszabadultam, úgy döntöttem, hogy Athénban fogok lakni. De rövid időn belül megbetegedtem a mellhártyagyulladás egyik fajtájában, ezért vissza kellett mennem Theszaloníkibe. Két hónapig feküdtem. Később megismerkedtem egy kedves lánnyal, Koulával, és 1959 decemberében összeházasodtunk. 1962-ben úttörő lett — így hívják Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit. Három évvel később pedig én is csatlakozhattam hozzá az úttörőmunkában.

1965 januárjában körzetmunkára jelöltek minket, mely során gyülekezeteket kellett látogatnunk, hogy erősítsük őket szellemileg. Azon a nyáron abban a kiváltságban is részünk lehetett, hogy először vehettünk részt egy nagy kerületkongresszuson Bécsben, Ausztriában. Ez egyáltalán nem hasonlított azokhoz a kongresszusokhoz, amelyeket Görögországban munkánk betiltása miatt titokban tartottunk meg az erdőben. 1965 vége felé meghívtak minket, hogy Jehova Tanúi fiókhivatalában dolgozzunk Athénban. Néhány rokonom egészségi problémái miatt azonban 1967-ben vissza kellett mennünk Theszaloníkibe.

Miközben eleget tettünk a családi felelősségeinknek, buzgón folytattuk az evangéliumhirdető munkát. Egyszer, amikor az unokatestvéremmel, Kosztasszal beszélgettem, beszéltem neki Isten szervezetének nagyszerűségéről és a szeretetről, az egységről és az Istennek való engedelmességről, amely ebben a szervezetben található. Ő ezt mondta: „Ez mind nagyon szép lenne, ha lenne Isten.” Elfogadta, hogy vizsgáljuk meg együtt, létezik-e Isten vagy sem. Megemlítettem neki, hogy készülünk Jehova Tanúi egyik nemzetközi kongresszusára a németországi Nürnbergbe 1969 augusztusában. Megkérdezte, nem jöhetne-e el velünk. Barátja, Alekosz is szeretett volna eljönni, aki szintén tanulmányozta velünk a Bibliát.

A nürnbergi kongresszus rendkívüli látvány volt! A kongresszust abban a hatalmas stadionban tartották, ahol Hitler a katonai győzelmeit ünnepelte. A jelenlévők csúcslétszáma meghaladta a 150 000-et, és mindenben Jehova szelleme nyilvánult meg. Röviddel ezután Kosztasz és Alekosz is megkeresztelkedett. Most mindketten keresztény vénként szolgálnak, és a családjuk is Tanú.

Elkezdtem tanulmányozni egy érdeklődő hölggyel. A férje azt mondta, hogy szeretné megvizsgálni a hitnézeteinket, és nem sokkal később szólt, hogy meghívott a beszélgetésre egy bizonyos Szakkosz urat, aki görög ortodox teológus volt. A férj szeretett volna mindkettőnknek feltenni néhány kérdést. Szakkosz úr egy pappal együtt jött el. A férfi, akit meglátogattunk, így kezdte: „Először is, szeretnék feltenni Szakkosz úrnak három kérdést.”

Felemelte azt a bibliafordítást, amelyet mi használtunk a beszélgetéseink során, és így szólt: „Az első kérdés: Ez az eredeti Biblia, vagy pedig a Tanúk Bibliája?” Szakkosz úr azt mondta, hogy ez egy hiteles fordítás, ezenkívül úgy beszélt Jehova Tanúiról, mint akik „szeretik a Bibliát”.

A férfi ezután így folytatta: „A második kérdés: Jehova Tanúi erkölcsös emberek?” Igazából azt akarta tudni, milyen emberekhez kezdett járni a felesége. A teológus azt válaszolta, hogy ők teljes mértékben erkölcsös emberek.

Majd a férfi ezzel folytatta:

— A harmadik kérdés: Fizetik Jehova Tanúit?

— Nem — válaszolt a teológus.

— Választ kaptam a kérdéseimre, és döntöttem — fejezte be a férfi. Azután folytatta a bibliatanulmányozást, és rövidesen megkeresztelkedett mint Jehova Tanúja.

Gazdag, jutalommal járó élet

1976 januárjában újra körzetfelvigyázóként kezdtem szolgálni. Úgy hat évvel később abban a kiváltságban lehetett részem, hogy Görögországban élen járhattam a prédikálás egyik új formájának végzésében — az utcai tanúskodásban. Majd 1991 októberében a feleségem és én különleges úttörőkként kezdtünk szolgálni. Néhány hónappal később négyszeres bypass-műtéten kellett átesnem, és hálás vagyok, hogy mindegyik sikerült. Most az egészségem egészen jó, és újra tudtam kezdeni a teljes idejű prédikálómunkát. Ezenkívül vénként szolgálok az egyik theszaloníkibeli gyülekezetben, valamint együttműködök a helyi Kórházi Összekötő Bizottsággal, hogy segítsek azoknak, akiknek orvosi kezelésre van szükségük.

Amint visszatekintek az életemre, felismerem, hogy milyen megelégedéssel jár, ha azt tesszük, ami örömet szerez égi Atyánknak. Örülök, hogy már régen elfogadtam megindító meghívását: „Légy bölcs fiam, és vídámítsd meg az én szívemet; hogy megfelelhessek annak, a ki engem ócsárol” (Példabeszédek 27:11). Szívemből örülök, amikor látom a világméretű növekedést az őszinte emberek számában, akik Jehova szervezetéhez jönnek. Valóban kiváltság részt venni abban, hogy szabadságot vigyünk az embereknek a bibliai igazság által, és így lehetővé váljon előttük az örök élet kilátása egy igazságos új világban (János 8:32; 2Péter 3:13).

Mindig megpróbáljuk Jehova fiatal szolgáit arra buzdítani, hogy a teljes idejű szolgálatot tűzzék ki célul, hogy idejüket és erejüket Jehovának adhassák. Igen, ha bízunk Jehovában, és rendkívüli örömet találunk abban, hogy megvidámítjuk a szívét, az a lehető legteljesebb élet, amelyet élhetünk! (Példabeszédek 3:5; Prédikátor 12:3).

[Képek a 21. oldalon]

(Balról jobbra)

Amikor a Bétel konyháján szolgáltam 1965-ben

Előadást tartottam 1970-ben, amikor a prédikálómunkánk betiltás alatt volt

Feleségemmel 1959-ben

[Kép a 23. oldalon]

Feleségemmel, Koulával