Jehova akaratát cselekedték

Pál győzedelmeskedik a próbák felett

PÁL helyzete reménytelen. Ő és még 275-en egy hajó fedélzetén vannak, mely az Eurakviló csapdájába esett — ez a Földközi-tenger legviharosabb szele. A vihar olyan erős, hogy nappal nem lehet látni a napot, éjjel pedig a csillagokat. Érthető, hogy az utasok féltik az életüket. Pál azonban azzal vigasztalja őket, hogy elmondja, milyen isteni kinyilatkoztatást kapott egy álomban: „egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó” (Cselekedetek 27:14, Újfordítású revideált Biblia; 20–22).

A vihar tizennegyedik éjszakáján a matrózok valami meglepő dolgot vesznek észre: a víz csak 20 öla mély. Miután egy kicsit továbbhaladnak, újra megmérik a mélységet. Ekkor a víz már csak 15 öl mély. Közel a szárazföld! De a jó hír mellett van valami kijózanító is a dologban. Miközben a hajó éjjel a sekély vízben ide-oda hánykolódik, nekiütközhet a szikláknak, és darabokra törhet. A matrózok tehát bölcsen kivetik a horgonyokat. Néhányan közülük szeretnék leengedni a csónakotb, hogy megkockáztassák a tengerre szállást. De Pál megállítja őket. Ezt mondja a katonatisztnek és a katonáknak: „Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok.” A tiszt hallgat Pálra, így most mind a 276 utas aggódva várja a hajnalt (Cselekedetek 27:27–32).

Hajótörés

A következő reggel a hajó utasai megpillantják az öbölt és a partot. Újult reményekkel a matrózok elvágják a horgonyokat, kifeszítik a vitorlát és a szélnek fordítják. A hajó elindul a part felé, amit kétségtelenül örömkiáltások kísérnek (Cselekedetek 27:39, 40).

Ám a hajó hirtelen fennakad egy zátonyon. És ami ennél is rosszabb, a viharos hullámok nekicsapódnak a hajó hátsó részének, és darabokra törik azt. Minden utasnak el kell hagynia a hajót! (Cselekedetek 27:41). Ez viszont felvet egy problémát. Sokan azok közül, akik a hajón vannak, rabok, köztük Pál is. A római törvény szerint, ha egy őr hagyja elmenekülni a rábízott rabot, akkor azt a büntetést kell kapnia, ami a rabra volt kiszabva. Ha például egy gyilkos megszökött, a gondatlan őr akár az életével is fizethetett.

Mivel a katonák félnek az ilyen következményektől, úgy döntenek, hogy minden rabbal végeznek. A katonatiszt azonban, mivel jóindulattal viseltetett Pál iránt, közbelép. Arra utasít mindenkit, hogy aki csak teheti, ugorjon a vízbe és ússzon ki a partra. Azoknak, akik nem tudnak úszni, deszkákba vagy a hajó más darabjaiba kell kapaszkodniuk. A pusztulásra ítélt hajó utasai sorban kivonszolják magukat a partra. És ahogyan Pál megmondta, a hajótörésnek egyetlen áldozata sincs! (Cselekedetek 27:42–44).

Csoda Máltán

A kimerült csoport menedéket talál egy szigeten, melyet Máltának hívnak. A lakosok „idegen nyelven beszélő emberek” (NW), vagy betű szerint „barbárok” (görögül barʹba·rosz).c De ez nem jelenti azt, hogy a máltaiak primitív emberek. Sőt Lukács, aki Pál útitársa volt, erről számol be: „nem közönséges emberséget cselekesznek vala mi velünk: mert tüzet gerjesztvén, befogadának mindnyájónkat a rajtunk való záporért és a hidegért.” Maga Pál is csatlakozik a Máltai lakosokhoz a fagyűjtésben és a tűzrakásban (Cselekedetek 28:1–3).

Hirtelen egy vipera mart Pál kezébe! A szigetlakók azt gondolták, hogy Pál biztosan gyilkos. Valószínűleg azt hitték, hogy Isten azzal bünteti a bűnösöket, hogy azt a testrészüket sújtja, amellyel tettüket elkövették. De lám! A szigetlakók legnagyobb megdöbbenésére Pál lerázza a viperát a tűzbe. Lukács szemtanú beszámolója szerint „azt várják vala, hogy ő [Pál] meg fog dagadni, vagy nagyhirtelenséggel halva rogyik le”. De a szigetlakóknak megváltozik a véleményük, és kezdik azt mondogatni, hogy Pál biztosan egy isten (Cselekedetek 28:3–6).

Pál a következő három hónapot Máltán tölti; ez idő alatt meggyógyítja az apját Publiusnak, a sziget elöljárójának, aki vendégszeretően fogadta Pált, majd másokat is meggyógyít, akiket valamilyen betegség sújtott. Pál ezenkívül az igazság magvát is elhinti a szigeten, és ez sok áldást eredményez Málta vendégszerető lakóinak (Cselekedetek 28:7–11).

Tanulság számunkra

Pál sok próbával nézett szembe a szolgálata során (2Korinthus 11:23–27). A fenti beszámolóban éppen a jó hír miatt raboskodott. Majd váratlanul újabb próbákkal kellett szembenéznie: ádáz viharral és a később bekövetkező hajótöréssel. De mindezek ellenére soha nem ingott meg abban az elhatározásában, hogy a jó hír buzgó prédikálója legyen. Tapasztalatból írta a következőket: „mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad” (Filippi 4:12, 13, Katolikus fordítás).

Soha ne gyengítsék az élet gondjai az elhatározásunkat, hogy az igaz Isten buzgó szolgái legyünk! Amikor váratlanul próba elé kerülünk, vessük a terhünket Jehovára (Zsoltárok 55:23). Azután pedig várjunk türelmesen, hogy megláthassuk, hogyan teszi lehetővé számunkra, hogy kitartsunk a próba alatt. Közben pedig továbbra is szolgáljuk őt hűségesen, bízva abban, hogy gondoskodik rólunk (1Korinthus 10:13; 1Péter 5:7). Ha rendíthetetlenek vagyunk, akkor bármi történjék is, Pálhoz hasonlóan mi is győzedelmeskedhetünk a próbák felett.

[Lábjegyzetek]