Görög filozófia — Vajon hozzájárult a keresztényiség fejlődéséhez?

„Bár a keresztényiség szemben áll a pogány görög és római kultúrával, mégis elfogadott sok klasszikus filozófiát” (The Encyclopedia Americana).

AZOK között, akiknek a befolyása meghatározó volt a „keresztény” gondolkodásra, „Szent” Ágoston vitathatatlanul fontos szerepet töltött be. A The New Encyclopædia Britannica szerint Ágoston „elméje volt az az olvasztótégely, amelyben az Újszövetség vallása teljesen összekeveredett a görög filozófia platóni hagyományával, és az ő elméje tette lehetővé, hogy ennek a keveredésnek az eredményét átültessék a középkori római katolikus és a reneszánsz protestáns kereszténységbe”.

Ágoston öröksége valóban maradandó. Douglas T. Holden a következőket állapította meg azt illetően, hogy milyen mértékben volt hatással a görög filozófia a kereszténységre: „A keresztény teológia annyira összekeveredett a görög filozófiával, hogy azoknak, akik már ennek hatása alatt tanultak, a gondolkodásuk kilencven százalékban göröggé vált, és csupán tíz százalékban volt keresztényi.”

Néhány tudós úgy gondolja, hogy ez a filozofikus befolyás hozzájárult a keresztényiség fejlődéséhez, amikor az még kezdeti szakaszában járt; gazdagította a tanításait és meggyőzőbbé tette azt. Vajon tényleg így van? Hogyan és mikor vette kezdetét a görög filozófia befolyása? Vajon tényleg hozzájárult a keresztényiség fejlődéséhez, vagy inkább beszennyezte azt?

Segít, ha áttekintjük a fejleményeket az i. e. harmadik századtól az i. sz. ötödik századig, a következő négy sajátságos kifejezés megvizsgálásával: 1. „hellenizált judaizmus”, 2. „keresztényiesített hellenizmus”, 3. „hellenizált keresztényiség” és 4. „keresztény filozófia”.

„Hellenizált judaizmus”

Az első, a „hellenizált judaizmus” valóban ellentmondásos. A héberek eredeti vallását, amelyet az igaz Isten, Jehova vezetett be, nem fertőzhették meg hamis vallásos eszmék (5Mózes 12:32; Példabeszédek 30:5, 6). Azonban már a kezdet kezdetén az a veszély fenyegette a tiszta imádatot, hogy megrontják azok a hamis vallásos gyakorlatok és gondolkodásmódok, amelyek körülvették azt — ilyen volt az egyiptomiak, a kananeusok és a babiloniak befolyása. És az izraeliták sajnálatos módon hagyták, hogy ezek erősen megrontsák igaz imádatukat (Bírák 2:11–13).

Évszázadokkal később, amikor az i. e. negyedik században az ókori Palesztina Nagy Sándor uralkodása alatt a Görög Birodalom része lett, még mélyebbre süllyedtek a romlottságban, és ennek maradandó bomlasztó hatása volt. A zsidókat besorozták Sándor hadseregébe. A zsidók és az új hódítók közti kapcsolatok erős hatással voltak a zsidók vallásos gondolkodására. A judaista oktatást áthatotta a hellenisztikus gondolkodás. Jázon főpap állítólag alapított egy görög akadémiát Jeruzsálemben i. e. 175-ben, hogy támogassa Homérosz műveinek tanulmányozását.

Érdekes, hogy egy szamaritánus, aki az i. e. második század második felében írt, igyekezett a Biblia történelmét hellenisztikus történetírásként bemutatni. Az olyan apokrif zsidó könyvek, mint Judit könyve és Tóbiás könyve, valójában görög erotikus legendákra hivatkoznak. Számos zsidó filozófus lépett színre, akik megkísérelték összeegyeztetni a görög gondolkodást a zsidó vallással és a Bibliával.

Leginkább egy i. sz. első századi zsidónak, Philónnak tulajdonítanak ilyen szándékú erőfeszítéseket. Ő kisajátította Platónnak (i. e. negyedik század), Püthagorasz követőinek és a sztoikusoknak a tanításait. A zsidókra nagy hatást gyakoroltak Philón nézetei. Egy zsidó szerző, Max Dimont ezeknek a tanoknak a zsidó kultúrába való beszivárgásáról ezt mondta: „A zsidó tudósok — gazdagodva a platóni gondolatokkal, az arisztotelészi logikával és az eukleidészi tudománnyal — új módszerekkel közelítették meg a Tórát . . . Kezdtek a zsidó kinyilatkoztatásokhoz görög érveléseket kapcsolni.”

Időközben a rómaiak legyőzték a Görög Birodalmat, és bevették Jeruzsálemet. Ez még nagyobb jelentőségű változások előtt nyitott utat. Az i. sz. harmadik századra azoknak a gondolkodóknak a filozófiai és vallásos tantételei, akik azon igyekeztek, hogy kifejtsék és összefoglalják Platón gondolatait, elérték végleges formájukat, ami ma együttesen újplatonizmusként ismert. Ez a gondolkodásmód kétségtelenül mélyreható befolyással volt a hitehagyott keresztényiségre.

„Keresztényiesített hellenizmus”

Az i. sz. első öt évszázadban egyes értelmiségiek arra törekedtek, hogy bebizonyítsák a görög filozófia és a Biblia kinyilatkoztatott igazsága közötti kapcsolatot. Az A History of Christianity című könyv megállapítja: „A keresztény metafizikusok igyekeztek úgy bemutatni a Krisztus előtti évtizedekben élt görögöket, mint akik bátran, de vakon küzdöttek Isten ismeretének megszerzéséért, és megpróbálták az athéni gondolkodás ritka levegőjéből úgymond megidézni Jézust, üres pogány elméjükből kiötölni a keresztényiséget.”

Plótinosz (i. sz. 205—270), az ilyen gondolkodók egyik előfutára olyan tanokat dolgozott ki, amelyek főként a platóni elgondolásokon alapultak. Plótinosz bevezette a testtől független lélek elgondolását. E. W. Hopkins professzor ezt mondta Plótinoszról: „Teológiája . . . nem kis befolyással volt a keresztény nézeteket valló elöljárókra.”

A „hellenizált keresztényiség” és a „keresztény filozófia”

Az i. sz. második századtól kezdődően a „keresztény” gondolkodók határozott erőfeszítéseket tettek arra, hogy hatást gyakoroljanak a pogány értelmiségiekre. Bár Pál apostol egyértelműen óva intett „a szentségtelen üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől”, mégis ezek a tanítók filozófiai elemeket kevertek a tanításaikba, melyeket az őket körülvevő hellenisztikus kultúrából merítettek (1Timótheus 6:20). Philón példája azt a látszatot keltette, mintha a Biblia és a platóni elképzelések összeegyeztethetők lennének. (Vesd össze: 2Péter 1:16.)

Ennek a gondolkodásnak az áldozata persze a bibliai igazság volt. A „keresztény” tanítók megpróbálták elhitetni az emberekkel, hogy a keresztényiség összhangban van a görög—római humanizmussal. Alexandriai Kelemen és Origenész (i. sz. második és harmadik század) az újplatonizmust tették az alapjává annak, ami később „keresztény filozófiává” vált. Ambrosius (i. sz. 339—397) milánói püspök „belemélyedt a legfrissebb görög tudomány tanulmányozásába, mind a keresztényibe, mind a pogányba, kiváltképpen pedig azokba a művekbe, amelyek . . . a pogány újplatonista Plótinosztól származtak”. Megpróbálta a művelt latinoknak a keresztényiség egyfajta klasszikus formáját nyújtani. Ágoston pedig követte őt.

Egy évszázaddal később Dionüsziosz Areopagita (Pszeudo-Dionüsziosz néven is ismert), aki valószínűleg egy szír szerzetes volt, igyekezett egyesíteni az újplatonista filozófiát a „keresztény” teológiával. Az egyik enciklopédia szerint „írásai határozott újplatonista irányzatot állítottak fel a középkori keresztény tanítás és szellemiség nagy részében . . . , és ez a mai napig meghatározó annak vallási és hitéleti arculatára nézve”. Micsoda felháborító nemtörődömség ez Pál apostol szavaival szemben, melyekben óva intett ’az emberek hagyományai szerinti filozófiától és üres csalástól’! (Kolossé 2:8, NW).

Romlott beszennyezés

Azt mondják, hogy „a keresztény platonisták legfontosabbnak a kinyilatkoztatásokat tartották, és a platóni filozófiát úgy tekintették, hogy ez a legjobb rendelkezésre álló eszköz az Írás és az egyházi hagyomány tanításainak a megértésére és alátámasztására”.

Platón meggyőződése az volt, hogy létezik halhatatlan lélek. Lényegében az egyik legkirívóbb hamis tanítás, amely beszivárgott a „keresztény” teológiába, az a lélek halhatatlansága. Ennek a tanításnak az elfogadását semmiképpen sem igazolja az, hogy ezzel akarták a keresztényiséget vonzóbbá tenni a tömegek előtt. Amikor Pál apostol Athénban, a görög kultúra szívében prédikált, nem tanította a lélekről szóló platóni tantételt. Inkább a feltámadás keresztény tantételéről prédikált, még akkor is, ha sokan a görög hallgatóság közül nehezen tartották elfogadhatónak, amit mondott (Cselekedetek 17:22–32).

A görög filozófiával ellentétben a Szentírás világosan rámutat, hogy a lélek nem olyan valami, ami a személy birtokában van, hanem maga a személy a lélek (1Mózes 2:7). A halálkor a lélek megszűnik létezni (Ezékiel 18:4). A Prédikátor 9:7 ezt mondja: „az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett.” A Biblia tehát nem tanítja a lélek halhatatlanságának tantételét.

Egy másik félrevezető tanítás Jézusnak az emberré válása előtti helyzetével kapcsolatos, ez pedig az az elképzelés, hogy Jézus egyenlő az Atyjával. A The Church of the First Three Centuries című könyv ezt így magyarázza: „A Háromság tantétele . . . olyan forrásból származik, amely teljesen távol áll a zsidó és a keresztény Írástól.” Mi volt ez a forrás? Ez a tantétel „a Platónt követő atyák befolyására fejlődött ki és épült bele a kereszténységbe”.

Igen, ahogy telt az idő, és az egyházatyákra egyre nagyobb befolyást gyakorolt az újplatonizmus, a Háromság-hívők nézetei egyre inkább tért hódítottak. A harmadik századi újplatonista filozófia úgy tűnik, lehetővé tette, hogy összeegyeztessék az összeegyeztethetetlent, vagyis hogy egy háromarcú Istent egynek tüntessenek föl. Filozófiai érveléssel azt állították, hogy három személy lehet egy Isten, és közben mindhárom megőrizheti az egyéni jellegét!

A Biblia igazsága azonban világosan rámutat, hogy Jehova az egyedüli Mindenható Isten, Jézus Krisztus az ő teremtett Fia, aki kisebb nála, a szent szellem pedig Isten tevékeny ereje (5Mózes 6:4; Ésaiás 45:5; Cselekedetek 2:4; Kolossé 1:15; Jelenések 3:14). A Háromság tantétele tiszteletlenség az egyedüli igaz Istennel szemben, és összezavarja az embereket, eltávolítja őket Istentől, mivel olyannak tünteti fel őt, mint akinek a lénye felfoghatatlan.

A keresztény gondolkodásra gyakorolt újplatonista befolyás másik áldozata a Szentíráson alapuló millenniumi reménység (Jelenések 20:4–6). Origenész arról volt ismert, hogy elvetette a millenniumi tanítás követőit. Miért volt annyira ellene a Krisztus ezeréves uralmáról szóló, jól megalapozott bibliai tantételnek? A The Catholic Encyclopedia így válaszol erre: „[Origenész] tantételei az újplatonizmuson alapultak . . . , ezért nem érthetett egyet a millenniumi tan követőivel.”

Az igazság

Az imént említett tanításbeli változások közül egyiknek sincs köze az igazsághoz. Ez az igazság a Bibliában található keresztény tanítások összessége (2Korinthus 4:2; Titus 1:1, 14; 2János 1–4). Az igazság egyetlen és egyedüli forrása a Biblia (János 17:17; 2Timótheus 3:16).

Azonban Jehova ellensége, aki egyben az igazság, az emberiség és az örökké tartó élet ellensége is — Sátán, az Ördög, aki „emberölő” és a „hazugság atyja” —, körmönfont módszerek sokaságát használja fel arra, hogy meghamisítsa az igazságot (János 8:44; vesd össze: 2Korinthus 11:3). A leghatékonyabb eszközök között vannak a pogány görög filozófusok tanításai — melyek valójában az ő gondolkodását tükrözik vissza —, akik arra törekedtek, hogy a keresztény tanításokat tartalmukban és természetükben megváltoztassák.

A keresztény tanításoknak a görög filozófiával való természetellenes összevegyítésével megkísérelték felhígítani a bibliai igazságot, csökkentve annak erejét és a szelíd, őszinte és tanítható igazságkeresőkre gyakorolt vonzerejét (1Korinthus 3:1, 2, 19, 20). Ezenkívül megkísérelték elhomályosítani a bibliai tantételek kristálytiszta ragyogását, elmosva az igazság és a hazugság közötti éles határvonalat.

Ma a gyülekezet Fejének, Jézus Krisztusnak az irányítása alatt helyreállt az igaz keresztény tanítás. Az őszinte igazságkeresők könnyen azonosíthatják az igaz keresztény gyülekezetet annak gyümölcsei alapján (Máté 7:16, 20). Jehova Tanúi készségesen és szívesen segítenek az ilyen személyeknek, hogy megtalálják az igazság tiszta vizét, és segítenek nekik abban, hogy szilárdan ragaszkodjanak örökségükhöz, az örökké tartó élethez, melyet Atyánktól, Jehovától kapunk (János 4:14; 1Timótheus 6:19).

[Kép a 11. oldalon]

Ágoston

[Képek forrásának jelzése a 10. oldalon]

Görög szöveg: From the book Ancient Greek Writers: Plato’s Phaedo, 1957, Ioannis N. Zacharopoulos, Athens; Platón: Capitolini, Roma