Nagyon értékes gyöngyre leltünk

Winston, elmondanád, hogyan kezdted el keresni Istent?

Egy queenslandi farmon nőttem fel Ausztráliában. A családunk nem volt vallásos. Mivel félreeső helyen laktunk, szinte csak a családtagjaimmal volt kapcsolatom. Körülbelül 12 éves koromban kezdtem el keresni Istent. Imádkoztam hozzá, hogy segítsen megismerni róla az igazságot. Idővel elköltöztem a farmról, és Dél-Ausztrália államban, Adelaide-ben kaptam munkát. 21 éves voltam, amikor egy Sydney-ben töltött szabadság alatt megismertem Pamet. Beszélt nekem a brit-izraelizmus nevű vallási mozgalomról, amely szerint a brit népek Izrael „elveszett tíz törzsétől” származnak. Ezeket az északi királyság tíz törzsével azonosították, amelyek az i. e. 8. században kerültek száműzetésbe. Amikor visszatértem Adelaide-be, szóba hoztam ezt a témát a munkatársamnak, aki akkor már tanulmányozta a Bibliát Jehova Tanúival. Miután néhány órán át beszélgettünk, főként a Tanúk hitnézeteiről, felismertem, hogy megérkezett a válasz az imámra, amelyet még gyerekként mondtam. Végre megtaláltam az igazságot a Teremtőmről és az ő királyságáról! Olyan volt, mintha egy nagyon értékes gyöngyre bukkantam volna (Máté 13:45, 46).

Pam, te is fiatalon kezdted el keresni ezt a gyöngyöt. Hogy sikerült megtalálnod?

Én vallásos családban nőttem fel, egy Coffs Harbour nevű városban, Új-Dél-Wales államban. A szüleim és a nagyszüleim a brit-izraelizmus tanításaiban hittek. Az öcsémmel, nővéremmel és unokatestvéreimmel együtt kiskorunktól fogva azt tanultuk, hogy a brit felmenőktől származó emberek Isten kegyét élvezik. Én ezt nem igazán tudtam elhinni, és úgy éreztem, hogy nem tudok közel kerülni Istenhez. 14 évesen több helyi egyházhoz is elmentem, például anglikán, baptista és hetednapi adventista istentiszteletre. De a szellemi éhségem nem csillapodott.

A családunk később Sydney-be költözött. Ott találkoztam Winstonnal, aki épp vakáción volt. Ahogy már mesélte is, a vallási témájú beszélgetéseink hatására elkezdett tanulmányozni a Tanúkkal. Ezután a leveleit teletűzdelte bibliaversekkel! Be kell vallanom, hogy eleinte aggódtam, sőt, idegesített is. De egyre inkább azt éreztem, hogy igaz lehet, amiket Istenről ír.

1962-ben Adelaide-be költöztem, hogy közelebb legyek Winstonhoz. Elintézte, hogy egy Tanú-házaspárnál lakhassam, Thomas és Janice Slomannél, akik korábban misszionáriusok voltak Pápua Új-Guineában. Annyira kedvesen bántak velem! Még csak 18 éves voltam, és sokat tanultam tőlük Jehováról. Én is elkezdtem tanulmányozni Isten Szavát, és hamarosan meggyőződtem róla, hogy ez az igazság. Miután Winstonnal összeházasodtunk, azonnal belevetettük magunkat a szent szolgálatba. Ez az életút rengeteg áldással járt, és segített, hogy a próbák ellenére mind jobban és jobban becsüljük az értékes gyöngyöt, amelyet megtaláltunk.

Winston, hogy kezdődött a szolgálatotok?

Az esküvőnk után nem sokkal Jehova megnyitotta előttünk az első nagy ajtót, hogy többet tegyünk a szolgálatában (1Kor 16:9). Erre az ajtóra Jack Porter testvér hívta fel a figyelmünket, aki abban az időben körzetfelvigyázóként látogatta a kis gyülekezetünket. (Most együtt szolgálunk az ausztrálázsiai fiókbizottságban.) Jack és a felesége, Roslyn buzdítottak minket az általánosúttörő-szolgálatra, amelyet aztán örömmel végeztünk öt éven át. 29 éves voltam, amikor megkértek minket, hogy vegyünk részt a körzetmunkában a Csendes-óceán déli térségében. Azt a területet akkor helyezték a fidzsi-szigeteki fiókhivatal felvigyázása alá. A körzetünkhöz tartoztak a következő szigetek: Amerikai Szamoa, Szamoa, Kiribati, Nauru, Niue, Tokelau-szigetek, Tonga szigetei, Tuvalu és Vanuatu.

Akkoriban a távol eső szigetek lakói bizalmatlanok voltak Jehova Tanúival szemben, ezért óvatosnak és tapintatosnak kellett lennünk (Máté 10:16). Mivel a gyülekezetek kicsik voltak, a testvérek néha nem tudtak elszállásolni minket. Ilyenkor a helyi falvakban kerestünk szállást, és az emberek mindig nagyon kedvesen fogadtak minket.

Tudjuk rólad, hogy szíveden viseled a fordítói munkát. Elmesélnéd, miért?

Akkoriban a Tongán élő testvéreknek csak néhány tájékoztatólap és füzet volt meg tongai nyelven. Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv angol kiadásából tanították az érdeklődőket. Három helyi vén, aki részt vett a négyhetes vének iskoláján, elvállalta, hogy lefordítja ezt a könyvet tongai nyelvre, bár nem tudtak valami jól angolul. Pam legépelte az elkészült kéziratot, és elküldtük az egyesült államokbeli fiókhivatalba nyomtatásra. Az egész folyamat körülbelül 8 hétig tartott. Bár a fordítás hagyott némi kívánnivalót maga után, ez a kiadvány számos tongai embernek segített megismerni az igazságot. Pam és én nem vagyunk fordítók, de azóta különösen közel áll a szívünkhöz a fordítói munka.

Pam, milyen volt az élet a szigeteken ahhoz képest, ahogy Ausztráliában éltetek?

Teljesen más! Volt, hogy szúnyogok hadával kellett megküzdenünk, máshol a rekkenő hőséggel és a nagy páratartalommal, megint máshol patkányokkal, betegséggel, és az is előfordult, hogy szűkében voltunk az élelemnek. De aztán esténként az óceán megnyugtató látványában gyönyörködhettünk a falénkból – a szamoaiak így nevezik azt a jellegzetes polinéz házat, amely szalmatetős, és nincsenek falai. Holdvilágos éjszakákon a kókuszpálmák körvonalai kirajzolódtak a tájban, és az óceán vize visszatükrözte a hold fényét. Az ilyen különleges pillanatok arra indítottak minket, hogy elmélkedjünk és imádkozzunk. Így a gondolataink már nem a nehézségek körül forogtak, hanem a jó dolgokra tudtunk összpontosítani.

Nagyon megszerettük a mókás gyerekeket, akik végtelenül kíváncsiak voltak ránk, fehér idegenekre. Niue szigetén egy kisfiú megsimogatta Winston szőrös karját, és ezt mondta neki: „Tetszenek a tollaid!” Valószínűleg még sosem látott ilyet, ezért nem tudta, hogyan is nevezze.

Majd megszakadt a szívünk, amikor láttuk, hogy sokan milyen szegénységben élnek. Bár gyönyörű környezet vette őket körül, nem volt megfelelő orvosi ellátás, sem elegendő ivóvíz. De a testvéreink nem aggodalmaskodtak, hozzá voltak szokva ezekhez a körülményekhez. Örültek, hogy együtt lehetnek a családjukkal, van összejöveteli helyük, és dicsőíthetik Jehovát. A példájuk nekünk is segített, hogy egyszerű életet éljünk, és az igazán fontos dolgokra összpontosítsunk.

Időnként neked kellett vizet szerezned, és a főzést is egészen új körülmények közt kellett megoldanod. Hogy sikerült megbirkóznod ezzel?

Sokat köszönhetek az apukámnak. Rengeteg hasznos dologra megtanított, például hogy hogyan kell tüzet rakni, a szabadban főzni, és hogyan lehet boldogulni, ha alig van valamid. Amikor egyszer Kiribatira látogattunk, egy olyan kis házban laktunk, amelynek szalmateteje, koralltörmelékből készült padlója és bambuszfala volt. A főzéshez ástam egy lyukat a padlóba, és kókuszhánccsal gyújtottam be a „tűzhelyet”. Vízért pedig egy kútnál álltam sorba a helyi asszonyokkal. Egy kétméteres botot használtak a vízhúzáshoz, amelynek egy vékony kötél volt a végére rögzítve. Úgy nézett ki, mint egy horgászbot, csak a kötél végén nem horog volt, hanem egy kanna. Egymás után bedobták a kannájukat a kútba, és pontosan a megfelelő pillanatban egy csuklómozdulattal visszarántották a kötelet. Így a kanna az oldalára borult, és megtelt vízzel. Egyszerűnek tűnt, de csak addig, amíg néztem. Amikor rám került a sor, többször is bedobtam a kannát, de az csak úszott a víz felszínén. Miután az asszonyok jót mulattak rajtam, az egyikük felajánlotta a segítségét. Az ottani emberek mindig nagyon segítőkészek és kedvesek voltak.

Mindketten szerettetek a szigeteken szolgálni. Megosztanátok velünk néhány különleges emléket?

Winston: Kellett némi idő, mire megismertük a helyi szokásokat. Például amikor a testvérek meghívtak minket egy étkezésre, általában mindent elénk tettek, amijük csak volt. Eleinte nem tudtuk, hogy illene hagynunk nekik valamit, ezért mindent megettünk. Persze miután megtudtuk, hogy mi a szokás, már a családnak is hagytunk az ételből. A testvérek megértően viselték az ilyen tévedéseinket. És mindig nagyon izgatottan fogadtak minket, amikor körülbelül félévente meglátogattuk a gyülekezeteket. Akkoriban rajtunk kívül nem is találkoztak más Tanúkkal.

A látogatásaink a helyi lakosokra is nagy hatással voltak. Sok falusi ugyanis azt gondolta, hogy az ottani testvérek maguknak találták ki a vallásukat. Ezért amikor látták, hogy az egyház képviselője a feleségével odalátogat a tengeren túlról, rádöbbentek, hogy ez egy létező szervezet, amelynek a tagjai törődnek egymással.

Pam: Az egyik kincsként őrzött emlékem Kiribatiról származik. Volt ott egy gyülekezet, amely csak néhány testvérből és testvérnőből állt. Az egyetlen vén, Itinikai Matera mindent megtett, hogy törődjön velünk. Egyik nap eljött hozzánk egy kosárral, amelyben egy szem tojás volt. „Ezt nektek hoztam” – mondta. Akkoriban a tojás ritka finomságnak számított. Ez az apró, de nagylelkű kedvesség megérintette a szívünket.

Pam, néhány évvel később nagy veszteség ért titeket, amikor volt egy vetélésed. Mi segített ezt feldolgozni?

1973-ban, amikor a csendes-óceáni szigeteken szolgáltunk, várandós lettem. Ezért hazaköltöztünk Ausztráliába, de négy hónap múlva meghalt a kisbabánk. Ez Winstont is nagyon megrázta, hiszen az ő gyermeke is volt. Az idő múlásával valamelyest enyhült a fájdalmam, de csak akkor múlt el teljesen, amikor megkaptuk az Őrtorony 2009. április 15-ei számát. Az „Olvasók kérdései” rovatnak ez volt a témája: „Ha egy embrió vagy magzat meghal az édesanyja méhében, van remény a feltámadására?” A cikk megerősítette a hitünket, hogy Jehova ezt a helyzetet is kézben tartja, és ő mindig helyesen jár el. Minden sebünket be fogja gyógyítani, amelyet ez a gonosz világ okoz nekünk, amikor szeretettel megbízza majd a Fiát, hogy „mindent semmissé tegyen”, amit Sátán tett (1Ján 3:8). A cikk hatására még jobban értékeltük azt a különleges gyöngyöt, amely Jehova népeként lehet a miénk. Nem is tudom, mi lenne velünk a reménységünk nélkül!

A kisbabánk elvesztése után újrakezdtük a teljes idejű szolgálatot. Néhány hónapig az ausztráliai Bételben voltunk, aztán visszatértünk a körzetmunkába. Miután négy évig szolgáltunk Új-Dél-Wales vidéki részén és Sydney-ben, 1981-ben meghívtak minket az ausztráliai fiókhivatalba (ahogy akkor hívták), és azóta is itt szolgálunk.

Winston, az ausztrálázsiai fiókbizottság tagjaként hasznot tudsz meríteni a szigeteken szerzett tapasztalataidból?

Igen, mindenképp. Úgy alakult, hogy Ausztráliát megkérték, hogy vegye a felvigyázása alá Amerikai Szamoát és Szamoát. Aztán az új-zélandi fiókhivatalt összevonták az ausztráliaival. Most az ausztrálázsiai fiókhivatalhoz tartozik Ausztrália, Amerikai Szamoa és Szamoa, a Cook-szigetek, Kelet-Timor, Niue, Tokelau, Tonga állam és Új-Zéland. Ezek közül több helyre is ellátogattam már a fiókhivatal képviselőjeként. Az, hogy korábban együtt munkálkodhattam a szigeteken élő hűséges testvérekkel és testvérnőkkel, nagy segítségemre van most, hogy a fiókhivatalból szolgálom őket.

Végezetül szeretnék még elmondani valamit. Pam és én a saját tapasztalatunkból már régóta tudjuk, hogy nem csak a felnőttek keresik Istent. A fiatalok is vágynak rá, hogy megszerezzék ezt a nagyon értékes gyöngyöt, még akkor is, ha a családjuk többi tagja nem érdeklődik (2Kir 5:2, 3; 2Krón 34:1–3). Jehova egy szerető Isten, aki mindenkinek, fiataloknak és időseknek is szeretne örök életet adni.

Amikor több mint 50 évvel ezelőtt elkezdtük keresni Istent, nem gondoltuk volna, hogy ilyen életünk lesz. Kétség sem fér hozzá, hogy a királyságról szóló igazság egy felbecsülhetetlen értékű gyöngy. Szilárd elhatározásunk, hogy minden erőnkkel ragaszkodni fogunk hozzá!