Jehova segített, hogy ott virágozzunk, ahová ültettek minket

A Kassholm házaspár 1979-ben végezte el a Gileád-iskolát. Az egyik oktatójuktól, Jack Redfordtól kapták ezt a tanácsot, amely az egész életükben meghatározó volt. Gyakran lettek átültetve, vagyis sokszor kaptak új megbízatást. Szolgáltak például Iránban, Mauritiuson, Mianmarban, Tanzániában, Ugandában és Zaire-ban. Lássuk, mit mesélnek az életükről.

Hogyan ismertétek meg az igazságot?

Mats: Édesapám a II. világháború idején Lengyelországban élt, és látta, hogy milyen képmutató a katolikus egyház. Ennek ellenére továbbra is hitt abban, hogy lennie kell egy igaz vallásnak, és ezt mondogatta is. Idővel én is meggyőződtem róla, hogy jól gondolta. Gyakran vettem használt könyveket, és egyszer a kezembe került egy kék könyv. A címe azonnal felkeltette az érdeklődésemet: Az igazság, mely örök élethez vezet. Még aznap éjjel elolvastam az egészet, reggelre pedig biztos voltam benne, hogy megtaláltam az igazságot.

1972 áprilisától kezdve sokat elolvastam Jehova Tanúi kiadványai közül. Így választ kaptam a Bibliával kapcsolatos kérdéseimre. Úgy éreztem magam, mint Jézus szemléltetésében az utazó kereskedő, aki egyetlen nagyon értékes gyöngyért cserébe kész volt mindenét eladni. Annyira értékes volt számomra az igazság, hogy kész voltam lemondani arról, hogy egyetemre menjek, és orvos legyek (Máté 13:45, 46). 1972. december 10-én megkeresztelkedtem.

Egy éven belül a szüleim és az öcsém is megkeresztelkedett, én pedig 1973 júliusában általános úttörő lettem. A gyülekezetünkbe járt egy csinos úttörő testvérnő, Ann-Catrin, aki nagyon szerette Jehovát. Egymásba szerettünk, és 1975-ben összeházasodtunk. A következő négy évben egy szép kisvárosban, Strömsundban szolgáltunk, ahol sokakat érdekelt a Biblia üzenete.

Ann-Catrin: Édesapám az egyetemi tanulmányai vége felé ismerte meg az igazságot Stockholmban. Bár én ekkor még csak három hónapos voltam, elvitt magával az összejövetelekre és a szolgálatba is. Édesanyámnak ez nagyon nem tetszett, és megpróbálta bebizonyítani, hogy a Tanúk nem az igazságot tanítják. De nem sikerült neki, és végül ő is megkeresztelkedett. Én 13 éves koromban keresztelkedtem, 16 évesen pedig úttörő lettem. Majd miután Umeåban szolgáltam, ahol nagy szükség volt segítségre, különleges úttörő lettem.

Miután összeházasodtunk, sokaknak segíthettünk megismerni az igazságot. Köztük volt egy fiatal lány, Maivor is, aki ígéretes sportkarrierről mondott le. Később ő lett a húgom úttörőtársa, és 1984-ben együtt végezték el a Gileád-iskolát. Most mindketten Ecuadorban szolgálnak misszionáriusként.

Mi segített alkalmazkodni az új megbízatásokhoz és megőrizni az örömötöket?

Mats: Az, hogy igyekeztünk meggyökerezni Jézusban, vagyis követni a példáját, főként az alázatban (Kol 2:6, 7). Például nem vártuk el, hogy a helyi testvérek alkalmazkodjanak hozzánk, inkább igyekeztünk megismerni a kultúrájukat és a gondolkodásmódjukat, hogy megértsük, mit miért csinálnak. Minél inkább sikerült követnünk Jézus példáját, annál inkább úgy éreztük, hogy olyanok vagyunk, mint „a folyóvizek mellé ültetett fa”, és bárhol kell is szolgálnunk, virágozni tudunk (Zsolt 1:2, 3).

Ann-Catrin: Egy fának átültetés után napfényre is szüksége van. Jehova mindig olyan volt számunkra, mint a nap (Zsolt 84:11). Kedves, melegszívű testvérekkel vett körül minket. Például a teheráni testvérek igazán nagylelkűek voltak, így átélhettük, milyen lehetett a vendégszeretet a bibliai időkben. De sajnos 1980 júliusában Jehova Tanúi munkáját betiltották Iránban. Bár nagyon szerettünk volna maradni, mindössze két napunk volt elhagyni az országot. Az új megbízatásunk Zaire volt (most Kongói Demokratikus Köztársaság).

Amikor megtudtam, hogy Afrikába kerülünk, sírva fakadtam. Nem akartam odamenni, mert féltem a kígyóktól és a betegségektől. De két jó barátunk, akik sokáig ott szolgáltak, ezt mondták: „Adjatok egy esélyt Afrikának, és meglátjátok, egészen más, mint gondoljátok. A szívetekhez fog nőni.” És így is lett. Az ottani testvérek annyira kedvesek. Amikor hat évvel később a betiltás miatt el kellett hagynunk Zaire-t, azon mosolyogtam magamban, hogy most meg azért imádkozok, hogy hadd maradjunk.

Milyen áldásokban volt részetek?

Mats: Az egyik az volt, hogy szoros barátságba kerülhettünk más országokból származó misszionáriusokkal. Voltak olyan helyek, ahol nagyon sok tanulmányozást vezettünk, időnként mindketten körülbelül 20-at. Ez óriási öröm volt! Emellett felejthetetlen élmény volt megtapasztalni az afrikai testvérek vendégszeretetét. Tanzániában egy Volkswagen kisbusszal látogattuk a gyülekezeteket. Ez volt egyben a hálószobánk is. A testvérek nagyon vendégszeretőek voltak, és mindent megtettek értünk, „még többet is adtak annál, mint amit a lehetőségeik megengedtek” (2Kor 8:3). Az estéket nagyon vártuk. Ilyenkor leültünk, elmeséltük egymásnak, hogy mi történt velünk aznap, és megköszöntük Jehovának, hogy velünk volt. Ez volt a nap fénypontja.

Ann-Catrin: Nekem az is nagyon sokat adott, hogy megismerhettem testvéreket a világ minden tájáról. Megtanultuk például a francia, ganda, perzsa és szuahéli nyelvet, és eközben számos érdekes kultúrát is megismertünk. Miközben felkaroltuk az újakat, szoros barátságok szövődtek, és vállvetve szolgáltuk velük Jehovát (Sof 3:9).

Lenyűgöző volt látni Jehova gyönyörű alkotásait is. Minden új megbízatás olyan volt, mintha egy új útra indultunk volna Jehovával. Ő mindig mutatta az utat, és a segítségével olyan dolgokat tanulhattunk meg, amiket nélküle sosem tudtunk volna.

Milyen nehézségek értek benneteket, és mi segített kitartani?

Mats: Az évek során többféle trópusi betegséget elkaptunk, köztük a maláriát is. Ann-Catrinnek pedig többször is sürgős műtétre volt szüksége. Az idősödő szüleink miatt is egyre többet aggódtunk. A testvéreink készségesen, szeretettel és türelmesen gondoskodtak róluk, és ezért nagyon hálásak vagyunk nekik (1Tim 5:4). És bár mi is igyekeztünk mindent megtenni értük, amit távolról tudtunk, időnként még így is nyomasztó érzéseink voltak, és azt kívántuk, hogy bárcsak többet tehetnénk értük.

Ann-Catrin: 1983-ban, amikor Zaire-ban szolgáltunk, nagyon ledöntött a lábamról a kolera. Egy orvos ezt mondta Matsnek: „Ha azt akarja, hogy életben maradjon a felesége, még ma vigye el ebből az országból.” Másnap már úton is voltunk Svédországba. Egy teherszállító repülőgéppel utaztunk, mert az volt az egyetlen elérhető járat.

Mats: Azt gondoltuk, hogy ezzel vége a misszionáriusi szolgálatunknak. Nagyon el voltunk keseredve, és sokat sírtunk. De az orvos jóslatával ellentétben Ann-Catrin rendbe jött, és nem sokkal később vissza tudtunk térni Zaire-ba. Lubumbashiba kerültünk, egy kis, szuahéli nyelvű gyülekezetbe.

Ann-Catrin: Amíg Lubumbashiban voltunk, sajnos volt egy vetélésem. Bár nem terveztünk gyereket, mégis kimondhatatlanul fájt elveszíteni a kisbabánkat. De ebben a nagyon szomorú időszakban Jehova különleges módon éreztette velünk a szeretetét. Ekkoriban több bibliatanulmányozásunk indult, mint valaha. A gyülekezetünk hírnökszáma kevesebb mint egy év alatt 35-ről 70-re nőtt, az összejöveteleken részt vevők száma pedig 40-ről 220-ra. Teljesen lekötött minket a szolgálat, és Jehova áldása nagy vigaszt nyújtott. De azért még mindig gyakran gondolunk a kisbabánkra, és sokat beszélgetünk róla. Nagyon várjuk, hogy meglássuk, mit fog tenni Jehova az új világban, hogy teljesen begyógyítsa az érzelmi sebeinket.

Mats: Volt egy időszak, amikor Ann-Catrin rendkívül kimerült volt. Engem pedig negyedik stádiumú vastagbélrákkal diagnosztizáltak, és emiatt egy komolyabb műtétre volt szükségem. De most már jobban vagyok, és Ann-Catrin is igyekszik megtenni a tőle telhetőt a szolgálatban.

Felismertük, hogy nem csak minket érnek komoly próbák. Az 1994-es ruandai népirtás után sok testvért meglátogattunk a menekülttáborokban. Láttuk, hogy az emberpróbáló körülmények ellenére milyen erős a hitük, és mennyire kitartóak és vendégszeretőek. Ez megerősítette bennünk, hogy bármilyen megpróbáltatás ér is minket, Jehova erőt tud adni a szolgáinak a kitartáshoz (Zsolt 55:22).

Ann-Catrin: 2007-ben egy újabb megrázó dolog történt. Miután részt vettünk az ugandai fiókhivatal átadásán, körülbelül 25-en Nairobiba utaztunk. Voltak köztünk misszionáriusok és bételesek is. Már közel jártunk a kenyai határhoz, amikor egy kamion a szemközti sávból hirtelen áttért a mi sávunkba, és frontálisan összeütköztünk. A sofőr és öt utas rögtön életét vesztette, egy testvérnő pedig később a kórházban halt meg. Már nagyon várjuk, hogy újra találkozhassunk ezekkel a drága testvérekkel! (Jób 14:13–15).

A fizikai sérülésekből idővel felépültem. De más utasokhoz hasonlóan nálam és Matsnél is a poszttraumás stressz tünetei jelentkeztek. Éjszakánként gyakran felriadtam, és úgy éreztem, szívrohamom van. Ez nagyon ijesztő volt. Ilyenkor könyörögtünk Jehovához, és felidéztük a kedvenc bibliaverseinket. Így sikerült megnyugodnunk. Emellett orvoshoz is fordultunk, ami szintén sokat segített. Most már sokkal jobban vagyunk, és gyakran kérjük Jehovát, hogy segítsen nekünk megvigasztalni másokat, akik hasonló nehézségeken mennek át.

Mit mondanátok, hogyan segített nektek Jehova a próbáitok során?

Mats: Van erre egy szuahéli mondás: „Tumebebwa kama mayai mabichi”, vagyis „Úgy vitt minket, mint a nyers tojást”. Egy nyers tojást nagyon óvatosan fogunk meg, nehogy eltörjük. Ugyanígy Jehova is nagyon gyöngéden támogatott minket a megbízatásunk során. Mindig megadta, amire szükségünk volt, sőt még többet is. Abból is éreztük a szeretetét, hogy a vezetőtestület nagyon együttérző volt velünk.

Ann-Catrin: Hadd mondjak én is egy példát. Egy nap kaptam egy hívást, hogy édesapám Svédországban az intenzív osztályra került. Mats épphogy csak felépült a maláriából. Ráadásul a repülőjegyre sem volt pénzünk. Ezért úgy láttuk, hogy nincs más megoldás, mint hogy eladjuk az autónkat. Ám ekkor megint megszólalt a telefon. Egy házaspár hallott a helyzetünkről, és szeretett volna segíteni. Ezért felajánlották, hogy kifizetik az egyik jegyet. Majd egy újabb hívást kaptunk. Egy idős testvérnő volt az, aki szerette volna felajánlani a segítségét. Ő már egy ideje félretett pénzt egy perselybe, amire azt írta, hogy „Valakinek, akinek segítségre lesz szüksége”. Jehova perceken belül a segítségünkre sietett (Héb 13:6).

Visszagondolva a több mint 50 évnyi teljes idejű szolgálatotokra, mit tanultatok?

Ann-Catrin: Megértettem, hogy az erőnk abban mutatkozik meg, hogy nyugodtak maradunk, és bízunk Jehovában. Így engedjük, hogy Jehova vívja meg a harcainkat (2Krón 20:15, 17; Ézs 30:15). Igyekeztünk minden megbízatásunkat teljes odaadással végezni, és így sok áldásban volt részünk. Biztos vagyok benne, hogy semmi más sem adhatott volna ekkora örömet.

Mats: A legfontosabb, amit megtanultam, hogy minden helyzetben támaszkodjunk Jehovára, és bízzunk abban, hogy ő majd cselekszik az érdekünkben (Zsolt 37:5). Egész életünkben mellettünk állt. Most a mianmari Bételben szolgálunk, és a mai napig tapasztaljuk, hogy hű ehhez az ígéretéhez.

Reméljük, hogy minél több fiatal megtapasztalja, hogy Jehova odaadó szeretettel bánik azokkal, akik igyekeznek többet tenni a szolgálatában. Ha elfogadják Jehova segítségét, akkor ez biztos így lesz, és virágozni tudnak, bárhová ültetik is őket.