Jehova a kősziklám

EMMANUEL LIONOUDAKISZ ELMONDÁSA ALAPJÁN

Édesanyám összehúzta szemöldökét, és ezt mondta: „Ha kitartasz a döntésed mellett, el kell hagynod ezt a házat!” Az volt az elhatározásom, hogy teljes időben prédikálok Isten Királyságáról. A családom viszont nem tudta elviselni az ismételt letartóztatásaimmal járó megaláztatást.

ALÁZATOS, istenfélő szüleim voltak. A Douliana nevű faluban laktak a Görögországhoz tartozó Kréta szigetének nyugati részén, és én ott születtem meg 1908-ban. Fiatalkoromtól arra tanítottak, hogy féljem és tiszteljem Istent. Szerettem Isten Szavát, bár soha nem láttam, hogy a tanáraim vagy a görög ortodox papok egyszer is a kezükbe vették volna a Bibliát.

Miután az egyik szomszédunk elolvasta C. T. Russelltől a Bibliai tanulmányok hat kötetét és az Isten hárfája című könyvet, lelkesen megosztotta velem a bennük lévő felvilágosító, szentírási gondolatokat. Azokat a könyveket a Bibliakutatók adták ki — akkoriban így hívták Jehova Tanúit. Örültem, amikor kaptam a Watch Tower Society athéni hivatalától egy Bibliát és néhány könyvet. Emlékszem, a szomszédommal együtt késő estig fennmaradtunk, imádkoztunk Jehovához, és e kiadványaink segítségével a gyertyafény mellett csakúgy ittuk magunkba az Írás szavait.

Amikor elkezdtem megosztani újonnan szerzett bibliai ismeretemet másokkal, húszéves voltam és egy iskolában tanítottam a szomszéd faluban. Hamarosan négyen voltunk Doulianában, akik kezdtünk rendszeresen összejönni, hogy tanulmányozzuk a Bibliát. Traktátusokat, füzeteket, könyveket és Bibliákat is terjesztettünk, hogy segítsünk másoknak tanulni az emberiség egyedüli reménységéről, Isten Királyságáról.

1931-ben azok között az ezrek között voltunk, akik világszerte elfogadták a Biblián alapuló Jehova Tanúi nevet (Ésaiás 43:10). A következő évben részt vettünk egy ismeretterjesztő kampányban, mely során ismertettük a hatóságokkal új nevünket és annak jelentését. A kampány során minden papnak, bírónak, rendőrnek és üzletembernek adtunk egy ezzel a témával foglalkozó füzetet.

Ahogy az várható volt, a papság üldözési hullámot indított ellenünk. Az első letartóztatásomkor 20 nap börtönre ítéltek. Röviddel a szabadulásom után újra letartóztattak, és egy hónapra bebörtönöztek. Amikor az egyik bíró felszólított, hogy hagyjunk fel a prédikálással, mi a Cselekedetek 5:29 szavaival válaszoltunk: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.” Később, 1932-ben a Watch Tower Society képviselői meglátogatták kis csoportunkat Doulianában, és mind a négyen megkeresztelkedtünk.

Szellemi családra leltem

Mivel arra vágytam, hogy még többet prédikáljak, feladtam a tanári hivatásomat. Édesanyámnak ez már túl sok volt. Felszólított, hogy hagyjam el a házat. A Watch Tower Society athéni fiókhivatalának jóváhagyásával egy nagylelkű keresztény testvér örömmel befogadott engem a krétai Iráklio városban. Így 1933 augusztusában a testvérek a szülőfalumból és még néhány érdeklődő elkísértek a buszmegállóba, hogy búcsút vegyenek tőlem. Igazán megindító percek voltak, mindannyian sírtunk, hiszen nem tudtuk, mikor látjuk újra egymást.

Iráklióban egy szeretetteljes szellemi család tagja lettem. Volt ott még három keresztény testvér meg egy testvérnő, és rendszeresen összejöttünk a tanulmányozásra és az imádatra. Első kézből tapasztalhattam Jézus ígéretének beteljesedését: „senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangyéliomért, a ki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat” (Márk 10:29, 30). A megbízatásom az volt, hogy abban a városban és a környező falvakban prédikáljak. Miután a várost bemunkáltam, továbbmentem, hogy Iráklio és Laszitio környékén folytassam a munkát.

Magányos úttörőként

Sok-sok órát töltöttem azzal, hogy egyik faluból a másikba gyalogoltam. Ráadásul többkilónyi nyomtatott anyagot kellett magammal vinnem, mivel akkoriban ritkán kaptunk irodalomszállítmányt. Nem volt hol aludnom, ezért bementem a faluban egy kávézóba, megvártam, amíg az utolsó vendég is elmegy — ez sokszor éjfél után volt —, és egy kanapén aludtam. Reggel aztán nagyon korán keltem, még mielőtt a tulajdonos elkezdte volna az italok felszolgálását. És azokat a kanapékat temérdek bolhával kellett megosztanom!

Bár az emberek többnyire hűvösen reagáltak, én mégis boldog voltam, hogy Jehovának adhatom ifjúságom erejét. Amikor találtam valakit, aki érdeklődött a bibliai igazság iránt, az mindig megszilárdította elhatározásomat, hogy folytassam ezt az életmentő szolgálatot. A szellemi testvéreimmel való találkozás is mindig új erőt adott. Rendszerint 20-50 napig voltam távol — attól függően, hogy milyen messze prédikáltam Iráklio várostól —, és csak utána tudtam találkozni velük.

Még ma is élénken emlékszem arra a délutánra, amikor rettenetesen egyedül éreztem magam, főleg amikor arra gondoltam, hogy Iráklióban keresztény testvéreim és testvérnőim a rendszeres összejövetelüket tartják aznap este. Annyira vágytam látni őket, hogy úgy döntöttem, gyalog is megteszem azt a 25 kilométert, ami elválasztott tőlük. Soha nem gyalogoltam még ilyen gyorsan. Nagyon vigasztaló volt aznap este élvezni testvéreim kellemes társaságát, és feltölteni szellemi tartalékaimat!

Fáradságos prédikálómunkámnak hamarosan kezdett beérni a gyümölcse. Mint ahogyan az apostolok idejében volt, Jehova ’szaporította a gyülekezetet az idvezülőkkel’ (Cselekedetek 2:47). Jehova imádóinak a száma kezdett növekedni Kréta szigetén. Ahogy mások is csatlakoztak hozzám a szolgálatban, már nem éreztem magam egyedül. Fizikai nehézségeket és heves ellenállást kellett kiállnunk. Mindennap csak kenyeret ettünk, némi tojással, olívával vagy zöldségekkel, amit az irodalomért kaptunk cserébe azoktól, akiknek prédikáltunk.

Ierápetra városában, Kréta délkeleti részén tanúskodtam egy ruhakereskedőnek, Minosz Kokkinakisznak. Bár nagyon igyekeztem, hogy bibliatanulmányozást kezdjek vele, a sok elfoglaltsága miatt mindig nagyon kevés ideje volt. De végül, amikor elhatározta, hogy komolyan tanulmányozni kezd, gyökeres változtatásokat tett az életében. Ő is a jó hír legbuzgóbb és legtevékenyebb hirdetői közé tartozott. Emmanuel Paterakiszraa, Kokkinakisz 18 éves alkalmazottjára nagy hatással voltak ezek a változások, és rövidesen bibliai irodalmat kért. Mennyire örültem, amikor láttam, hogy folyamatosan fejlődik szellemileg, végül pedig misszionárius lett belőle!

Időközben a falumban lévő gyülekezet megnőtt, és ekkor 14 hírnök volt ott. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor levelet kaptam a nővéremtől, Deszpinától, amelyben megírta, hogy ő és a szüleim elfogadták az igazságot, és Jehova megkeresztelt imádói lettek!

Kitartás az üldözés és a száműzetés alatt

A görög ortodox egyház kezdte úgy tekinteni a prédikálótevékenységünket, mint valamiféle pusztító sáskacsapást, és eltökélt szándékuk volt, hogy letörölnek minket a színről. 1938 márciusában az államügyész elé vittek, aki felszólított, hogy azonnal hagyjam el a területet. Azt feleltem, hogy a prédikálótevékenységünk valójában hasznos munka, és hogy a munkánk végzésére egy felsőbb hatalom adott parancsot, mégpedig a Királyunk, Jézus Krisztus (Máté 28:19, 20; Cselekedetek 1:8).

Másnap beidéztek a helyi rendőrkapitányságra. Ott tájékoztattak, hogy közveszélyes személynek nyilvánítottak, és egy év száműzetésre ítéltek az Égei-tenger egyik szigetére, Amorgószra. Néhány nap múlva megbilincselve egy hajón a szigetre vittek. Amorgószon nem volt egyetlen Jehova Tanúja sem. Képzelhetitek hát, mennyire meglepődtem, amikor hat hónappal később meghallottam, hogy egy másik Tanút is száműztek erre a szigetre! És ki volt ez a Tanú? Minosz Kokkinakiszb, a bibliatanulmányozóm Krétáról! Úgy örültem, hogy van egy szellemi társam. Nem sokkal később kiváltságom volt megkeresztelni őt Amorgósz partjainál.

Röviddel azután, hogy visszatértem Krétára, megint letartóztattak, és ez alkalommal hat hónap száműzetésre ítéltek a szigeten lévő egyik kisvárosba, Neápoliba. A hat hónap leteltével újra letartóztattak, és tíz napra börtönbe kerültem, azután pedig négy hónapra egy szigetre vittek, ahol száműzött kommunistákat tartottak fogva. Tapasztaltam, mennyire igazak Pál apostol szavai: „mindazok is, a kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Timótheus 3:12).

Az ellenállás dacára növekedést tapasztaltunk

Amikor Görögország 1940-től 1944-ig német megszállás alatt volt, a prédikálótevékenységünk csaknem teljesen abbamaradt. De Jehova népe gyorsan újraszerveződött Görögországban, és megint elkezdtük a prédikálómunkánkat. Hogy megpróbáljuk bepótolni a kiesett időt, tevékenyek és buzgók voltunk, és eltökélten folytattuk a Királyság-munkát.

Ahogy az várható volt, a vallásos ellenállás újra fellángolt. A görög ortodox papok nagyon gyakran a saját szájízük szerint forgatták ki a törvényt. Az egyik faluban a pap ránk uszította a csőcseléket. Maga a pap pedig engem kezdett ütlegelni, miközben a fia hátulról tette ugyanezt. Egy közeli házba futottam, a prédikálótársamat pedig a falu főterére vonszolták. Ott a csőcselék szétszaggatta az irodalmát, egy nő pedig az egyik erkélyről ezt ordibálta: „Öljétek meg!” Végül egy orvos és egy arra járó rendőr sietett a segítségünkre.

Később, 1952-ben újra letartóztattak, és négy hónap száműzetésre ítéltek, amelyet Krétán, Kasztéli Kisszamoszon kellett letöltenem. Rögtön ezután képzést kaptam, hogy gyülekezeteket látogassak meg, és erősítsem őket szellemileg. Miután két évet ebben az utazómunkában töltöttem, feleségül vettem egy hűséges keresztény testvérnőt, akit Deszpinának hívnak — mint a nővéremet is —, és aki mindig Jehova lojális imádójának bizonyult. Az esküvő után kineveztek különleges úttörőnek a Kréta szigeti Haniá városába, és ma is itt szolgálok.

Csaknem 70 évet töltöttem a teljes idejű szolgálatban, és bemunkáltam Kréta nagy részét — ezt a 8300 négyzetkilométeres, mintegy 250 kilométer hosszú szigetet. Leginkább az tesz boldoggá, hogy láthattam, amint a szigeten abból a maroknyi Tanúból, akik az 1930-as években voltak itt, mára Isten Királyságának több mint 1100 tevékeny hirdetője lett. Hálás vagyok Jehovának, amiért lehetőséget adott arra, hogy közülük sokaknak segítsek pontos ismeretet szerezni a Bibliából és a jövőre vonatkozó csodálatos reménységről.

Jehova, a ’Szabadító’

A tapasztalatok megtanítottak arra, hogy kitartásra és türelemre van szükség ahhoz, hogy segítsünk az embereknek megismerni az igaz Istent. Jehova nagylelkűen megadja ezeket a szükséges tulajdonságokat. A teljes idejű szolgálatban töltött elmúlt 67 évem alatt többször is elmélkedtem Pál apostol szavain: „ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái; sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban. Vereségben, tömlöczben, háborúságban, küzködésben, virrasztásban, bőjtölésben” (2Korinthus 6:4, 5). Különösen a szolgálatom első éveiben volt nagyon nehéz az anyagi helyzetem. De Jehova soha nem hagyott cserben engem és a családomat. Állhatatos és hatalmas Segítőnek bizonyult (Zsidók 13:5, 6). Mindig láttuk szeretetteljes törődését abból, ahogyan begyűjtötte juhait, és abból is, ahogy a szükségleteinkről gondoskodott.

Ha visszatekintek, látom, ahogy szellemi értelemben kivirágzott a sivatag, és biztos vagyok benne, hogy a munkám nem volt hiábavaló. Fiatal erőmet a lehető leghasznosabb tevékenységre fordítottam. A teljes idejű szolgálatban töltött életpályám sokkal tartalmasabb volt, mint bármilyen más törekvés lehetett volna. Most ebben az előrehaladott korban teljes szívemből csak arra tudom buzdítani a fiatalokat, hogy ’emlékezzenek meg Teremtőjükről ifjúságuknak idejében’ (Prédikátor 12:3).

Bár 91 éves vagyok, még mindig több mint 120 órát tudok a prédikálómunkának szentelni havonta. Mindennap 7.30-kor kelek, és az utcán, üzletekben vagy parkokban tanúskodok az embereknek. Átlagosan 150 folyóiratot terjesztek minden hónapban. Mivel gondjaim vannak a hallásommal és az emlékezőképességemmel is, ez megnehezíti az életemet, de szerető szellemi testvéreim és testvérnőim — nagy szellemi családom —, valamint két lányom családjai valódi támasznak bizonyulnak.

Mindenekfelett pedig megtanultam Jehovában bízni. Kezdettől fogva mind ez ideig ő a „kősziklám, váram és szabadítóm” (Zsoltárok 18:3).

[Lábjegyzetek]

[Képek a 26–27. oldalon]

Lent: A feleségemmel; balra: 1927-ben; a túloldalon: Minosz Kokkinakisszal (balra) és egy másik Tanúval az Akropoliszon 1939-ben, röviddel a száműzetésből való visszatérés után