Szívem csordultig van hálával
JOHN WYNN ELMONDÁSA ALAPJÁN
Milyen gyakran lázadoztam az ellen, hogy Jehova Tanúi összejöveteleire menjek! Azt színleltem, mintha fájna a hasam vagy a fejem — csak valahogy kikerüljem, hogy el kelljen mennem. Édesanyám határozottsága azonban mindig gyorsan véget vetett az efféle gyengélkedéseknek, s én csak azon vettem észre magam, hogy már megyek is vele a három kilométerrel távolabb lévő Királyság-terembe, s hallgatom, amint Isten Szaváról beszélget egyik idősebb társával.
ÉRTÉKES tanulságot vontam le ebből: a szülők soha ne szűnjenek meg határozottnak lenni abban, ami helyes Isten szemében — bár ezt szerető módon tegyék (Példabeszédek 29:15, 17). Soha ne feledkezzenek meg arról az isteni parancsról, hogy ’ne hagyják el a maguk gyülekezetét’ (Zsidók 10:25). Visszatekintve az életemre, mennyire hálás vagyok azért, hogy édesanyám azt csináltatta velem, ami a legjobb volt számomra!
Hála a kiváló példákért
Amikor anya Bibliakutató lett — ahogy Jehova Tanúit akkoriban nevezték— apám, aki bár nem volt hívő, megtűrte anya hitét. Anya 1913-ban elment, hogy meghallgassa Charles T. Russellnek, a Watch Tower Society első elnökének a „Mi lesz a halál után?” című előadását. De későn érkezett, és már minden hely foglalt volt. Ezért a többi késve érkező személlyel együtt az emelvény közelébe tessékelték, hogy közvetlenül Russell pásztor mellett foglaljon helyet. Ez az előadás nagy hatással volt anyára. Másnap a helyi lapban is megjelent, anya pedig megtartott belőle egy példányt, és újra meg újra elolvasta.
Az összejövetel után anya egy papírcetlin megadta a nevét, s hamarosan kapcsolatba került egy Bibliakutatóval. Idővel bibliai traktátusokat kezdett ajtóról ajtóra terjeszteni a szülővárosunkban, Gloucesterben (Anglia). Két nővérem meg én már egészen kicsi korunk óta részt vettünk anyával a prédikálómunkában.
Amikor egy lelkes Bibliakutató, Harry Francis költözött Gloucesterbe, anya szívélyesen üdvözölte. Francis testvér nemsokára személyes érdeklődést mutatott irántam, s a tőle kapott bátorítás volt a legfőbb tényező abban, hogy később úttörő lettem, ahogy a teljes idejű szolgákat nevezik. Francis testvér példájából fontos tanulságot vontam le: az idősebbeknek mindig módot kell találniuk arra, hogy bátorítsák a fiatalabbakat.
Amikor anya Bibliakutató lett, Gloucesterben mások is azok lettek. Csakhogy a gyülekezetben egy-két vén kezdett túl sokat képzelni magáról, s az osztály tagjai egyéneket kezdtek követni; az osztály a gyülekezet akkori elnevezése volt. Az egyik összejövetelen néhányan egyre csak bökdösték anya hátát, arra sürgetve, hogy kézfeltartással támogasson bizonyos véneket. Anya azonban tudta, hogy ezek a vének nem mutatnak jó példát, s nem hagyta, hogy megfélemlítsék. Akkoriban — az 1920-as évek végén — sokan elestek, és többé már nem az igazság útján jártak (2Péter 2:2). Anya ennek ellenére soha nem tért el a szervezet lojális támogatásától, s ezzel kiváló példát állított elém.
Kiállok az igazságért
Végül 18 éves koromban, 1939 júniusában megkeresztelkedtem a Severn folyóban. Ebben az évben neveztek ki a hangosításért felelős szolgának is. Abban az időben egy hatalmas, hangfelvételt lejátszó készüléket használtunk, hogy a közterületeken harsogja az üzenetet: „A vallás csapda és szélhámosság”. Abban az időben a kereszténység képmutatásának és hamis tanításainak a leleplezésén volt a hangsúly.
Egyszer egy menet első sorában egy transzparenst vittem, melynek az egyik oldala ezt hirdette: „A vallás csapda és szélhámosság”, a másik pedig ezt: „Szolgáld Istent és Krisztust, a Királyt!” A menetben egy póniló volt a következő, a háta mindkét oldalán hatalmas plakátot helyeztek el, mely a nyilvános előadást hirdette. Micsoda látványt nyújthatott ez a menet Gloucester nagyon is vallásos városában!
Bár otthon pénzügyi nehézségeink voltak, anya arra buzdított, hogy legyek úttörő. Így 1939 szeptemberében, amikor kitört a II. világháború, mint úttörő megérkeztem az első megbízatási területemre, egy warwickshire-i kisvárosba, Leamingtonba. Sok nyugdíjba vonult lelkész lakott abban a városban.
A házról házra végzett szolgálatunk során könnyű gramofont használtunk, hogy lejátsszuk Joseph F. Rutherfordnak, a Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnökének előadásait. A hangfelvételt lejátszó készülékünk (melyet nagyobb hallgatóság esetén használhattunk) viszont jóval nehezebb volt, ezért kézikocsin vagy gyerekkocsin hordoztuk. A lelkészeket feldühítette a hamis vallást leleplező üzenet, s időnként gyorsan kiűztek bennünket a házaikból. De nem keseredtünk el. Jehova megáldotta a munkánkat, s ma már egy több mint száz Tanúból álló gyülekezet található Leamingtonban.
Mialatt tombolt a II. világháború, 1941-ben Walesbe költöztem, ahol Haverfordwest, Carmarthen és Wrexham városában végeztem az úttörőszolgálatot. Teljes idejű szolgaként fel voltam mentve a katonai szolgálat alól, ám az emberek nem értékelték semleges álláspontunkat. Ezért azzal vádoltak engem meg a társamat, hogy kémek, vagyis az ötödik hadoszlop tagjai vagyunk. Egyik éjjel a rendőrség körülvette a lakókocsinkat. A társam, aki éppen azelőtt jött meg a munkából, ahol szenet lapátolt, kidugta a fejét, hogy lássa, ki van ott. Az arcát szénpor lepte be, a rendőrség szemében pedig úgy nézett ki, mintha rajtaütésre állna készen. Ez némi magyarázkodást igényelt!
Gazdag áldásokban volt részünk a megbízatásaink során. Egyszer, amikor Carmarthenben voltunk, a londoni fiókhivatalból John Barr (aki most a Vezető Testület egyik tagja) bátorító látogatást tett nálunk. Akkor még csak két hírnök volt Carmarthenben, jelenleg pedig több mint száz. Wrexhamban ma már három gyülekezet működik, s nemrég abban a kiváltságban volt részem, hogy részt vehettem egy csodálatos Királyság-terem átadásán Haverfordwestben (1Korinthus 3:6).
Hála a szolgálatért
Amikor Swansea-ben (Dél-Wales) voltunk, a társam, Don Rendell nem kapott felmentést a katonaság alól. Bár kifejtette, hogy lelkiismereti okokból nem vonulhat hadba egy másik országban élő keresztény hittársai ellen, börtönbe zárták (Ésaiás 2:2–4; János 13:34, 35). Azért, hogy bátorítsam őt, valamint hogy tanúskodjak a környékbelieknek, a közelben helyeztem el a hangfelvételt lejátszó készüléket, és bibliai előadásokat játszottam le.
Csakhogy a helybeli asszonyoknak ez nem nagyon tetszett, s pénzgyűjtést rendeztek, hogy katonákat fizessenek le, akik majd megvernek engem meg a társamat is. Eltűntűnk, olyan gyorsan szaladtunk, ahogy csak tudtunk (én még a kézikocsit is toltam, rajta a hangfelvételt lejátszó készülékkel), s a Királyság-teremben kerestünk volna menedéket. De amikor odaértünk, éppen zárva volt! Csak az mentett meg bennünket a súlyos veréstől, hogy a rendőrség időben közbelépett.
Erről az esetről szemmel láthatólag sokan tudtak. Amikor kis idő elteltével egy Swansea-hez közeli vidéken prédikáltam, egy férfi ezt mondta elismerően: „A keresztényiség az, amelyért maguk kiállnak, mint az a fiatalember Swansea-ben, aki bátran hirdette, amit hisz, és akinek el kellett szaladnia, hogy védelmet találjon.” Mennyire meglepődött, amikor megtudta, hogy én vagyok az a fiatalember!
Nem volt könnyű úttörőszolgálatot végezni azokban a háborús években. Nekünk nem jutott ki bőven a világi javakból, de amink volt, annak örültünk és megbecsültük. Rendszeresen el voltunk látva szellemi táplálékkal, és soha nem hiányoztunk egyetlen összejövetelről sem, kivéve, ha betegek voltunk. Vásároltam egy régi kerékpárt, amelyre nagy kosarakat raktunk, hogy a gramofont, valamint a bibliai irodalmat szállíthassuk. Sokszor 80 kilométert tettem meg egy nap alatt kerékpárral! Körülbelül hét évig végeztem az úttörőszolgálatot, s szívesen emlékszem vissza arra az időre.
A II. világháború befejezése után, 1946-ban meghívtak, hogy dolgozzak a Bételben, ahogy Jehova Tanúi fő létesítményét nevezik egy adott országban. Bételünk akkor a Craven Terrace 34. szám alatt volt, a Londoni Tabernacle közvetlen szomszédságában. Itt örömmel voltam együtt az idősebbekkel, például Alice Harttal, akinek az édesapjáról, Tom Hartról azt tartják, hogy ő volt az első Tanú Angliában.
Hűséges társra találok
1956-ban eljöttem a Bételből, hogy feleségül vegyek egy úttörőt, Ettyt, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor Hollandiából eljött, hogy meglátogassa a nővérét, aki akkor Londonban lakott. A háború vége felé Etty gyors- és gépírást tanított egy tilburgi (Dél-Hollandia) kereskedelmi főiskolán. Egy napon az egyik tanára felajánlotta, kerékpárral hazakíséri, hogy biztos legyen benne, Etty biztonságban hazaér. A tanár római katolikus volt. Miután hazaértek, a tanár elbeszélgetett Etty protestáns szüleivel. Barátság alakult ki közöttük, és a tanár gyakoribb vendég lett a háznál.
Nem sokkal azután, hogy a háború véget ért, ez a tanár elment Ettyék otthonába, és ezt kiáltotta:
— Megtaláltam az igazságot!
— Nem akkor mondtad, hogy nálad van az igazság, amikor római katolikus voltál! — válaszolta Etty apja.
— Nem! — felelte izgatottan. — Jehova Tanúinál van az igazság!
Az az este és még sok este azután is azzal telt, hogy élénk bibliai beszélgetések folytak. Etty nem sokkal később úttörő lett. A szolgálata során ő is elkeseredett ellenállással nézett szembe, mely Hollandiában a római katolikus egyháztól indult ki. A papok uszítására a gyerekek félbeszakították Etty beszélgetéseit, amikor házról házra ment, egyszer pedig tönkretették a kerékpárját. Elvitte egy szerelőhöz, aki előzőleg elfogadott tőle egy füzetet.
— Nézze meg, mit csináltak ezek a gyerekek! — mondta könnybe lábadt szemmel.
— Kitartás! — felelte kedvesen a férfi. — Maga nemes munkát végez. Ingyen megjavítom a kerékpárját.
Így is tett.
Etty úgy ítélte meg, hogy a papokat egészen addig nem nagyon érdekelték nyájuk tagjai, míg ő el nem kezdte velük tanulmányozni a Bibliát. Ekkor a papok és az apácák ellátogattak hozzájuk, hogy aláássák a Bibliába és Jehovába vetett hitüket. Etty ennek ellenére sok gyümölcsöző bibliatanulmányozásnak örvendett.
Hála az együtt töltött életünkért
Az esküvőnk után Ettyvel együtt az utazómunkára jelöltek ki minket Angliába, és közel öt évig gyülekezeteket látogattunk meg, hogy erősítsük őket szellemileg. Aztán meghívtak, hogy vegyek részt a Gileád Iskola 36. osztályában, melyet Brooklynban (New York), Jehova Tanúi világközpontjában tartottak meg. A tíz hónapos képzést — mely 1961 novemberében fejeződött be — kimondottan azzal a céllal tervezték meg, hogy a Jehova Tanúi fiókhivatalaiban folyó munka intézésére képezzenek ki férfiakat. Amíg távol voltam, Etty Angliában maradt, a londoni Bételben. A diplomaosztáskor mindkettőnket a Bételbe jelöltek ki.
A következő 16 évben a szolgálati osztályon dolgoztam, a gyülekezeti tevékenységekre vonatkozó dolgokat intéztem. Majd 1978-ban, amikor a Bétel-otthon felvigyázója, Pryce Hughes meghalt, engem jelöltek ki a helyére. Jutalommal járó megbízatás ezekben az években az, hogy az egyre növekvő — jelenleg 260 tagot számláló — Bétel-családunk jólétéért vagyok felelős.
Drága édesanyám 1971-ben, 85 éves korában halt meg. Ettyvel visszamentünk Gloucesterbe a temetésre, ahol egy testvér kedvesen vázolta az égi reménységet, melyet anya táplált (Filippi 3:14). Hálás vagyok azért, hogy nővéreim, Doris és Grace szeretetteljes törődésről gondoskodtak anya számára idős korában, s így Ettyvel folytathattuk a teljes idejű szolgálatot.
Etty meg én gyakran gondolunk a szüleinkre, és arra, hogyan neveltek fel bennünket ilyen szerető módon, de határozottsággal. Milyen mérhetetlen a tartozásunk nekik! Különösen édesanyám mutatott csodálatos példát nekem és a nővéreimnek, mivel értékelést fejlesztett ki bennünk Jehova és a szervezete iránt.
Bizony csordultig van a szívünk hálával, mialatt átgondolunk minden új napot, melyet égi Atyánk, Jehova szolgálatában töltünk. Milyen csodálatos, szerető Isten ő! A bibliai zsoltáríró a mi érzéseinket is kifejezte, amikor ezt írta: „Magasztallak téged, Istenem, királyom, és áldom nevedet örökkön örökké! Minden napon áldalak téged, és dicsérem neved örökkön örökké!” (Zsoltárok 145:1, 2).
[Kép a 26. oldalon]
Feleségemmel, Ettyvel