Egy afrikai városban nevelkedtem

Az egész világon a szubszaharai afrikai országokban a legnagyobb a népességszaporulat. Minden asszony átlag több mint hat gyermeket szül. A szegénység, a pusztuló környezet és a természeti kincsek hiánya csak fokozza a nélkülözést. Íme, egy első kézből származó beszámoló arról, milyen az élet ezen a földrészen.

ITT nőttem fel az egyik nagy nyugat-afrikai városban. Heten voltunk testvérek, de ketten közülünk még nagyon fiatalon meghaltak. Otthonunk egy bérelt hálószobából és egy nappaliból állt. Édesanyám és édesapám a hálószobában aludt, mi gyermekek a nappali padlóján gyékényeken aludtunk, a fiúk a szoba egyik oldalán, a lányok pedig a másik oldalán.

A szomszédságunkban lakó legtöbb emberhez hasonlóan nekünk sem volt sok pénzünk, és nem mindig volt meg mindaz, amire szükségünk lett volna. Olykor még az ennivalónk sem volt elég. Reggel gyakran nem volt mit ennünk, kivéve az előző napról megmaradt felmelegített rizst. Néha még ennyi sem jutott. Azokkal ellentétben, akik úgy érvelnek, hogy a férjnek mint kenyérkeresőnek kell a legnagyobb ételadagot kapnia, utána a feleségnek, a gyerekek pedig a maradékot kapják, a mi szüleink inkább nem ettek, hanem nekünk, gyermekeknek adták azt a kevéske részüket. Nagyon-nagyon értékeltem önfeláldozásukat.

Iskolába megyek

Afrikában egyesek azon a véleményen vannak, hogy csak a fiúknak kell iskolába járniuk. Úgy vélik, hogy a lányoknak fölösleges iskolába menniük, mivel úgyis férjhez mennek és a férjük majd eltartja őket. Az én szüleim más nézeten voltak. Mind az ötünket iskolába járatták. De ez nagy pénzügyi megterhelést jelentett számukra. A ceruzák és a papír nem jelentett túl nagy gondot, de a tankönyvek és a kötelező iskolai egyenruhák igen drágák voltak.

Amikor iskolába kezdtem járni, nem volt cipőm. Ez az állapot egészen a középiskola második osztályáig, 14 éves koromig tartott, amikor is a szüleim már cipőt tudtak nekem venni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem volt cipőm. Az egyetlen pár cipőmet csak a templomba vehettem fel, iskolába vagy más helyekre nem járhattam benne. Mezítláb kellett járnom. Az édesapám néha megengedhette anyagilag, hogy buszbérletet váltson nekünk, de amikor ezt nem tehette meg, akkor gyalog kellett iskolába mennünk. Körülbelül 3 km volt az út az iskoláig.

Nagymosás és vízhordás

Ruháinkat egy folyóban mostuk ki. Emlékszem, édesanyámmal mentem a folyóhoz, nála egy vödör volt, egy darab szappan és a ruhák. A folyónál telemerte a vödröt vízzel, beletette a ruhaneműt és beszappanozta. Utána sima köveken kiverte, majd kiöblögette a folyóban. Ezután megint más kövekre kiteregette a ruhákat száradni, mivel nehéz lett volna nedvesen hazavinni. Mivel akkoriban még fiatal voltam, azzal bíztak meg, hogy én vigyázzak a száradó ruhákra, nehogy valaki ellopja őket. Édesanyám végezte a munka zömét.

Csak kevés embernek volt a víz bevezetve a lakásáig, így az egyik otthoni teendőm az volt, hogy a vödörben a kinti csapról, a közkútról kellett behordanom a vizet. A baj csak az volt, hogy a száraz évszakban sok közkutat víztakarékosság céljából lezártak. Egy alkalommal egy teljes napig nem volt ivóvizünk. Egyetlen csepp sem! Olykor kilométereket kellett gyalogolnom egyetlen vödörnyi vizért. Mivel ilyen messziről hoztam a vizet, a fejemen a vödör helyén teljesen kikopott a hajam. Tízéves koromra már egy kopasz folt volt a fejemen! De örömmel mondhatom, hogy a hajam újra kinőtt.

A gyermekek biztonságérzetet nyújtanak

Visszatekintve gyermekkoromra, azt mondhatom, hogy életkörülményeink megfeleltek egy átlagos életnek, talán egy kicsit még jobbak is voltak annál, mint ahogyan Afrikának ezen a részén általában az emberek éltek. Sok olyan családot ismerek, melynek az életszínvonala sokkal roszabb volt a mienknél. Az osztálytársaim közül sokan kénytelenek voltak piacon árulni a tanítás előtt és után, hogy pénzt keressenek a család részére. Másoknak annyi betevő falatjuk sem volt, hogy reggel iskolába menet előtt ehessenek, és korgó gyomorral indultak el hazulról és egész nap éheztek az iskolában. Visszaemlékszem arra, hogy sokszor, amikor a kenyeremet ettem az iskolában, az egyik ilyen gyerek odajött hozzám és enni kért tőlem. Törtem neki egy falatot, hogy megosszam vele a kenyeret.

Ily nagy nehézségek és nélkülözések ellenére a legtöbb ember mégis szereti, ha nagy családja van. „Egy gyerek nem gyerek — mondják itt sokan. — Két gyerek számít egynek, négy gyerek pedig kettőnek.” Azért mondják ezt, mert a csecsemőhalandóság itt a legnagyobb az egész világon. A szülők tisztában vannak azzal, hogy gyermekeik közül némelyek majd meghalnak, de némelyek életben maradnak, felnőnek, állást kapnak és pénzt visznek haza. Akkor majd olyan helyzetben lesznek, hogy idősödő szüleikről is gondoskodhatnak majd. Egy olyan országban, ahol nem létezik társadalombiztosítás, ez rendkívül sokat számít. (Donald Vincent elmondása alapján.)