Céltalan voltam, de megtaláltam az élet célját

KÉPZELJÉTEK el, mennyire megijedtem, és milyen nyugtalan lettem egyszer kora reggel, amikor váratlanul arra ébredtem, hogy két tagbaszakadt ember kutatja át a hálószobát. Az anyám csak nézett, sápadt volt és kétségbeesett, nyilvánvalóan megrémült. A férfiak nyomozók voltak.

Azonnal tudtam, mit keresnek. Bár bátor és kihívó magatartást vettem fel, a szívem mélyén féltem. Rájöttem, hogy a rendőrség rajtaütött New Jersey-i (USA), fiatalkorú tolvajokból álló bandánkon. A nyomozók nyersen arra utasítottak, hogy öltözzek föl, aztán elcipeltek a rendőrörsre, hogy kihallgassanak.

Hogyan kerültem ebbe a szerencsétlen helyzetbe? Mindez egészen fiatal koromban kezdődött. Még serdülő voltam, amikor már megrögzött fiatalkorú bűnözőnek tekintettem magam. Az 1960-as években sok fiatal úgy gondolta, hogy „menő dolog” ok nélkül lázadni, én pedig teljes szívemből egyetértettem velük. Így tizenhat éves koromban már egy szomszédos biliárdteremben lézengtem, mivel kicsaptak a középiskolából. Ott olyan fiatalok bandájába keveredtem, akik betöréses lopásokat követtek el. Miután csatlakoztam hozzájuk néhány kisebb „munkában”, kezdtem élvezni az izgalmat és a bizonytalanságot, és valójában minden egyes élményt egészen érdekfeszítőnek találtam.

Így kezdődött el a kilenc hónapig tartó buli a betörésekkel. Bandánk elsősorban azokra az üzletekre és hivatalokra összpontosított, ahol gyakran tartottak nagy összegű készpénzt. Minél több betöréses lopást követtünk el úgy, hogy nem kaptak el, annál bátrabbak lettünk. Végül elhatároztuk, hogy kiraboljuk a megyei bank egyik fiókját.

Akkor először a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Bár minden nehézség nélkül bejutottunk a bankba, csalódottan töltöttük az éjszakát odabenn, mivel csak a pénztárgépeket tudtuk feltörni. A nagyobb baj az volt, hogy a bankba való betörésünk belevonta az ügybe a Szövetségi Nyomozó Irodát (FBI). Mivel az FBI járt a nyomunkban, hamarosan mindannyiunkat letartóztattak.

A bűnözés szomorú következményei

Engem személyesen 78 betöréses lopással vádoltak, és azt a szégyent kellett elviselnem, hogy a bíróságon mindegyiknek a részleteit hangosan felolvasták. Szüleimre mindez lesújtólag hatott, s az is, hogy bűntetteink nagy nyilvánosságot kaptak a helyi újságban. Ám én abban az időben nemigen foglalkoztam azzal, hogy milyen megaláztatást és szégyent hoztam rájuk. Meghatározatlan időre állami javítóintézetbe zártak, ami azt is jelenthette volna, hogy huszonegy éves koromig tartanak fogva. Ám nagyrészt egy gyakorlott ügyvéd erőfeszítéseinek köszönhetően átkerültem egy különleges javítóintézetbe.

Bár elkerültem a börtönbüntetést, volt egy olyan kikötés, hogy el kell engem távolítani a közösségből, és összes korábbi társam közül. Ezért beírattak egy newarki magániskolába, amelyik hozzám hasonló problémás gyerekekre összpontosított. Ezenkívül hetente kellett pszichológussal találkoznom, hogy szakszerű segítséget kapjak. Mindezeket a feltételeket a szüleim teremtették meg — komoly anyagi áldozat árán.

Erőfeszítéseket teszek, hogy megjavuljak

Nem kétséges, hogy nagy nyilvánosságot kapott perünk miatt jelent meg egy cikk a városi lapban a következő címmel: „Amikor visszatartják a vesszőt”. A cikk bírálta a látszólag enyhe megrovást, melyben a banda részesült. A vezércikk megjegyzései a lelkiismeretemig hatoltak, ami először fordult elő. Ezért kivágtam ezt a cikket az újságból, és megfogadtam magamnak, hogy egyszer valahogyan jóváteszem mindazt a szenvedést, a szégyent, és az összes kiadást, melyet a szüleimnek okoztam.

Azt gondoltam, úgy tudom bebizonyítani a szüleimnek, hogy meg tudok változni, ha az eredeti osztályommal végzek a középiskolában. Elkezdtem annyit tanulni, mint még soha életemben. Ennek az lett az eredménye, hogy a tanév végén, amikor a feltételes szabadlábra helyezésem felügyeletével megbízott rendőrtiszt jelenlétében újra megjelentem a bíró előtt, aki elítélt, a bíró szigorú arca mosolygósra váltott, látva, hogy minden tantárgyból erős négyes átlagot értem el. Most tehát nyitva állt előttem az út, hogy visszatérjek régi középiskolámba, ahol a következő évben végeztem.

Céltalanságom folytatódik

Akkor már 1966-ot írtunk, és míg sok osztálytársam elment a vietnami háborúba, én a nyugat-virginiai Concord Főiskolára mentem. A főiskolán elkezdtem kábítószerezni, béketüntetéseken részt venni, és egy teljesen új kultúrával ismerkedtem meg, mely kételyeket ébresztett bennem a hagyományos értékek iránt. Kerestem valamit, de nem tudtam, mi az. Amikor elérkezett a hálaadás napi szünidő, nem mentem haza, hanem inkább elmentem délre autóstoppal a Blue-hegységen keresztül Floridába.

Azelőtt soha nem utaztam sokat, és pompásan éreztem magam olyan sok különféle, új helyet látva — azaz csak a hálaadás napjáig, amikor Daytona Beach börtönében kötöttem ki csavargás miatt. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy felvegyem a kapcsolatot a szüleimmel, ám a börtönhatóságok megtették. Az apám megint elintézte, hogy inkább kifizeti a kemény bírságot, minthogy hagyja, hogy letöltsem a börtönbüntetést.

Ezek után nem maradtam a főiskolán. Ehelyett egyetlen bőrönddel és az utazás iránti megújult vággyal újra nekiindultam az utaknak, s céltalanul stoppoltam össze-vissza az Egyesült Államok keleti partvidéke mentén, s közben alkalmi munkákból tartottam el magam. A szüleim szinte soha nem tudták, merre járok, bár időről időre meglátogattam őket. Meglepő módon mindig úgy tűnt, örülnek, hogy láthatnak, de nem tudtam letelepedni.

Most, hogy már nem jártam a főiskolára, elvesztettem tanulói státuszomat, amely biztosította a katonai szolgálatom hivatalos halasztását. Most alkalmassá váltam a sorozásra, és csak idő kérdése volt, hogy behívjanak katonának. Elképzelhetetlen volt az a gondolat, hogy parancsolgatnak nekem, és elveszítem újonnan talált szabadságomat. Ezért úgy döntöttem, hogy elhajózom az országból. Eközben egy új pálya lehetősége nyílt meg előttem. Lehetséges, hogy végül is ez lesz az életem igazi célja?

Élet a tengeren zsoldosként

Családunk egyik régi barátja hajóskapitány volt az Egyesült Államok kereskedelmi flottájánál. Ez az ember beszélt nekem egy nemrégiben bevezetett programról hajózási mérnökök képzésére. Hamar megnyert a tömörített, kétéves programnak, melynek kettős haszna volt: biztosította a katonai szolgálat halasztását, és hajómérnöki diplomát helyezett kilátásba. 1969-ben diplomával végeztem, és leszerződtem az első hajómra San Franciscóban mint harmadosztályú műszaki tiszt. Azonnal Vietnamba hajóztunk egy lőszerrakománnyal. Az utazás eseménytelen volt, és amikor elértük Szingapúrt, otthagytam a hajót.

Szingapúrban leszerződtem egy szökevény parancsnoki hajóra, amit azért neveztek így, mert csupa szakszervezeten kívüli munkást fogadott fel a dokkokból. A hajó feladata az volt, hogy a vietnami partok mentén ússzon dél felől, a Cam Ranh-öböltől észak felé, Da Nangba, a demilitarizált övezet közelébe. Itt nem akart megszűnni a folyamatos bombázás dörgésének visszhangja. Az út azonban pénzügyileg nyereséges volt, s mivel háborús veszély volt, és időnként támadási pótlékot is kaptunk, ahányszor csak közvetlenül lőttek ránk, úgy alakult, hogy évente több mint 35 000 dollárt kerestem mint háborús zsoldos. Az újonnan szerzett gazdagság ellenére még mindig céltalannak éreztem magam, és azon tűnődtem, miért is élek — merre tartok?

Megcsillan az élet értelme

Egy különösen ijesztő támadás után, amikor ellenséges tűzbe kerültünk, Albert, a gőzkazán-felügyelőm elkezdett nekem arról beszélni, hogyan fog Isten hamarosan békét hozni a földre egy napon. Figyelmesen hallgattam ezt a szokatlan felvilágosítást. Amikor legközelebb visszahajóztunk Szingapúrba, Albert tájékoztatott arról, hogy korábban Jehova Tanúja volt, de már nem tevékeny. Ezért megpróbáltuk együtt felkutatni a helyi Tanúkat Szingapúrban. Úgy látszott, senki sem tud segíteni nekünk, ám Albert éppen az elhajózásunk előtti éjszakán talált egy Őrtorony folyóiratot egy hotel halljában. Egy cím volt rápecsételve. De már nem volt időnk utánajárni, mivel másnap reggel elhajóztunk Szaszebóba (Japán), ahol a tervek szerint a hajónak két hétig szárazdokkban kellett maradnia.

Ott kifizettük a legénységet, és Albert otthagyta a hajót. De meglepetésemre mindössze egy héttel később kaptam tőle egy táviratot, melyben tájékoztatott, hogy Jehova Tanúi azon a hétvégén kongresszust fognak tartani Szaszebóban. Úgy döntöttem, elmegyek és megnézem, milyen is ez a kongresszus.

Azt a napot — 1970. augusztus 8-át — sohasem fogom elfelejteni. Taxival érkeztem a kongresszus helyszínére, ahol több száz japán ember között találtam magam, ahogy kiszálltam, s mindnyájan kifogástalanul voltak felöltözve. Bár a legtöbben egyáltalán nem beszéltek angolul, úgy tűnt, mindegyikük szeretne kezet rázni velem. Azelőtt sohasem láttam ehhez foghatót, és annak ellenére, hogy egy szót sem értettem a japán nyelvű programból, úgy döntöttem, hogy másnap is elmegyek — csak hogy lássam, ugyanúgy üdvözölnek-e. Úgy volt!

Új legénységet szerződtettünk, és egy hét múlva újra a tengeren voltunk, s Szingapúr felé tartottunk. Ahogy megérkeztünk, első dolgom volt, hogy taxiba üljek, és elmenjek az Őrtorony folyóiratra pecsételt címre. Egy barátságos nő jött ki a házból, és megkérdezte, tud-e valamiben segíteni. Megmutattam neki a címet Az Őrtorony folyóiraton, mire azonnal behívott. Ezután megismertem a férjét, és megtudtam, hogy misszionáriusok Ausztráliából, a nevük pedig Norman és Gladys Bellotti. Elmagyaráztam, hogyan jutottam a címükhöz. Rendkívül szívélyesen fogadtak, válaszoltak sok kérdésemre, és egy bevásárlószatyornyi bibliai irodalommal távoztam. A következő néhány hónap folyamán, amíg Vietnam partjai mentén hajóztunk, sok könyvet elolvastam, többek között Az igazság, mely örök élethez vezet címűt is.

Most először életemben igazi célt és irányt éreztem. A Szingapúrba vezető következő utazás után otthagytam a hajót.

Csalódást okozó hazaérkezés

Most először éreztem azt is, hogy szeretnék hazamenni. Így hát néhány héttel később, amikor hazaérkeztem, nagyon izgatott voltam, és mindent el akartam mesélni a szüleimnek Jehova Tanúiról. Nem osztották a lelkesedésemet. Ez érthető volt, mivel a viselkedésem nem sokat lendített a dolgon. Még csak néhány hete voltam otthon, amikor egy dühkitörésemben összetörtem egy helyi éjszakai bárt. Egy börtöncellában nyertem vissza az eszméletem.

Ekkorra kezdtem azt hinni, nincs remény arra, hogy valaha is megjavuljak és ellenőrzésem alá vonjam erőszakos természetem. Talán mindig is ok nélküli lázadó leszek. Úgy éreztem, nem bírok tovább otthon maradni. El kellett mennem. Ezért néhány napon belül jegyet váltottam egy Angliába tartó norvég teherhajóra.

Anglia és a színjátszó iskola

Szerettem Angliában lenni, de nehéz volt munkát találni. Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek különböző színjátszóiskolák meghallgatásaira, és meglepetésemre felvettek a Londoni Színművészeti Iskolába. Londonban töltött két évem azzal telt, hogy sokat ittam, társaságba jártam és természetesen mindenfajta kábítószerrel éltem.

Egyszer csak úgy döntöttem, hogy szeretném újra meglátogatni a családomat az Egyesült Államokban. De el tudjátok képzelni, mennyire megdöbbentette őket akkori, megrázó hatású külsőm? Fekete köpenyt hordtam, melynek nyakán egy aranylánc kötött össze két arany oroszlánfejet, vörös bársonymellényt viseltem, valamint fekete bársonynadrágot, melynek bőrszegélye térdig érő csizmába volt bedugva. Csoda hát, hogy a szüleim szemmel láthatóan nem voltak elragadtatva, én pedig teljesen kirívónak éreztem magam konzervatív környezetükben? Így hát visszatértem Angliába, ahol 1972-ben megszereztem a színművészeti diplomát. Ezzel elértem egy újabb célt. De még mindig foglalkoztatott a gyötrő, visszatérő kérdés: „Hová megyek innen?” Még mindig szükségét éreztem annak, hogy igazi életcélom legyen.

Végleg megszűnik a céltalanság

Nem sokkal ezután kezdtem úgy érezni, hogy életem némi stabilitást nyer. Ez a szomszédnőmhöz, Caroline-hoz fűződő barátságommal kezdődött. Ő egy ausztráliai tanárnő volt, átlagos, stabil alkat — éppen ellentéte az én egyéniségemnek. Két évig barátok voltunk, anélkül hogy romantikus szálak fűztek volna egymáshoz. Azután Caroline három hónapra elment Amerikába, és jó barátságunkra való tekintettel elintéztem neki, hogy több hétig a szüleimnél lakhasson. A szüleim valószínűleg csodálkoztak, mi köze lehetne neki egy olyan alakhoz, mint amilyen én vagyok.

Nem sokkal azután, hogy Caroline elment, bejelentettem a barátaimnak, hogy én is hazamegyek, mire ők nagyszabású búcsúztatást rendeztek. De ahelyett hogy hazamentem volna Amerikába, csak South Kensingtonig jutottam el Londonban, ahol kivettem egy alagsori lakást, és felhívtam Jehova Tanúi londoni fiókhivatalát. Felismertem, milyen irányt kell vennie az életemnek. Egy héten belül egy elragadó házaspár látogatott meg, és azonnal megállapodtunk, hogy rendszeresen tanulmányozni fogják velem a Bibliát. A Tanúk azon kiadványai miatt, amelyeket már olvastam, egészen lelkes voltam, és azt kértem, hogy hetente kétszer tanuljunk. Látva lelkesedésemet, Bob hamarosan meghívott a Királyság-terembe, és kis idő múlva az összes hetenkénti összejövetelen részt vettem.

Amikor megtudtam, hogy Jehova Tanúi nem dohányoznak, elhatároztam, hogy azonnal leszokom róla. De mit lehetett mondani a külsőmről? Többé nem akartam kirívónak érezni magam, ezért vettem egy inget, egy nyakkendőt és egy öltönyt. Nemsokára alkalmassá váltam arra, hogy részt vegyek a házról házra végzett prédikálótevékenységben — és bár először elég ideges voltam, kezdtem megszeretni.

Azt gondoltam, Caroline-t nagy meglepetés éri majd, ha hazajön. Kiderült, hogy alábecsültem a hatást! Nem tudta elhinni, micsoda változáson mentem keresztül ilyen rövid idő alatt — ápoltságom és külsőm terén, és sok más dologban. Elmagyaráztam, hogyan segítettek nekem a bibliatanulmányozási alkalmak, és felajánlottam neki, hogy ő is tanulmányozza a Bibliát. Először még félénk volt, aztán végül beleegyezett, azzal a kikötéssel, hogy csak velem hajlandó tanulmányozni. Nagy örömömre szolgált látni, milyen gyorsan reagál, és hamarosan értékelni kezdte a Biblia igazságát.

Néhány hónap múlva Caroline úgy döntött, hogy visszamegy Ausztráliába, és Sidney-ben folytatta bibliatanulmányozását. Én Londonban maradtam, míg megkeresztelkedhettem, amire hét hónappal később került sor. Most szerettem volna ismét hazamenni az Egyesült Államokba, és meglátogatni az egész családomat. De most elhatároztam, hogy meg is valósítom!

Másmilyen hazatérés

A szüleim zavarban voltak, és tudni akarták, mi ez most — túl tisztességesnek tűntem! De most boldog voltam, hogy igazán otthon éreztem magam. Bár szüleim természetesen csodálkoztak, hogy milyen drámaian megváltoztam, tapintatosak voltak, és a tőlük megszokott kedvességgel és türelemmel reagáltak. A következő hónapokban az volt a kiváltságom, hogy együtt tanulmányozhattam velük a Bibliát. Tanulmányozást kezdtem két nővéremmel, akikre kétségtelenül szintén nagy hatással volt az életmódomban beállt változás. Igen, ez igazi hazatérés volt!

Amikor 1973 augusztusában elmentem Caroline után Ausztráliába, boldog voltam, hogy láthatom őt megkeresztelkedni Jehova Tanúi 1973-as nemzetközi kongresszusán 1200 másik személlyel együtt. A következő hétvégén Canberrában, Ausztrália fővárosában összeházasodtunk. Az elmúlt húsz évben itt szolgáltam a teljes idejű prédikálómunkában, és tizennégy éve vén vagyok a helyi gyülekezetben.

Feleségem együttműködésének köszönhetően három gyermeket neveltünk fel: Tobyt, Ambert és Jonathant. Jóllehet a megszokott családi nehézségekkel szembe kell néznünk, még mindig sikerül úttörőként teljes időben részt vennem a prédikálótevékenységben, s emellett gondoskodni családom anyagi szükségleteiről.

A szüleim ma az Egyesült Államokban Jehova önátadott szolgái, és bár mindketten elmúltak nyolcvanévesek, még mindig részt vesznek a Királyság nyilvános hirdetésében. Az apám kisegítőszolgaként szolgál a helyi gyülekezetben. Két nővérem is buzgó Jehova szolgálatában.

Annyira mély hálát érzek Jehova iránt, hogy évekig tartó céltalan kóborlásaimnak most már vége! Nemcsak azt tanította meg nekem, hogyan használhatom fel legjobban az életem, hanem egy egységes és törődő családdal is megáldott. (David Zug Partrick elmondása alapján.)

[Kép a 23. oldalon]

David és felesége, Caroline