„A mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”

A PETALUMA nevű kisvárosban nőttem fel, San Franciscótól (Kalifornia) északra. Anyukám valamennyire vallásos volt, de apukám nem tudta, mit kezdjen a vallással. Mindig hittem egy teremtőben, csak éppen azt nem tudtam, hogy ki ő.

Boldog gyermekként nőttem fel. Micsoda szeretettel emlékszem vissza arra, hogy milyen gondtalan napoknak örvendtem akkor! Aligha sejtettem, hogy a testemben olyan dolgok mennek végbe, amelyek sok szabadságtól fognak megfosztani. Emlékszem, hogy 1960-ban volt — amikor a középiskolában az utolsó évet végeztem —, hogy beszéltem a legjobb barátnőmnek a fájdalomról, amit több ujjamban is éreztem.

Nemsokára annyira elkezdett fájni a lábam, hogy anyukám elvitt egy San Franciscó-i kórházba, ahol körülbelül hat napot töltöttem. Akkor 18 éves voltam, és a vizsgálatok kimutatták, hogy reumatoid artritiszem (egyfajta ízületi gyulladásom) van. Injekciókat kezdtem kapni: arany natriumthiomalatot, azután prednisolont és a kortizon egy másik formáját. Ezeket a gyógyszereket összesen 18 évig kaptam, és minden alkalommal néhány évig enyhítették a fájdalmat, de azután fokozatosan hatástalanok lettek, és másikat kaptam. Az állandó fájdalmat nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ezért kétségbeesetten kerestem valami másfajta orvosi segítséget. Találtam néhány alternatív kezelési módot, amely valamennyit segített. Hálás vagyok azért, hogy most nem tapasztalok annyi fájdalmat, mint akkor, amikor a betegség még erőteljesebb fejlődési stádiumban volt a testemben.

Egyik nap, 1975-ben, a fiam rábukkant egy olyan könyvre, amelyben anyukám feljegyzést készített rólam mint kisbabáról. Megtudtam, hogy hat hónapos koromban egy orvos röntgenkezelést kezdett végezni rajtam, mivel meg volt nagyobbodva a csecsemőmirigyem. Szerintem ez a csecsemőkoromban előírt sugárkezelés lehet az oka annak, hogy ma ilyen állapotban vagyok. Ha ez így van, milyen rettenetes hiba volt!

Közben 1962-ben férjhez mentem. A betegség korai stádiumában, 1968-ban a férjemmel, Lynn-nel a tulajdonunkban lévő pékségben dolgoztunk együtt. Körülbelül hajnali 4-kor keltünk, a férjem elkészítette a tésztát, majd néha szundított egyet a liszteszsákokon, amíg a kenyér a sütőben volt. Felszeleteltük, becsomagoltuk, és utána Lynn elszállította. Időnként egy biztosítási ügynök benézett a pékségbe, és Isten megígért Királyságáról beszélt nekünk. Mindkettőnknek tetszett, amit hallottunk, de túlságosan elfoglaltak voltunk. Egyre kiterjedtebb lett a kenyérszállító körutunk, és még több világi munka nehezedett ránk. Örömünkre egy másik pékség megvásárolta az üzletünket! Lynn elment, hogy nekik dolgozzon, én pedig egy szépségszalonba mentem dolgozni. Ám ahogy súlyosbodott az ízületi gyulladásom, hetente már csak három napot tudtam dolgozni, végül pedig teljesen abba kellett hagynom a munkát.

Ez idő alatt Jehova egyik Tanúja rendszeresen benézett a házunkba, és felajánlotta Az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat. Mindig adtam neki hozzájárulást, és elfogadtam a folyóiratokat, mert azt gondoltam, hogy ezzel szívességet teszek neki. Miután elment, feltettem őket a polcra, és néhány napig ott álltak, anélkül hogy bármelyikbe is belenéztem volna, aztán egyikünk mindig kidobta őket. Elég baj, mivel most már nagyra becsüljük szellemi értéküket. Akkor azonban nem látszottak fontosnak a vallásos dolgok.

Tudatában vagyunk szellemi szükségletünknek

Egyik este a férjemmel arról beszélgettünk, hogy kell lennie valami többnek az életben azon kívül, hogy csak eszünk, alszunk és ilyen keményen dolgozunk. Kezdtük keresni a szellemiséget, amely hiányzott az életünkből. Az utcában lévő kis templom felé fordítottuk figyelmünket, de nem találtuk meg azt a szellemi épülést, amiben reménykedtünk. Az egyháztagok legtöbbször a helyi gondjaikról beszélgettek.

A Tanú, aki a folyóiratokat hozta, már körülbelül egy éve mindig benézett hozzánk, ám a megszokott eljárásom egészen addig nem változott meg, míg végül el nem olvastam az Ébredjetek! 1968. október 8-i [ang.] számát, melynek ez volt a címe: „Később van, mint gondolnád?” Tetszett, amit olvastam, és örömömre a férjemre is ugyanolyan hatással volt. Elkezdtünk tanulmányozni, és úgy szívtuk magunkba az igazságot, mint egy szivacs. Nem tudtunk betelni mindazzal a csodálatos dologgal, amelyről tanultunk. 1969-ben megkeresztelkedtünk.

Idővel nehézzé vált a felkelés és leülés, s még nehezebbé a járás. Az autóba való be- és kiszálláshoz kényszerítenem kellett a térdemet, hogy behajoljon. Megtanultam együtt élni a korlátaimmal és a fájdalommal, melytől sokszor sírtam. Ilyenkor korrigáltam a sminkemet, és elmentünk az összejövetelekre vagy a szántóföldi szolgálatba. Ameddig csak tudtam, ajtóról ajtóra mentem prédikálni. Igyekeztem minden héten egyszer vagy kétszer eljutni a szántóföldi szolgálatba, míg a térdemben meg a lábfejemben beálló merevség és fájdalom többé már nem tette ezt lehetővé. Gyakran azért aggódtam, hogy mi van, ha elesek, és nem bírok felállni. Segít, ha Jehovával beszélgetek. Néha nagyon sírok neki.

De sírni se mindig tudtam. Akinek reumatoid artritisze van, annak a szeme is kiszáradhat. Voltak időszakok, amikor a szárazság olyan súlyos volt, hogy nehézséget jelentett az olvasás. Amikor ez volt a helyzet, akkor a bibliai kazettákat hallgattam. Gyakran csukott szemmel sétálgattam, mert a szemhéjam mozgatása felhorzsolta a szememet. Éppenséggel vak is lehettem volna. Volt olyan idő, amikor ötpercenként kellett műkönnyet csepegtetnem a szemembe. Ami még rosszabb volt, hogy kenőcsöt is kellett raknom a szememre, és be kellett kötnöm öt vagy hat napra, amíg jobb nem lett. Nem könnyű feladat hálásnak lenni, amikor az ember hosszan tartó betegséggel küszködik, amelynél nem igazán számíthat arra, hogy ebben a rendszerben megváltozik.

Később, 1978-ban tolókocsit kellett használnom. Nehéz volt meghozni ezt a döntést. Amilyen sokáig csak lehetett, halogattam, de már nem volt más választásom. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de abban reménykedtem, hogy Isten új világa előbb jön el. Lynn vett egy magas, műszaki rajzolóknak való széket, melynek ötkerekes, széles alapja volt. Ezzel tudtam ide-oda tolni magam a házban.

Idegesítő volt valamiért nyúlni, mivel nem tudtam messzire nyújtani a karom, és a behajlott, eltorzult ujjaimmal nem tudtam jól fogni. Ezért aztán a „markolópálcámat” használtam. Ezzel fel tudom venni a dolgokat a padlóról, ki tudom nyitni a szekrényt, és ki tudok venni egy edényt, vagy ki tudok venni valamit a hűtőből. Ahogy egyre nagyobb jártasságra teszek szert a „markolópálcám” használatában, néhány házimunkát is el tudok látni. Tudok főzni, mosogatni, a ruhákat ki tudom vasalni és össze tudom hajtogatni, valamint fel tudok mosni. Ahogy javulnak a képességeim, némi büszkeséget érzek, és boldog vagyok, hogy még hozzá tudok járulni a ház körül szükséges néhány dolog elvégzéséhez. Viszont amit régen percek alatt meg tudtam csinálni, az most órákba telik.

Telefonos tanúskodás

Időbe telt, de összeszedtem a bátorságomat, hogy kipróbáljam a telefonos tanúskodást. Nem hittem volna, hogy meg tudom tenni, de most már igazán élvezem, és már elértem némi jó eredményt. Nagy meglepetésemre hasonló, mint ajtóról ajtóra menni, abban az értelemben, hogy tudok beszélgetni az emberekkel Jehováról és a szándékairól.

Az egyik felkínálás, amit alkalmazok, így kezdődik: „Jó napot kívánok! X. Y. úrral beszélek? Én Maassné vagyok. Csak röviden elbeszélgetek az emberekkel, és ha van néhány perce, beszélhetnék önnel? (Általában azt válaszolják: »Mégis, miről?«) Ugye, milyen ijesztő látni azt, ami ma a világban végbemegy? (Hagyom, hogy válaszoljon.) Szeretném megosztani önnel azt a bibliai gondolatot, amely valódi reményt ad számunkra a jövőt illetően.” Azután felolvasom neki a Miatyánkot, és esetleg a 2Péter 3:13-at. Már átadtam néhány újralátogatást más keresztény testvérnőknek vagy Lynn-nek, hogy ők végezzék el helyettem.

Az évek során sok jó beszélgetésem volt, és tudtam küldeni füzeteket, folyóiratokat és könyveket azoknak, akik érdeklődést mutattak. Néhányan telefonon keresztül kezdték tanulmányozni a Bibliát. Egy hölgy, akivel beszéltem, azt mondta, hogy úgy érzi, elég, ha egyedül tanulmányoz. Többszöri beszélgetés után azonban beleegyezett, hogy eljöjjön hozzánk egy bibliatanulmányozásra, mivel elmondtam neki, hogy milyenek a körülményeim.

Egy másik alkalommal, amikor hívásokat bonyolítottam le, egy üzenetrögzítő új számot adott meg. Bár mindig helyi számokat hívok, és ez a szám nem a helyi tartományban volt, indíttatást éreztem arra, hogy mégis felhívjam a számot. Miután a hölgy, aki felvette a telefont, egy ideig beszélgetett velem, azt mondta, hogy ő és a férje szeretett volna kapcsolatba lépni olyan emberekkel, akik igazán keresztények. Így hát Lynn-nel felkerestük őket az otthonukban, mely körülbelül egy órányira van tőlünk, hogy tanulmányozzunk velük.

Még mindig örömet találok benne, és boldogsággal tölt el, ha Jehováról és arról az ígéretéről beszélhetek másoknak, melyet azzal az új éggel és új földdel kapcsolatban adott, ahol igazság fog lakozni. Nemrég egy asszony, akivel már több hónapja beszélgetek, ezt mondta: „Valahányszor önnel beszélek, rájövök, hogy több ismeretet fogadok be.” Tudom, hogy az az ismeret, amit megosztok másokkal, örök élethez vezet, és olyan örömet szerez, amely még az enyémhez hasonló nyomorék külsőről is sugárzik. Néha többet tudok tenni a szolgálatban, mint máskor, de bárcsak mindig sokkal, de sokkal többet tehetnék! Tudom, hogy Jehova mindenkinek ismeri a körülményeit, és nagyra értékeli, amit képesek vagyunk megtenni, függetlenül attól, hogy az mennyire kevésnek látszik is. Gyakran gondolok a Példabeszédek 27:11-re: „Légy bölcs fiam, és vídámítsd meg az én szívemet; hogy megfelelhessek annak, a ki engem ócsárol”, és én szeretnék azok között lenni, akik hazugnak bizonyítják Sátánt.

Mindig buzdító ott lenni az összejöveteleken, még akkor is, ha nehéz eljutnom oda. Jehova olyan sok csodálatos dologról gondoskodik a számunkra, hogy szellemileg jól tápláltak legyünk, hogy szeretném mindegyikből a legtöbb hasznot meríteni. Mennyire boldogok vagyunk, hogy két gyermekünk magáévá tette az igazságot! Lányunk, Terri egy remek testvérhez ment férjhez, és van négy gyermekük, akiket nagyon szeretek. Mennyire felmelegíti a szívünket, hogy azt látjuk, az unokáink is szeretik Jehovát! Fiunk, James és felesége, Tuesday úgy döntöttek, hogy a brooklyni Bételben, Jehova Tanúi New York-i világközpontjában szolgálják Jehovát.

Jehova erejével egy földi paradicsom

Igyekszem elmémben tartani Jehova csodálatos ígéretét, amely a paradicsomi földre vonatkozik. Már most is sok teremtésművében örömünket lelhetjük. Szeretem a csodaszép naplementéket. Gyönyörködöm a virágok és illatuk sokféleségében. Nagyon szeretem a rózsákat! Nem túl gyakran tudok kimenni a házból, de amikor ki tudok menni, nagyon élvezem a meleg napsütést. Becsukom a szemem, és magam elé képzelek egy csodálatos, hegyes vidéket, ahol a családom jól érzi magát a vadvirágokkal teli, nyílt réten. Odaképzelek egy csörgedező patakot, és rengeteg zamatos, édes görögdinnyét mindenkinek! Amikor lehetőségem van rá, lefestek olyan dolgokat, amelyek segítenek a megígért, eljövendő földi Paradicsomra gondolni. Amikor festek, magamat is odaképzelem. Tudom, hogy Jehova valóra tudja váltani elmém értékes szüleményeit, melyek most drágák nekem.

Szeretem elmémben tartani a Jakab 1:12-ben lévő írásszöveget. Ott ez áll: „Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr ígért az őt szeretőknek.” Pál a betegségét ’Sátán angyalához’ hasonlította, aki ’gyötörte őt’. Imádkozott azért, hogy Jehova távolítsa el a betegsége miatti korlátozottságát, de azt a választ kapta, hogy Isten ereje az ő gyengeségében van tökéletessé téve. Így az, hogy Pál a gyengesége ellenére sikert ért el, annak volt a bizonyítéka, hogy Isten ereje nyugszik rajta. Pál ezt mondta: „a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Korinthus 12:7–10). Úgy érzem, hogy az a kevés, amit most a korlátozottságom ellenére tenni tudok, csakis Isten ereje által van.

János feljegyzett egy beszámolót, ami nagyon buzdító számomra. Egy olyan emberről szól, aki 38 éve a hordágyához volt kötve. Más betegekkel együtt bizakodóan feküdt egy vízzel teli medence mellett, és nagyon vágyott arra, hogy felfrissíthesse magát abban. Nem tudott eljutni a vízig, amelyről azt hitte, hogy meggyógyítaná. Egyik nap Jézus meglátta őt, és megkérdezte tőle: „Akarsz-é meggyógyulni?” Örömkönnyekkel a szememben válaszolnék erre a kérdésre! „Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” (János 5:2–9). Sokan vagyunk, akik nagyon várjuk már, hogy meghalljuk ezt a hívást! (Luretta Maass elmondása alapján.)

[Kép a 24. oldalon]

Gondoltam egy gyermekre, aki szereti az embereket, és íme ő, amint áthalad egy réten

[Kép a 25. oldalon]

Amikor vidám hangulatban voltam, elképzeltem egy vakmerő kisfiút gólyalábakon, s a kutyáját, amint ott lábatlankodik

[Képek a 26. oldalon]

Összegyűjtöm a telefonszámokat a szántóföldi szolgálathoz

Tárcsázom a számot